Ceara il Borgov gondolataiba mélyedve üldögélt a kastély erkélyének vaskos kőkorlátján, hol az alant sürgölődő városi sokaságot, hol a naplementét bekebelezni készülő viharos fellegeket bámulva. A szél időnként belekapott dús hajfonataiba s az évszakhoz képest is meglepően lenge ruhájának fodraiba, felázott földek és az eső illatát hozva magával. Merengéséből közeledő, tompa léptek zaja térítette vissza a valóság jelenleg igen bizonytalannak mutatkozó talajára. Ceara jól tudta ki közeledik, lépteinek katonás, s jellegzetesen sajátos ritmusát nem esett nehezére felismerni. Jól tudta azt is, hogy a belépő nem fog kopogni, s minden bizonnyal szóvá teszi majd, hogy itt, a szédítő mélység felett találja.
Az ajtó nyílt, majd csukódott, s az enyhén bicegő léptek – melyeket időnként egy sétabot koppanása kísért – lassan, de biztosan közeledtek az erkély irányába. A báró ahelyett azonban, hogy leparancsolta volna lányát a korlátról, csöndesen megállt mellette, mintha maga is csak az alkony és a nyugatról a város felé torlódó sötét felhők tusáját kívánná megszemlélni. Pályafutása során hozzászokott, hogy parancsokat osztogasson, a hadiakadémián eltöltött évtizedek alatt a vérébe ivódott, hogy egyetlen szaván akár életek sorsa is múlhat. Ceara viszont már hivatalosan is felnőtt, s noha ifjú, immár saját magáért felelős. A báró szótlanul végigfuttatta tekintetét lánya ártatlannak tűnő arcán, az arcon, ami hajdan volt felségét jutatta eszébe. Ceara mind viselkedés, mind gondolkodás terén jóval érettebb volt társainál, s noha a család legfiatalabb női tagja volt, talpraesettségével még apja elismerését is kivívta.
– Felkészültél az útra? – kérdezte a báró, mintha csak arról érdeklődött volna, hogy telt a napja a bárdok konzervatóriumában.
– Úgy érzem igen. Noha elszomorít a gondolat, hogy hazámat egy életre magam mögött kell hagynom.
– Lásd be lányom, hogy ez a házasság nem csak családjaink, hanem Eren és Haonwell közös érdeke is. Rokonai vagyunk a Kék Hercegnek, s bár lehet, hogy a száz meg százfelé ágazó nemesi családfának mindössze egyik oldalhajtását képezzük, de akkor is rokonai. Gondolom, nem kell kifejtenem, hogy a diplomácia és a politika érdekei mindenkitől megkívánnak kisebb-nagyobb áldozatokat.
Ceara nem kedvelte, amikor apja ilyen, és hasonló monológokba kezdett. Azt hiszi talán, hogy a csatatéren van, s hadba induló katonáit bíztatja a döntő ütközet előtt? Legjobbnak látta hamar elejét venni a pedagógiai okításnak.
– Mindezzel természetesen tisztában vagyok. Bár szorongással tölt el, hogy mindössze egyszer volt alkalmam személyesen találkozni a jövendőbelimmel.
– Jorgen gróf tanult és széles körben művelt férfiú, nem is szólva arról, hogy Haonwell hercegének unokaöccse. Erdőségei, földjei, legelői, s ami ennél is fontosabb kiváló ménesei vannak. Arról nem is beszélve, hogy birtokol néhányat Ynev legnemesebb és legritkább fajtáiból…
– Unikornisokra és pegazusokra gondolsz? Kinőttem már a fehér paripán érkező herceg gondolatát. – vágott közbe Ceara fanyar mosollyal. Finomsága ellenére hangja gunyorosságról és szemernyi megvetésről árulkodott.
– Mintha csak a nagybátyádat hallanám. Makacs vagy olykor, de öntudatos. Időnként nehezedre esik fékezni az érzelmeid, de legalább kimondod azt, ami a szívedet nyomja. Felsőbb körökben igen ritka tulajdonság.
– Nem kívánok ellenszegülni sem családunk, sem az Északi Hármak érdekeinek. Jól tudom, hogy egy ilyen frigy növelné befolyásunkat a tanácsban, biztosítaná szövetségeinket, s nem utolsósorban kiváló hátasokkal gyarapítaná hazánk seregét. S nem kizárt, hogy a grófot is megkedvelem idővel. Ám bánt, hogy tanulmányaimat máshol kell folytatnom.
– Haonwell bárdjai legalább olyan kitűnőek, mint azok, akiket idehaza képeznek. Meggyőződésem, hogy ott is találsz majd Daguetta mesterhez hasonló tanítót… s minden bizonnyal felfedezed majd annak a világnak a szépségeit is.
– Az hosszúéletűek népére gondolsz?
A báró keze a kérdés hallatán összeszorult a bot madárfejes markolatán.
– Többek közt. De ne fecséreljük most az időt. Pihend ki magad, holnap indulunk. Az ünnepély így is több napig eltarthat, magam is legalább egy hétig vendégeskedem majd a hercegi várban.

