Elmondhatom, hogy a gyerekkorom apa-fiú kapcsolatát beárnyékolták az ilyen típusú könyvek. A modern harcászat krónikásai, mint Ken Folett, Tom Clancy véres kardként suhogtak bármilyen más könyvet is olvastam a szülői házban. Bár a western műfaj közös pont volt, a Férfias játékok és a Vörös október jogos ütőkártya volt az általam favorizált fantasy ponyvákkal szemben.
Karácsonyra két ilyen könyvet is kaptam, hogy műveltségemet helyes mederbe tereljem. Ezek azonban sorra vástak el az olvashatóság mérőkövén nem csak a magam, de édesapám megítélése szerint is. Úgy tetszett a régi nagy írók komolyan elfelejtették a művészetüket, szerintem pedig csak már nem nagyon érdekli őket ki és hogyan ír a nevükben.
Nem úgy Andy McNab, aki már a kilencvenes években kitüntette magát egy hazai megjelenéssel és aktív állományban töltött idejéből, merít a korban hozzánk közelebb álló konfliktusok világából. Így az a sivatagi hadszíntér, amit az idült alkotók már csak nehézkesen ábrázolnak az ő interpretációjában vivid hitelességgel jelenik meg.
Nem játszottam a legújabb Battlefield 3 játékot végig. Ezt szögezzük le, jöhetnek a kövek. Az azonban, hogy egy ilyen recens médium könyvváltozatában egy orosz nemzetiségű a főszereplő és így a Jófiú mindenképp figyelmet érdemelt tőlem. A Spetnaz kommandós krónikája pedig egy SAS alakulatot megjárt művészembertől igazán szórakoztató olvasmánynak ígérkezett.
Az iráni hadszíntér forrong. Nem csupán a szomszédos országot megszálló, 911 mentális poklában rekedt amerikaiaktól ilyen feszült a helyzet, hanem egy átállt orosz ügynök kézipoggyászában lapuló aktiválási kódok és más nukleáris nyalánkságok révén rúgja majd szét mindenki a ház oldalát.
Dima, az orosz ebbe a helyzetbe kerül és ugrik is neki meghökkentő vehemenciával. A tét nagy, de az elszántság és merészség sincs messze a karaktertől. A szokásos ükapáig visszafelé hazafi amerikai, Henry Blackburn szinte csak azért van a történetben, hogy a dühöngő orosz profi mellett az éles ellentét minél inkább hatásos legyen, és az is.
Sokmindennek felfogható a könyv: alternatív szuperhőstörténetnek, videójáték homage, de teszi ezt úgy, hogy mindvégig a hitelességet és életszerűséget a pátosztol és „nahagyjámá” érzéstől elválasztó keskeny pallón táncol. Mivel azonban egészen az utolsó oldalakig tartott első nekiveselkedésre a könyv elmondható, hogy jól is csinálja.
Az egy dolog, hogy nálam hogyan vizsgázott egy ilyen könyv, mert mint mondtam, tőlem távol áll, de a tény, hogy apám is elolvasta, a „nagy öregek” legújabb regényei után és egyáltalán nem érezte náluknál rosszabbnak (sőt) egyértelműen kiemeli a könyvet a „csak” videojátékkönyvek sorából. Ez pedig nagyobb szó, mint sokan képzelnék.