Szilágyi János: Mély csendből felcsengő Csing-ling (novella)

2007 tavaszán készült el ez az írás … abban az évben az első alkalommal, hogy képes voltam összefüggő szöveg létrehozására és sokáig az is maradt (akkor még kalandmodult sem tudtam önállóan összehozni egy ideig). Végül 2009-ben jelent meg a Szavak, megfelelő sorrendben című írókörös antológiában. Korrektora Moskát Anita volt, az illusztrációt pedig Sümegi (vagy Jámbor) Attila készítette. Érdekesség, hogy egyes elemei már előrevetítették későbbi karaktereim egyes jellegzetességeit, köztük Axel Ragaenét is. Az előzetes szöveget a magazinból emeltem át, mert jól példázza a kor hangulatát és szellemiségét, nem utolsósorban az akkori alkotói kör közvetlenségét:

„Szilágyi János, egy teológiai és bölcsész pályától elterelt amatőr írói szerelvény, amely a felsőoktatás földalatti rendszerében bolyongott az elmúlt években. Némely megállónál és csatornanyíláson átszuszakolt írásával kiérdemelte, hogy az Írókör tagja lehessen és madárlátta kritikáival, megkérdőjelezhető zeneiségű verseivel rendszeresen hozzájárul alkotótársai szellemi fejlődéséhez. A novella egy több pályázatot megjárt alkotás (Roham magazin és Dark Corners dark-fantasy honlap) , mely bár az értő zsűrik látószögét el nem kerülte, érezhetően kaotikus besorolhatatlansága végett csak biztató szavakat kapott kézzel fogható eredmények helyett, így az író, föld alatti farkasok tagjaként, megtisztelve érezte magát, hogy az antológiában az olvasók elé kerülhetett végre.”

***

– A sorsát senki sem kerülheti el.
– Kuss kicsit.
– De tényleg…
– Mondom, hogy csend.

Mindketten a szemben ülő nőt néztük. A fenébe, az egész szerelvény őt nézte. A köztünk lévő alig másfél méterbe az alagútból beóvakodott statikus zörej mart, de így is nagyon szépnek láttam. Nem néztem végig férfitársaim arcain, de nem is kellett ahhoz, hogy tudjam, milyen képet vághattam. Akármennyit is gyakoroltam a metró üvegében két állomás között, tudtam, hogy az ilyen ösztönös pillanatokban minden korábbi igyekezetem feleslegessé válik. A szerelvény kérlelhetetlenül fékezett a megállóban, és a tündér valószerűtlen mozdulatokkal felállt, fittyet hányva a fizika elaggott törvényeire, és kilépett a szétnyíló hidraulikus bőrszárnyak között.

Mikor bezárultak és elindultunk, a fejemet nagy sóhajjal vágtam a mögöttem lévő falba. Kellően szigorú tekintettel néztem a mellettem kuporgó vézna Fülesre. Azt hiszem, nem kell leírnom a fejét ahhoz, hogy felismerjék az utcán. Nem mindennapi. Valamennyit még az ő játékkonzolra tervezett szürkeállománya is felfogott a kései film-noir jelenet nagyszerűségéből és tudta, hogy érdemesebb az út hátralevő részét behúzott nyakkal és kivételesen kussban eltöltenie. Legalábbis reméltem, hogy lesz hozzá elég esze.

Így volt időm a gondolataimra figyelni abban a bő fél percben, mire a kék, háromszemű sárkány berombolt a Deák Ferenc téri megállójába. Ezek igen kusza, mást ne mondjak, zavart gondolatok voltak. Homályosan minden tényszerű képen átsejlett egy bíbor illatú nő képe a szemben lévő ülésről, aki már nem volt ott, de helyét valamilyen láthatatlan erő szellemének egy szilánkja tartotta üresen, annak dacára, hogy nem egy férfi állt a kapaszkodóknál és markolta a neonfényekkel irizáló, élő húsból kinőtt fém rudakat.