Ahogy lefelé haladt a lépcsőn, a báró minden lépésnél érezte jobb lábában azt a jellegzetes nyilalló fájdalmat, mely rendszerint nyugtalanság idején tört rá. Régi harci sérülés volt, egy repesz okozta mély seb, mely roncsolt azonban annyit az élő szövetekből, hogy idős korára botot kellett ragadnia. Igen kellemetlen volt ez egy veterán tiszt számára, még akkor is, ha tekintélyét ez vajmi keveset csorbíthatta. Lesétált dolgozószobájába, s a díszesen faragott bükkfa asztalhoz telepedett, ahol gyakorta múlatta az időt abban az esetben, ha össze kellett szednie gondolatait. Botját – melyben egyébként egy ügyesen elrejtett szurony lapult – a harci kutyákat ábrázoló szobor mellé támasztotta. A falakról különféle vadak trófeái bámultak kifejezéstelen tekintettel, a helységet csak itt-ott világította meg pár fogyatkozóban lévő gyertya. Odakint a szél és az eső birokra kelt a város impozáns építményeivel, kitartó hevességgel ostromolva a tetőket és a falakat. A báró kihúzta az asztal egyik fiókját, s dohányos szelencéjéért nyúlt. „Leonid il Borgovnak őszinte hűséggel: Anton Slavik” – állt a gravírozott felirat a tárca fedelén.
– A jó Slavik. – Gondolta a báró – Kevese azoknak a megbízható embereknek, akik kitűnnek a haszonlesők, rátarti nagyurak és a magukat kiskirálynak képzelő birtokosok sorából. Csaknem húsz esztendővel fiatalabb ugyan, de olyan, mintha a tulajdon testvére volna.
Pipáját tömködve a báró felidézte magában azokat az időket, amikor megismerte Antont az embervadászok sorában. Különös tehetség volt már akkor is, lényében azonban mindig is bujkált valami furcsa kegyetlenség, a ragadozók ösztönös bestialitása. Hány meg hány kockázatos akcióban vettek részt annak idején… és néhány olyanban is, melyet azóta elfedett a feledés jótékony homálya. Lassan pöfékelve nézte, amint a hullámokban érkező eső végigrezgeti az ablakok üvegeit. A szobát lassan betöltötte a mézes-cseresznyés dohány illata, a füst lomhán gyűrűzött a falra függesztett impozáns prédák agyarai és szarvai közt. Leonid azonban túl veszélyesnek tartotta az efféle nosztalgiázást, egyfelől azért mert mindig jobban lekötötték a jelen kihívásai, másrészt tudta, jobb néhány dolgot nem felhánytorgatni.
