Szélcsend – P.sz. 3711 – hangulatkeltő novella a IX. Kalandorhoz

–         Valami nincs rendjén a fákkal.

–         Persze öreg, ha te mondod, biztosan. Igyál még!

–         Nem veszitek komolyan a vén favágót.

–         Nehéz lenne apó, több korsót döntesz le mint fát.

–         Pedig szavamra mondom, olyan vadkant láttam, amit még sosem.

–         Talán ugrott, vagy levegőben úszott?

–         Azt ne magyarázd megint öreg, hogy egy lovast kiszedne a nyeregből!

–         Várjatok csak, majd bebizonyítom, hogy igazat mondok!

–         Csak látnánk már, hogy nem csak a szájadig ér el a kezed!

Hiába szívott elég mély levegőt az alkonyat utáni csípős hidegből, láthatóan nem lelte benne kedvét. Az utazó egykedvűen ballagott, sétapálcájával kutatva ki a sáros út járhatóbb gázlóit. Jobb napokat is látott nemesi gúnyája távoli vidékek porától volt szürke és hosszú, embertelenül hosszú vándorlás emlékeit rejtették szakadt redői. Lépteiből azonban nem veszett ki a ruganyosság, és mint aki céljához elért, félmosollyal nézett fel a kereszteződés magányos őrére.

–         Rettenetes az a tudás, aminek már nem vehetjük hasznát, igaz-e? – pálcájával megbökte néma társaságát és a falu felé indult tovább. A szélső ház megnyíló ajtajában csalogató fény gyulladt, és egy méretes asszony lépett ki rajta, de nem úgy tűnt, mint aki a megfáradt vándor szíves fogadására készül. Az idegen nem vette fel az őt hűvösen végigmérő tekintetet.

–         Milyen szép baromfi az ott a tetőn – bökött a pálcával a zsuptetős emelet csúcsa felé.

–         Szélkakas az uram és a leégett raveni templom kegytárgyainak fémjéből készült. – Az öndicséret mindig is hamarabb jött az ereni nép számára, mint bármi más.

–         Akkor azért ilyen szép ezüstös, a távolból is láttam már, ahogyan csillog. – Összecsapta a tenyerét, mint aki a fázás végére akarna pontot tenni. – Merre lelnék, jó asszony, vánkost és társaságot éjszakára?

–         Jó asszonyokat itt nemigen talál, de vánkost és társaság akad a fogadóban, ha ez nem lepi meg. – A nő már húzódott is volna a házába, mikor az idegen az ajtóban termett, és lábával a küszöb előtt tartotta az erős falapot, hogy be ne csukódjon.

–         Persze, de tudja a hozzám hasonló tehetős utazók mindennél többre értékelik, ha kedves invitálás után házias ízeket érezhetnek sivataggá tikkadt ajkaik között.

Az idegen tekintetében volt valami, amit a nő nem tudott megmagyarázni azután sem, hogy önkéntelenül beinvitálta az idegent saját házába. Ahogy belépett és levette a szőrmebundáját még magasabbnak is tűnt nélküle és valahogy szélesebbnek. Kétszer is ellenőrizte a reteszt az ajtón, mikor meghallotta a fák panaszos nyöszörgését a feltámadó szélben, és az ablakból látta is a kereszteződésben lógó akasztott ember természetellenes táncba kezdő körvonalait.

„Majd én megmutatom nekik” – mondta már vagy századszor, csak úgy magának, ahogy a fák között egyre messzebb távolodott az ösvénytől. Azonban ez is egyre kevésbé segített, és érezte, hogy a kezében szorongatott fejsze nyele egyre bizonytalanabb lesz az izzadtságtól. A sűrűben egyre alacsonyabb ágak állták az útját, amik olykor úgy tetszett, össze is nőttek, máskor úgy érezte egy tüskés bokor csak az ő bosszantására hajlik felé. Szíve dobogása egyre hangosabb volt a fülében, talán ezért nem hallotta meg a csörtetést időben.

Két fa összefonódó törzse alól pokoli teremtmény vetette rá magát, és rohamában ledöntötte a lábáról. A fejsze a magas fűbe zuhant valahová, a saját szakállába gabalyodott felsőtesttel mozdulni is alig bírt a fenevad ölelésében. Az tépte és marcangolta a ruha ujját, a vastag bekecs szövetét és szikkadt bőrét hol karmaival, hol agyaraival. Nyöszörgött az öreg és szabad kezével a fejsze után tapogatózott, de mintha csak a füle csengene, trillázó nevetést hallott csak a sűrűből.