Szerettem volna másra, egészen pontosan másvalakire gondolni, de nem sikerült. Ebben a megállóba érkezést jelző elnyújtott vijjogásnak is része volt, ami az üvegeket ölelő bőrök szétválásának idejéig hallatszott. Egyes elvetemültek arra vetemednek, hogy ezt „dallamnak” vagy „szólamnak” hívják, de ez nem teljesen az ő hibájuk volt. A fülekben ülő bogárszerű színpontok mindenkinek azt a zenét és azt az érzésvilágot adták, amire csak vágyott. Békében meneteltek egymás mellett nap mint nap a „személyes mennyországukat” élő alvilági katonák anélkül, hogy egymásnak ártottak volna ezzel. Persze amíg valami mozgósabb zenét hallgató félnótás bele nem táncolt valaki másnak a személyes szférájába. Különösen látványos jelenet alakult ki, ha a sértett illető az ipari vonatkozású darabokat szerette, melyek klippjeiben gyakori szereplő volt a nagyméretű és tompa fémtárgyakat rázó félmeztelen előítélet. A Fülessel olykor még fogadni is szoktunk arra, hogy melyik irányzat ússza meg orrvérzéssel a szabadfogású Jam-elést. Az életbe kell egy kis öröm… nekik is, nekünk is.

A borostyánszínben irizáló falakról cseppekben csurgott a márványlapok emléke, de azon kívül semmi. Nem is mertem arra gondolni, minek láthatja mindezt egy nálunk fiatalabb „életművész”, aki még nem akkor élt, mikor a Népstadiontól (Ó, irgalom atyja, ne hagyj el…) az Astoriáig nem a szovjet tudományos-fantasztikus filmes díszletek lestrapált maradványaival burkolták a falakat. Elhaladva a harmadik ilyen statikus múzeumoszlop mellett, megtaláltam, akit kerestünk. Egér a helyén volt, mindig pontosan két lépésre állt a perontól számítva, hátát a falnak vetve. Azt mondta azért, hogy ha egyszer meg akarják lepni, időben a kocsik egyikébe vagy alá ugorhasson. Személyes véleményem szerint azonban csak nem akart egyetlen pornográf hirdetésről sem lemaradni, amit két metró közötti időben vetítettek a falakra. Kedélyes mozdulatokkal imitáltuk az ölelést, de egyikünk sem evett meszet, hogy ezt fél méternél közelebb tegyük meg egymáshoz. Tudniillik a testre szerelt robbanóanyagok nagyon kényesek, igazán. Egér arca rángott az idegességtől, pedig a szeméből ítélve ő sem tisztán készült a purgatóriumi utazásra. Miközben beszélt, egy kisebb nyálcseppet engedett el felénk, de nem jegyeztem meg ezt neki.

– Készen vagytok? Hehe, én sokkal naposabb időnek képzeltem volna el egy ilyet, de zuhog odakint.
– Mikor voltál te kint utoljára?
– Nem azt mondtam – húzta el szégyenlősen a száját. – A vetített újságban olvastam. Egy pillanatra azt akartam mondani, hogy én nem tudnék még ilyenkor is művelődni, de gombóc lett a torkomban, mielőtt kibukott volna belőle.

„Ilyenkor…”

Ez a szó egy pillanatra jeges borzongásba vonta a testemet nyaktól a lábujjaimig. Szédültem, pedig tudtam, hogy az én tekintetem sem kevésbé zavaros Egérénél. Füles mellém sodródott, gyengeségemet látva belém karolt, és a falnak támasztott. A szemem sarkából láttam, hogy még mindig idétlenül be van húzva a nyaka. Jó gyerek ez…

– Nekem tetszik, hogy esik felettünk – rekedt hangommal törtem meg a beszélgetésben beállt csöndet, ami nem volt valódi, mert körülöttünk folyamatosan örvénylett az agyatlan „alantlakó” népség. Nem tudtam eldönteni, hogy őszintén örülök-e neki, nem tudtam szeretem-e az esőt, és azt sem, hogy mikor láttam utoljára, hogy esne. Mikor voltam utoljára odafönt?

– Valamennyi változás azért van… – kezdte Egér, kezdte a drága egerentyű.

Valamennyi változás mindig van, mióta a változás van, azért van, hogy legyen és ne legyen.

– … és ez abban nyilvánul meg elsősorban, hogy ennyien leszünk. A többiek még nem értek ide, és nem tudni, mi van velük. – Egér kapott tőlem egy megrovó, számon kérő pillantást, de állta, így végül csak felsóhajtottam, és a neonözönt nyújtó fényekbe néztem.