Gondolatmenetét egy rejtekajtó szinte hangtalan nyitódása szakította félbe. A sötétből egy vénember ösztövér alakja bontakozott ki, arcát csak igen lassan engedte láttatni a gyertyák pislákoló, gyér fényköre. Venicon Kamagra volt az, a Borgov família írnoka. A bárót leszámítva talán ő tudott legtöbbet a család ügyeiről, tekintve hogy ő vezette a könyvelést, igazgatta a banki tőkét, s kezelt egyúttal mindenféle nyilvános és titkos információt, ami a házra tartozott. Egész megjelenése valahogy nyugtalanítóan hatott a kastély legtöbb lakója számára, így azok igyekeztek tisztes távolban maradni tőle. Úgy tartották mindenkiről tud valami kisebb-nagyobb titkot, s hogy még a báró apja vette alkalmazásba nem sokkal halála előtt. Valóban, Kamagra gyanúsan sok évet tudhatott maga mögött, s még Leonid sem merte megpendíteni, miféle praktikákkal és főzetekkel próbálja megnyújtani élethosszát. Mindazonáltal ő volt a báró egyik legbizalmasabb embere.
– Időnként még most is megijesztesz. – mormolta a ráncos alak felé fordulva, némi őszinte meglepődéssel a hangjában
– Nem célom, kegyelmes uram. Látogatásom célja szigorúan informatív jellegű. Kegyeskedjék rám szánni néhány pillanatot, nem kívánom ennél tovább feltartani.
Leonidot időnként bosszantotta Kamagra karót nyelt, hivatalos stílusa, a komornyiknak tűnő szürke eminenciás azonban világ életében ebben, a számára természetes hangnemben érintkezett vele.
– Halljuk – vetette oda röviden a báró, méretes füstkarikát küldve az egyik könyvespolc irányába.
– Az előkészületek optimálisan haladnak, még az ön kedves öccsét is sikerült rábeszélnem, hogy szakítson időt e jeles alkalomra. Megküldettem érkezésünk időpontját Haonwellbe, hogy illendő módon felkészülhessenek jöttünkre.
– A határok biztonságosak? – kérdezte a báró, jelentőségteljesen felvont szemöldökkel.
– A legteljesebb mértékig, uram. Engedelmével megfizettem pár… khm… vállalkozó szellemű kardforgatót kiegészítő védelem gyanánt.
– Helyes. Még valami, amit tudnom érdemes?
– Az úrhölgy igen bánatosnak tűnt az utóbbi napokban. Bátorkodnék felhívni figyelmét, hogy alighanem elvarratlan érzelmi szálak fűzik valami ficsúrhoz, ami netán veszélyes is lehet.
– Túl sokat aggódsz, öreg Kamagra. Néhány hónap, és megszokja az új hazáját.
– Minden bizonnyal jó uram. Nem is zavarnám tovább magányát. Jó éjszakát.
Azzal, mint valami árny, a vénember újra beleveszett a sötétségbe, mindössze egy másik rejtekajtó surranása tudatta a báróval, hogy elhagyta a szobát. A helységre ismét csönd borult, csak a szakadó eső monoton kopogása hangzott az ablakok felől.