Feladta a reménytelen kapálózást és teljes testével a lény felé fordult. A sörözéssel töltött évek ugyan alaposan kikezdték ügyességét és reflexeit, de ugyan emiatt súly tekintetében a megvadult állat fölé kerekedett. A lénnyel együtt fordult fekvésből térdelésbe és így kiszabadíthatta a maga alá szorult karját is. Az agyarak már az arca, homloka magasságában csattantak össze, egyre veszettebbül keresték a lágy részeket. Kiköpte a véres nyálát, mély levegőt vett és egy kiáltásnak szánt hörgéssel kapta két kézre az állat nyakát. Vértől, izzadtságtól és gyantától iszamós szakálla fonataival tekerte körbe az állat nyakát, és azzal sem foglalkozott, hogy közben karmok és fogak tépik fel a puha húst a szeme alatt, ajkai mellett.

Ziháló, fújtató ölelésben fojtotta ki a szuszt támadójából. Mire érzett annyi erőt a tagjaiban, hogy felemelkedjen, már virradt és úgy érezte az ital utolsó cseppje is elpárolgott az ereiből. A fűből előkotorta kurta fejszéjét és azzal sem törődött, hogy mozdulatait tenyérnyi, szárnyas lények kikerekedett szemmel figyelik. Véres munkára emelte a favágó szerszámot.

A víztükör kérlelhetetlenül az eget és a környező fák képét tükrözte vissza. A csalódott vándor összehúzott szemekkel emelkedett fel a tó partjától. Látta, hogy a hegyek bércein aranyos fénnyel közeledik a másnap. A víztömeg fölé lassan kezdett csak gyűlni a kora reggeli köd. Pászmái mintha a környező fák és bokrok közül lepték volna be a békés tavat, ellenkezésnek hatottak a lágy hullámok a sötét felszínén. A távolban madárhangok kéltek, de hirtelen abbamaradtak.

A vándor megfordult és pálcájával a fák kérgét kopogtatva az árnyas sűrű felé indult. Ködfoszlányok váltak el a vízről és úgy tűnhetett mintha csápokként utánanyúlnának a fák közé. A férfi megfordult és elmosolyodott mielőtt kinyújtott karjának legyintésével szétzavarta volna a megelevenedő ködöt. Pálcájának végén zöldes lidércfény kélt és megvilágította elégedett arcvonásait. „Dacolsz még, helyes.” Pár lépéssel ismét a parton állt és a sűrűsödő lebegő felhőt fürkészte, mintha csak a mélyére akarna látni.

Hirtelen vált el a parttól, de nem ugrott magasra. Pár hüvelykkel a vízszín felett lebegve repült a gomolygó labirintus fala felé. Pálcájának lidércfénye hamarosan csak sűrű ködöt világíthatott meg, … és még valamit annak mélyén. Egy gyors suhanás, szinte az emberi észlelés határán, de ez is elég volt.

Fényből szőtt rácsháló repült ki a pálca végéből, ami a levegőben alakult homokká, sárrá, majd ahogy célpontját eltalálta és a mélybe rántotta, hirtelen szilárdult meg kőnél is szívósabb fémketreccé. A gyermeki alak a kalitkában gyorsan süllyedt és a rácsokba kapaszkodó vándor lidércfényben játszó képe vele együtt süllyedt a tó feneketlen mélysége felé.

A porba nedvesen csattanó zsák szája nyitva állt és borzalmas szagot árasztott. A másnaposságtól kába férfiak hirtelen, szinte egyszerre vesztették el a talajt és a gyomruk tartalmát. Az öreg diadalmasan állt a zsákmány felett. Egy asszony elhúzta bámészkodó fiát.

– Mi a rosseb ez, vénember? Honnan szerezted ezt a szörnyet?

– A fák ilyen dögöket fialnak miközben ti hitetlenkedve piáltok éjnek évadján.

– Tévedtünk, rendben. Ezt látnia kell a főnöknek és az asszonynak is.

– Így lesz, ne félj – húzta ki magát a nadrágjába tűrt szakállal a vén favágó. Elégedetten nézett végig a kétrét görnyedt férfiakon és nem kötötte az orrukra, hogy ő már rég túl van ezen a rítuson. Merengésében fémes csikorgás zavarta meg, ahogy a szomszéd házak tetején trónoló szélkakasok hangos munkába kezdtek. Értetlenül nézett a fákra, de azok szenvtelenül álltak a falu szélén. Szél susogása híján csak az ezüst madarak táncoltak csikorogva.