Mind a változás eszközei vagyunk, a változás önmagáért van, mi vagyunk a változásért.

Egér és Füles is engem néztek, de fogalmam sem volt, mit várnak tőlem. Nem vagyok népvezér, és nem vagyok szabadságharcos sem. Vagyok, aki vagyok, de ez engem semmire nem kötelez. Rohadjon meg a világ, egy két lábon járó robbanó világforradalmár vagyok, éppen ahogy ők. A jelszavakat hallottam és citáltam, a hazugságokat elhittem, és én is vallottam, de nem tudok magamtól hazudni. Nem tudok magamtól embereket az értelmetlen tűzhalálba küldeni. Rohadjon meg a világ velem és velük együtt, akkor lesz „egál”…

Mi vagyunk a változás, önmagunkért valóak vagyunk, a változás egyedül önmagáért van.

– Jól van, csináljuk… – Az embereket a közös bűn, vagy a közösen vállalt szenvedés tudata köti össze. Nem tudom, ez melyik volt. Van egy pont túl mindenen, talán az.

Váltottunk, és a kettes barlangban úszó agymosott szörnyszülött helyett a hármas vájatok felé vettük az utunkat. Elhaladtunk a primitív reklámtáblák és egy motorizált sündisznó szolga mellett. Szánalmas látvány volt, de az egyiptomi múmiákat árusító üzlet reklámüvegének tükrében megbizonyosodhattam, hogy mi sem festünk sokkal jobban. A szemeimet néztem, ezek már nem is a kialvatlanság jelei voltak, hanem annak a fénytelen életmódnak a stigmái, amiben minden hozzánk hasonló szenvedett. Más kérdés, hogy őket ez nem zavarta, vagy csak nem vettek róla tudomást. Öntudatlan tömegként hullámoztak és morajlottak végig, ami egyes metróköltők szerint a tengerhez tette hasonlatossá vergődésüket. Engem jobban emlékeztetett egy zavaros pocsolyába hullott falevél keltette öntudatlan reflexre. Felértünk az alagutakba, itt még fülsértőbb volt a természetellenes zaj, ami a dögök keltette szélcsatornák egymásba csavarodásából keletkezett. Ezt egy fél arcát vesztett hajléktalan osztotta meg velem, és én igazat adtam neki. Olyan hihetően hangzott, mint a gyermekkori mesékben szereplő igazságért küzdő lovagok dicsszólamai VHS-en. Na jó, annyira talán mégsem volt hihető, mint azok, de abban a pillanatban nem
akadt különvélemény, én pedig részeg voltam.

Elhaladtunk egy homályos színekkel festett, és vonalzóval rajzolt térképtábla mellett, amin a betűket szerintem elkészülte pillanatában sem lehetett kiolvasni, évszázaddal azután meg majd még annyira sem, de most ott volt. Azok a dolgok, amik nem zavarnak senkit, és nem túl értékesek, hogy valaki birtokolni akarja őket, sokáig fennmaradhatnak a világon. Egészen addig, míg valaki egy csipetnyi értéket nem talál bennük. Attól a pillanattól ölne érte bárki, még ha egy ólom sólyomszoborról is lenne szó, vagy egy verseskönyvben préselt virágról. Az érték relatív, az érték érthetetlen és így valahol értéktelen is… de megéri harcolni érte, és maga a küzdelem megér mindent. A földalatti hálózatok kiterjedt vonala befutotta az egész aládúcolt várost. A negyedik metróvonal megépítése után évente nyitottak meg újabb tárnákat civil célokra, nem számolva a mélységből fel-feljutó iszonyattal. Legalábbis reméltem, hogy valójában NEM számoltak vele, és nem csak ezt mondták utólag. A hálózatok egy eretnek hópehely vagy egy özvegységben megőszült pók hálójára hasonlítottak. Elkaptam a tekintetem a térképtől, attól féltem, hogy ha tovább bámulom, akkor még valamelyik térképjel rám kacsintana, és végleg elveszteném a realitásérzékemet. Az igazat megvallva, nem jártam tőle olyan távol, mint azt hinni szerettem volna.