A reggel csípős volt és szokatlanul hűvös, a levegőt megtöltötte az éjszakai vihar után maradt ridegség, a talaj mentén ködfoltok kígyóztak az ébredező város utcáin. Leonid kastélyát azonban már hajnal óta megtöltötte az élet, szolgálók kiabálása elegyedett a készülődő testőrség beszélgetésével. Az istálló felől egy elegáns feketébe öltözött alak léptetett ki irgalmatlan csataménjén, az állat orrlyukain kitörő meleg pára távolról sárkány okádta füstnek is tűnhetett. Anton Slavik mindig is a tettek, semmint a szavak embere volt. Feladata igen egyszerűnek mutatkozott: biztonságban elkalauzolni a bárót és lányát, Leonid testvérét, no meg a vén Kamagrát, s megannyi főt számláló kíséretüket Eren testvérállamába. Igen unalmas és egyhangú feladatnak ígérkezett. Anton megvetette a nemesi külsőségeket és az egész parádét – maga a praktikumot és a hatékonyságot tartotta legtöbbre. Lévén testőrség parancsnoka, sokan tartottak tőle, s a kastély kapuin kívül is félelemmel vegyes tisztelet övezte. Ez azonban elsősorban nem a megjelenésének, sokkal inkább a róla közszájon terjengő mendemondáknak volt köszönhető, amiken olykor maga is meglepődött. Byzonbőr kesztyűs kezével hátrasimította fakó, szőkés haját, szemében a sokat tapasztalt veteránok eltökéltsége csillant.
– Ceara igen kivételes teremtés. – töprengett magában – kár, hogy a báró kiházasítja.
Akár még feleségül is kérhette volna tőle, bár valószínű, hogy a lány előbb ment volna egy udvari orkhoz. Megmagyarázhatatlan ellenszenvvel viseltetett Anton iránt, a férfi ezzel gondolatban azonban mit sem törődött.  Hírhedt volt arról, hogy nem bánik túl finoman a női nemmel, noha nem volt sem barbár, sem tiszteletlen. Volt ideje megtanulni az udvari etikett alapjait, még ha többnyire meg is vetette azokat, akik körülvették őt. Ménjét a kapu felé fordította, ahol már indulásra készen állt a számos kocsiból álló díszmenet, melyet kétfelől a báró hírneves lovasai támogattak.
– Csodás a reggel kisasszony, remélem ön is így gondolja. – nézett be Ceara hintójának ablakán, közelebb hajolva lova nyakához, hogy tekintetük egy vonalba kerüljön.
– Csodásabb volna, ha nem takarná el a fényt, kapitány úr. Olvasni szeretnék.
Anton egy félmosoly kíséretében nyugtázta a lány határozott elzárkózását, majd az eggyel előrébb helyet foglaló kocsihoz léptetett. Bogdan, a báró testvére békésen szunyókált odabent, karmazsin színű tollas kalapját a fejébe húzva, vele szemben a vénséges Kamagra burkolózott sötét csuklyája alá. A báró öccse udvari diplomataként gyakorta járta a szövetség birodalmait, így viszonylag kevés időt töltött Erenben, ha pedig mégis ott tartózkodott, akkor ideje java részét pihenéssel töltötte. Nem volt ez másképp jelenleg sem. Anton mindig is lenézte valamelyest a báró testvérét azért, mert egyik harcos szervezethez sem tartozott, mentségére vált azonban a kapitány szemében, hogy kitűnő vadásznak bizonyult, így időnként alkalma nyílt rá, hogy együtt hajtsák uralmuk alá a környék rengetegeit.
A báró ebben a pillanatban jelent meg a kastély kovácsoltvas bejárati ajtajának boltíve alatt. A legfrissebb északi divatnak megfelelő erigowi import kelmét viselte, melynek árából egy átlagos polgárcsalád csaknem egy évi kiadásait fedezhette volna. Meg kell azonban adni a módját, s jelen esetben Leonid semmilyen költséget nem sajnált. A díszkíséret, a veretes hintók, a menetet támogató fegyveresek, az ünnepi ruhák, no és persze a tetemes hozomány mind egy jövőbeli, magas hasznot hajtó befektetés ígéretét hordozták.
– A város határáig lovon megyek, majd azután szállok csak át a hintóra – közölte a kicsit értetlen, ám szolgálatkész mosollyal elébe siető lovászfiúval. Vértezetét ráér azután is magára ölteni, hogy elhagyták a városkaput; addig is hadd jusson minél több látványosság a népnek.
Antont megpillantva odabiccentett barátjának, aki hasonló gesztussal üdvözölte őt – egy tekintetből, apró mozdulatokból is megértették egymást. A báró kissé nehézkes mozdulattal ült fel hófehér csatalovának nyergébe, majd kimért, előkelő mozdulattal megfordította hátasát, s a menet élére sietett. Útközben üdvözlés gyanánt beintett Ceara és Bogdan hintajának ablakán. Körbehordozta tekintetét a csaknem száz főt számláló meneten, s elégedetten gondolt a néhány nap múlva nyélbe ütendő esküvőre. Tekintete előtt képzeletben elvágtatott egy lenyűgöző haonwelli ménes, ugyanakkor megüresedett egy szék a tanácsban, nem is oly messze a Kék Hercegétől. Megigazította mérnöki gonddal előkészített ruházatát, majd Antont bevárva katonás stílusban indulást vezényelt a kocsik és lovasok seregletének.

Megannyi mérfölddel arrébb egy férfi és egy nő tekintett fel a kihunyóban lévő csillagos égre, s a kelet felől érkező derengésre; alakjukat körbeölelte a pirkadat előtti ködből szőtt kékes félhomály. A kabócák esti kórusa épp átadni készült a vidék orkeszterét a hajnalt köszöntő madaraknak.
– A bárónak minden bizonnyal már útra kellett kelnie.
– Mire készülsz? Úgy érzem, elhallgatsz előlem valamit.
– Amennyiben így teszek, az csakis a te érdekedben történik.
– S mi lesz most?
– Mi lenne? Nem mindennapi, hogy ilyen jeles vendég érkezik hozzánk. Fogadjuk őt a neki kijáró tisztelettel.
Egy darabig még nézték, amint a felkelő nap fénykoszorúja lassan megjelenik a horizonton, egyre távolabbra űzve az éj árnyait, majd maguk is visszahúzódtak a zord rengeteg ölelésébe, átengedve a világot a fény uralmának.

Szép remények – Első hangulatkeltő a VI. Fanfár a Hősökért táborhoz

22 thoughts on “Szép remények – Első hangulatkeltő a VI. Fanfár a Hősökért táborhoz

  • Valheru: imádják …

    A novella már a címével felkeltette a figyelmemet, a hasonló című mű nagy kedvenc (és a filmváltozatok is). Találgatásokba a feladat terén nem mennék, kivárom a második hangulatkeltőt inkább.

  • Úú, észak, remek; minden adott a haonwell-i karakteremhez 🙂

    Egyébként kiváló írás, várom az (esetleges) folytatást!

    Reméljük, Slavik bátyó nem Kane-hez viszi a baronettát 😉

  • Erenben utálják az elfeket. Az elfek is utálják a erenieket?
    Miért eme ellenszenv? Röviden ha összefoglalná valaki nekem.
    Köszi.
    🙂

  • Remek hangulatkeltő … kivéve a bárd nemesleányt, instant ellenszenv 8)

    Valheru: Nyilván az ellenszenv kölcsönös, összefoglalni viszont csaknem lehetetlen, hiszen ezt még senki nem tette meg tudtommal (hivatalosan sem). De persze javítsatok ki ha tévedek.

  • Valheru: az egyik zászlóhadjáratban Eligor utóvéd serege voltak az elfek, de vitába keveredtek a Kék Herceggel, aki onnantól nem szerette őket és az alattvalók átvették ezt a rossz szokását. Eltűnése után pedig ahogy az kell a dolog jócskán elmérgesedett és elfvadászatok kezdődtek el Erenben. Haonwellben jó dolguk van, ott még nemesek is lehetnek. Ez azt hiszem Summáriumos anyag.

  • Nem hiszem hogy ez Summáriumos lenne, de mivel pont az imént néztem meg egy dokumentumfilmet a memória sérülékenységéről, ezért erre nem mernék fogadni 8) … de nem is ez a lényeg. Amúgy ez egy briliáns magyarázat… vicceltem természetesen.

    Jah igen, Amundok. Északon énszerintem az is előfordulhat, hogy azt sem tudják mi az. Persze ezt nyilván vidéke is válogatja. De a külső jegyei mindenképp megvannak, tehát sehol sem garantált a puszi-puszi.

  • Phinix: a bíborgyöngyös novellák kapcsán került elő ez a téma a fórumokon, akkoriban olvastam utána. A fejemet nem tenném rá és a Summárium is messze van (a szoba másik végében). Szerintem is elég sovány indok lenne így magában, de az elfek sosem érdekeltek eléggé, hogy agyaljak ezen.

    Elvileg az amundok minden országba küldtek követeket a manifesztáció előtt, hogy lehetőséget adjanak a megadásra. Ők így álltak hozzá a háborúhoz. Túl sok északi amhe-ramun hívőről nem szól a fáma, tehát sok helyre el sem jutottak végül, illetve nem lett a követjárásnak átütő sikere. Nekem több karakterem is egy ilyen követség utódaiból került ki, éppen a Haonwellbe került Wilf “klánból”.