Egér és Füles tartották nekem az ajtót bakancsaikkal, és kettősük egy gótikus hatást keltő
kapuboltozattá varázsolta előttem a halálba vezető utat. Elmosolyodtam, mert tudtam, ez a sorsom, és én büszkén vállalom azt. Nincs semmi, ami eltéríthetne ettől. Életem leghatározottabb lépésével indultam el a vijjogó ajtó és társaim felé…

…és életem legnagyobb arcra zuhanását élhettem át a következő pillanatban. Homályos tekintetem előtt először Fülesék hitetlenkedő arca, majd a becsukódva fogakat növesztett bőrszárnyak tűntek fel, és utána a lány. A lány, aki azt mondta, úgy hívják, Csing-ling.

A lány, aki azt mondta, úgy hívják, Csing-ling, sárga volt. Nem, valójában nem ő volt sárga, hanem a ruha, amit viselt, az viszont a konverz cipőtől a nyakláncként fityegő rózsabimbóig. Csing-lingnek sötét haja és sötét bőre volt. Gyönyörű szemei és gyönyörű szája, de ezzel együtt is szép volt. A gyönyörű jelzőt fenntartottam a tündérnek arra a napra. Ezt igazából, mármint, hogy őt hogy is hívják, nem akkor tudtam, mikor levert a lábamról egy kioldódott cipőfűző miatt. Valamivel később került rá sor, mikor már olvasztott műanyagból és cukorból készült forrócsokoládét markoltunk egy jobb időket és nyarat látott büfés asztalnál. A hármas és négyes lyukak összekötő folyosóján kuporgott egy non-stop kifőzde előtt, ami csak hattól este tizenegyig volt nyitva.

Ha azt leszámítjuk, hogy nem volt gyönyörű, de cserébe szép volt, akkor elmondhatom azt is, hogy nagyon tetszett… mint minden nő, aki kicsit is kilógott az agyatlan tömegből, akárcsak azzal is, hogy nem hordott zenebogarakat a fülében. Ha azt vesszük, neki is tetszhettem, mert meghívott egy forró csokoládéra, amiért ellökött és összekávézta a dinamitrúdjaimat a pulóver alatt. Ez különösen abból a perspektívából volt előnyös gesztus, hogy mit sem sejtett a rudak létezéséről. Perverz gondolatként merengett fel bennem, hogy a legtöbb nő addig normális, de pajzán mosolyomat a csokoládéba mártottam inkább.

Nem igazán beszéltünk semmiről, ő elmondta hogy nemrég érkezett az alantba csővasúttal
Hollandiából, én elmondtam, hogy sohasem jártam ott, miközben azon filóztam, lehetett-e valami közöm nekem a hollandus világhoz, csakhogy beilleszthessem Csing-ling barna báját a Neitherlandról kialakult képembe, de nem jutottam sokra. Aztán arról beszélt, hogy imád fotózni, és én megerősítettem abbéli hitében, hogy itt valóban van mit fotózni: nem tehetett rossz lóra azzal, hogy idejött. A hátam viszketett a plasztik-kocka alatt, de egy testcsellel sikerült megvakarnom, és közben mosolyogva bólogattam beszámolóját a neo-frusztrált építészetről készítendő diploma anyagjáról. Itt találni fog belőle, annyi bizonyos.

Egy pillanatra kialudtak a fények, az embertömeg lelassult, és utána elsötétült a járat. A kifőzde neon reklámjának elzuhanó villanásában láttam, hogy a lány előre dől, és én elé vetődtem. Ne vesszen kárba a pillanat. A mechanikus sikoly csak ezután, valamivel a földmozgás előtt ért el minket, és a járatot elhasznált reklámújságok szakadt foszlányai terítették be, életre kelt bőregerekhez hasonlóan. A rutinból kieső tucatemberek szeme-szája pillanatok alatt megtelt a tegnapi és a mai keresztrejtvények fekete-fehér sávjaival. Én Csing-linggel a karjaimban zuhantam a három részre roppanó műanyag asztal fedezékébe, a lány sikított, én pedig nem. Hasonló tébolykeltők voltak rajtam is a szívem alatt. Az egész maximum másfél percig tarthatott, de még öt percig egymás karjaiban maradtunk. Amikor rám nézett, a pánikhelyzetbe került lány arca helyett egy nyugodt és öntudatos nő pillantott fel rám, kellemesen kis orral, kellemesen édes szájakkal. A szemei nagyok voltak és feketék.