  • Gulandro: az én sumimban nincsen ilyesmi. 🙂 Lusta vagy. Mondjuk az sem valami egyértelmű és elfogadható, ami pedig le van, hogy már senki nem emlékszik a gyűlölség okára. Szerintem hogyha az egyik fél nem a “hosszúéletű” lenne, akkor ez így elfogadható lenne, így egy kicsit vicces.

  • Kérdés: Lesz majd ugye csapatkereső topik?
    Lehet 2 nem férünk a régi csapatba.
    🙂

  • Valheru: Északi szövetségben le van irva, hogy miért utálják egymást.
    Az Ereniek kivágtak 1 fát mert utban volt, az elfek meg elvráták volna hogy ezért bocsánatot kérjenek (nem tudták az ereniek hogy szent fa volt) , nem kértek bocsánatot ezért az elfek levadászták a királyt….és voilá így lett a chokapic 😀 Nem mellékesen mocskos faimádó pengefülü banda 😀

  • Egy kérdés leendő karakteralkotásról (tudom, bátor dolog a hivatalos karakteralkotás közzététele előtt).

    Nem harcművész/kardművész, de valamennyire slan kötődésű karakterek (fővadász, xing szerafista, kardmester…) választhat a rúnás harcművészeti irányzatok ill. a harcművész fegyverek közül, természetesen a megfelelő kp befektetésével? De igazából, nem úgy, hogy “persze, használhatsz tetsubo-t, de a farostlemez dióverő sebzésével és értékeivel”.

    Az adta az ötletet (a nyugati, de kényszeres keletb*zi karakter koncepcióján kívül) hogy találtam a neten terjengeni egy hm-es anyagot, melyben összevágva szerepeltek a rúnás cuccok de más hm stílusok is magusra kidolgozva – gondolom, házianyag, vagy nem rúnás – és ott csak pár stílusnál volt beugró a harcművész kaszt.

    Amúgy én tudom, mi a bajuk az elfeknek meg az erenieknek egymással: az, hogy az ereniek kékköpenyesek, nem rózsaszín 😉

  • Viii: nem harcművész kasztú karakterek hasonló képességeit már a karakteralkotás feszegette az Ösvény előny révén a kardművészek számára. A kalandmodul-sorozatban is megjelentek olyan klánok, amelyek eddig kevéssé ismert stílusokat képviseltek.

    A nem slan kasztok számára a Rúna magazinban megjelentek iránymutató anyagok, de sajnos a kétes Új tekercsek időszakban, így Első Törvénykönyv kapcsán még nemigen teszteltük magunk sem. Ilyen és ehhez hasonló bővítéseket a fenti módszerhez hasonlóan tartok majd elképzelhetőnek a jövőben.

    A netes anyagok kapcsán vannak olyan konstans aggályok, hogy nehezen illeszthetőek a kialakult játékegyensúlyba. Hatványozottan ilyenek a fejvadászokkal és azok harcművészeteivel kapcsolatos anyagok, amire a karakteralkotás a kezdetek óta külön ki is tér.

    Az ellen eddig sem volt egy szavunk sem, hogyha a létező és megjelent harcművészetek közül Kp-ért, az Ökölharcban már MF-on járatos karakter választ egyet, de ezek módosítása vagy újabbak felhasználása szerintem a mostani alkalommal sem lesz lehetséges.

  • @Amund: köszönöm a kimerítő választ! Nekem már az ökölharc MF + vehetek Kp-ért a 4 megjelent HM közül egyet megoldás is belőtte az endorfintermelést 🙂
    Ha emellé még HM fegyvert is nézhetek, akkor szivárványszínű nyálam folyik majd a boldogságtól 😀

    A netes anyagokkal kapcsolatos aggályokat maximálisan megértem… láttam ott olyan HM stílust, hogy k6+4-et sebzek, meg (gondolom) erőbónuszt, és emellé még körönte térdkalácson rúgom, amitől földre kerül, felülről leszek, stb.

  • Viii: harcművész fegyvereket lehet nézni a Rúnából. A Tám/kör-ük jellegzetesen 1, áruk híján pedig a kaszt választott fegyvere legyen, amit alapból kap.

Vélemény, hozzászólás?