Sokat töltöttem már idelent ahhoz, hogy tudjam hol jó, és hol érdemes lepihenni, ha az ember fáradt, ha az ember egyedül akar lenni, és ha az ember nem akar egyedül lenni. Csing-ling még aludt, amikor felébredtem. Egy lestrapált fémvázas kocsi üveges ajtajának vetettem a hátamat, míg ő a kabátok alatt szuszogott békésen, és rájöttem, hogy nagyon szeretem azt a kabátot. Kezemben tartottam a színtelen rudakból álló fűzőt és merengtem. Szerettem az esőt, ebben biztos voltam. Szerettem odafönt élni, ebben is biztos voltam. Nem szerettem lent élni, de ez igazából az opciók hiányából fakadóan alakult ki. Lehet, hogy tulajdonképpen én szeretek idelent élni, műanyagot enni, és azt is inni. Nálunk nyugatabbra is mindenki egész nap műanyagot rág… nincsen abban semmi rossz. Semmi rossz nincsen abban.

Mikor Csing-ling felébredt, már felöltöztem, hiába teketóriáztam rajta, végül a fűzőt is magamra erősítettem. Egyszer már eldöntöttem, hogy hozzám tartozik. Egy férfi kitart a kimondott szavai mellett, sok férfi bukott már bele ebbe. Nem csókolt meg újra, nem nézett rám. Azt képzeltem, hogy sárga parfümfelhőben ülünk, valahol messze az Alanttól és közel a felhőkhöz. Kivételesen azt képzeltem, hogy süt a nap. Rám nézett végre, az arca is sápadtabb volt, mint korábban (hat vagy nyolc órája talán). Szeméből eltűnt a tűz, ha lett volna nálam, cigarettával kínáltam volna. Most hadd ne kelljen elmagyaráznom, hogy miért nem vittem magammal egy ilyen útra.

– Te is az a szabadságharcos, Che Guevara vagyol?
– Nem, én az a túlélő típusú elégedetlenkedő. – A lány zavart tekintetére válaszul hozzátettem:
– Olyasvalaki, aki nem alszik soha, hogy lássa, hogyan működik az éjszaka.
Láttam rajta, hogy nem nagyon érti, de nem hibáztattam. Én sem értettem, de ölni tudtam volna egy jó cigiért.
– Te tudsz forradalmat csinálni?
– Hát persze, forradalmat mindenki tud csinálni, főleg aki nem akar.
– Csinálsz nekem? – Nagyon szép szemei voltak, mikor ezt kérte, mintha csak azt kérte volna, hogy tekerjek neki egy jointot. Ja, vágom már, Hollandia. Úgy éreztem magam, mint egy Bogart fazonú fekete-fehér hős a múlt évezredből: a nő kéri, hogy legyen szívem és segítsek neki… forradalmat csinálni.  Minden Bogart fazonú hős erre vágyik… meg egy whiskyre. Ölni tudnék egy üveg…
– Persze, életem – mosolyogtam, éreztem, ahogy a homlokomon egy júdási izzadságcsepp
gyöngyözik végig. – Semmi mást nem vágyom erre a hétfőre már.

Egymás mellett haladtunk a Népstadion megállóban, amit azok, akik ellenünk álltak fel, Stadionoknak neveztek. Kék ruhákat és csillagokat viseltek a pajzsok mögött. Nem láttam a szemüket, így könnyebb volt. Rohanni kezdtem feléjük, amikor Ling a hátam mögött sikoltozni kezdett, és a sínpárok közé ugrott. A tervünk egyszerű volt és gyönyörű, mint Ling (új nap virradt); én annyit tartok fel, amennyit tudok, ha nem tudok, robbanok, ő pedig addig kioldja a sárkány farkát a kengyelből. Nem, nem az ő terve volt. Ez a kifinomultság rám vall inkább. Fájdalmat éreztem, ahogy az első elektrohullám-vető csapása elért engem, de ekkor már kirekesztettem magamból mindent, ami a tudatomhoz kötött, amire készültem, amire készültünk, az túlmutatott mindenen.

Te felkészültél a szabadságra?

Három méterre tőlük változtam farkassá, a láncokra erősített rudak megmaradtak, minden ruhám szétszakadt, és rongyokban örvénylett körülöttem. Az első két pajzs elhajlott, és némán pattant el. Semmi sem volt az emberi sikolyokhoz fogható, mikor átnyúltam a fémsisakokon, és fejjel együtt szaggattam le róluk. Hús és vér tánca kívül és belül, ez éltetett, nem az ígéretek.

Ketten vipera botokkal döfködtek meg, de nem éreztem többnek, mint amikor a hátamba egy fém rúddal – szolgálati lándzsa – döftek és megpróbáltak felnyársalni. Vonyítottam, nem láttam Linget, nem láttam az arctalan rendőröket magam körül, de azt tudtam, hogy nem telhetett el elég idő. Mindent meg kell adni egy nőnek, amikor szüksége van rá. Üvöltve rugaszkodtam el egy fémvértes váll-lapról, és kiszabadultam a lándzsából.

Hidd el, egy idő után fájdalmat sem fogsz érezni.
Akkor, amikor meg már ott vagy, hogy döntened kell, az élet hosszabb…

Négyet sodortam a fogakkal nyíló ajtókba, és az szürcsölve emésztette meg a hörgő alakokat – ne várj mást egy üzemen kívül helyezett metrótól. Kettőnek a fejét a szovjet sci-fi remake falon csorgattam végig, mert akármilyen is a külső, belül még ugyanaz a betoncsontváz, és ők azt „érezték” meg. Hamarosan nekem is lett egy lándzsám, aztán mikor kettéharaptam azt, lett két rövidebb vasrudam, azokhoz legalább értettem. Éreztem, hogy belül égek, de már annyira hiányoztam magamnak, hogy nem sajnáltam. Tomboltam és élveztem minden pillanatát az őrületemnek, ahogy egymás után szúrtam át a káosz fullánkjaivá változó vasakkal a rend mattszínű pajzsait és védelmezőit. Bukjon el mindenki, aki védekezik, a háborúnak akkor van vége, ha minden ellenfél biztosan halott.

Már csak egy dárdás állt és én. Szőrös bokámmal vérben és testekben gázoltam, ő mégsem rendült meg velem szemben. Hitt a rendben és hitt abban, hogy akármit tesz, neki lesz igaza és annak, aki hűségre kötelezte. Nem láttam a szemeit, amikor torkon hajítottam az első vassal és ágyékon szúrtam a másodikkal. Minden háborúban vannak névtelen hősök. Ő még csak az sem volt. Meztelenül, féltestnyi dinamitrúdban álltam ott, és néztem a neonlámpák pulzálását. A hátamon a plasztik-kocka alatt viszketett a bőröm, de nem volt erőm még odanyúlni. Csak lihegtem.

Csing-ling beemelt a kocsiba. Vén fémtestű volt, és tudtam, hogy kívülről kék. Az ülései bőrből készültek. Ling becsukta maga után kabin ajtaját és hozzám lépett. A fejével intett csak, a zúgástól nem értettem volna semmit. Felnyalábolt, és a kocsi vége felé mentünk. Ha az eleje eléri a kordont, azonnal meghalunk; így volt esélyünk, és így Ling is megírhatja még a diplomamunkáját. Mosolyogtam, a vér ízén kívül a forró csokoládét éreztem a nyelvemen lecsöppenő nyálban. Csing-ling, kicsi Ling…

A detonáció kitépte alólunk a talajt, és az évtizedek alatt színtelenné fakult padlóhoz préselt. Felettünk üveg és fémszilánkok terítették be a kocsit, láttam, mert háttal feküdtem. Eretnek hópelyhek voltak, mint egy elaggott világ filctoll csontjai egy megsárgult térképen. Mozaikszilánkjai hol egy özvegy pók, hol egy tündér körvonalait adták ki, és én csak gyönyörködni tudtam benne.

Aztán ez is véget ért. A körhinta is megáll egyszer, és a Pillangó utcánál bukdácsoltunk ki a napfényre. Reggel volt, de legalábbis még messze nem dél. Átöleltem Linget, és együtt nevettünk a metró által kitolt kőhalom tetején. Felettünk kék ég palástja előtt bukdácsoltak keletről nyugatra a felhők, és mind gyönyörű volt. Nem esett az eső, de én nem is voltam igazi Bogart, és a nap tiszta fénye mindennél jobban illett a pillanathoz. Van egy pont túl mindenen, és azt hiszem, én megtaláltam valahol útközben, úton vagy
útfélen…

2007.