Nagy örömünkre szolgál, hogy folytathatjuk azt a novellát, amely a honlapunk (sokadik) újraindításakor nyitotta meg az Yneven játszódó rövidebb-hosszabb történetek sorát. Alkalmazkodva ahhoz az időszakhoz, amihez talán a legjobban tartozik címadásánál szigorú VHS hagyományokhoz ragaszkodtunk. Ezzel (is) szeretnének felvezetni a csakugyan ikrekkel foglalkozó következő novelláját a szerzőnek és a már szerkesztési fázisban lévő átfogó cikket az Ikrek szektájáról. A helyesírási hibákat és a szerkesztetlen szövegeket szándékosan hagytuk meg a begépelés során, ezzel is érzékeltetve azt a 13-14 éves szakadékot, ami a megjelenés és a megírás között tátong.
***
Az amund rohant. Végig a néma folyosókön és sötét termeken. Amerre járt meglepett pillantások kísérték. Nem érdekelte, az volt fontos, hogy Ashmia megsebesült, s neki segítenie kell, ha tud.
Ahogy haladt, szembetalálkozott Ashmia társaival. Komattre, a nyurga késelőművész ájultan dőlt a falnak. Oldalán a friss kötést rég átvérezte már. Arca szenvtelen volt, semmibe révedő. Vele szembe Tomo állt, a gyengélkedő bejárata mellett. Ahogy az amund odaért elállta az útját, fejét leszegte, nem nézett a kék szemekbe.
-Tudod, hogy nem mehetsz be.
-Látni akarom.
-Nem akarja, hogy lásd.
Az amund némán állt. Bámulta ezt az embert, aki közte és akarata beteljesülése közt állt. Nem bírta ezt a tehetetlenséget. Sosem bírta.
Az ajtó hihetetlen erővel tört be. Tomo magatehetetlen teste a faszilánkokkal együtt zuhant a döngölt, kemény földpadlóra.
Kábultan tápászkodott négykézlábra, kezével mázolta el arcán a kicsorgott vért. Még látta, hogy a fekete köppenyes harcos belép, majd minden elsötétült.
Ashmia szalmazsákokon feküdt. Hosszú, sötét halya folyta körül sápadt arcát. Verejtékcseppek gyöngyöztek homlokán, Szeme fönnakadt és hangosan zihált. Körülötte két kobold némber tolongott, s mikor az amund belépett visítva próbálták kitessékelni. Nem érdekelte, semmi sem érdekelte. Az első banyát egyszerűen kikerülte, a másik ügyesebb volt, az amund útjába ugrott, vesztére. Nagy csattanással kenődött a falra és nyöszörögve csúszott a padlóig.
Ott állt a lány erőtlen teste előtt. Fájt neki, hogy így látja. A valaha erős, öntudatos lány most önkívületben hánykolódott a sebláztól. Leguggolt hozzá. Elfújt pár kósza hajszálat ami a lány szemébe lógott. Lehunyta a szemét és a lányra koncentrált. Hívta, szólongatta, de nem érkezett válasz. Nem kellett látni a sebet, hogy tudja: a lány nem élhet már soká.
Elkeserítette a gondolat, hogy elveszti a lányt. Persze már elvesztette a szerelmét így, tán soha nem is volt az övé. Ismét egy akadály előtt állt, mellyet nem oldhat meg. Tudta a megoldást, mellytől jobban undorodott és tartott mint bármilyen haláltól. Fölállt, s tudatával újabb üzenetet küldött, de most nem a lánynak, hanem egy sokkal sötétebb léleknek. „Szólítottál!” kondult az agyában a fájdalmasan ismerős hang. „Tudtam, hogy megkeresel.”
„Mentsd meg a lányt!”
„Tudod az árát!”
Az amund nem válaszolt.
Tudta mit akar a boszorkánymester. Korábban már fölvetette a lehetőségét annak, hogy a klánnak ne legyen egy hozzá hasonló korcs tagja, aki fertőzheti a tisztavérű kyrek vonalát. Fölszólította az amundot, hogy örökre hadja el a rendet, akit csak a Főmester őrült parancsa tartott a rendben.
Egy korábbi beszélgetésük jutott az eszébe. Felidézte maga előtt a boszorkánymester csuklyás alakját, rövidre nyírt sötét haját és gúnyos vigyorát. Az emléktől ökölbe szorult a keze. Nem csoda, Trias ajánlata, amit a legutóbb tett minden volt csak jutányos nem. Akkor félholtan kérte a boszorkánymester segítségét, hogy életben visszajusson Shulurba, de az árat sokallotta, így sebesült farkasként menekült a fél kontinensen keresztül nyomában az ordani tűzvarázslók főnixeivel. Nem eggyel kellett végeznie, hogy életben jusson vissza a klán megerősített földalatti kazamatáiba. Aztán megkereste Triast, kis híján volt, hogy a boszorkánymester belehalt a találkozásba.
A kettejük közti kapcsolat igen viharos volt, mely nézeteltérés sokkal régebbre nyúlt, mint azt klántársaik vagy rendtársaik gondolták volna.
A kis szobát statikus kisülések visszfénye világította meg. Az amund nem mozdult, tudta, hogy térkapun keresztül egy sötét csuklyás alak érkezett a terembe, kámzsája mélyén gúnyos mosollyal. A boszorkánymester odalépett mellé, de nem néztek egymásra. Végignézett az agonizáló lányon, szinte megvetéssel és szenvtelen hangon így szolt:
– Nem húzza már soká.
– De te nem hagyod meghalni.
Trias az amund felé fordult:
– Tudod mit kérek érte cserébe.*
Az amund nem válaszolt. Kétségbeesetten keresett gondolatai között kiutat reménytelen helyzetéből. Trias kérése egyszerű volt: ölje meg a rend egy nagymesterét, hogy így a boszorkánymester előrébb léphessen a rangsorban. „Hisz mi is volna neked végezni vele, nem ő neked senki. Bizonyítsd be, hogy atyánk a legjobb vadászt nevelte belőled, testvér.”
Soha, de soha nem nevezte őt testvérnek. Apjuk, ki fogadott gyermekét jobban szerette talán mint édes gyermekét, aki egy shuluri boszorkány fattya volt, külön neveltette őket s csak az ő halála után találkoztak a fiúk. Egymás iránt testvéri érzelmeik nem voltak, csak a rivalizálás kötötte össze őket. Míg egyikük acéllal és vassal írta be a klán könyvébe, a másik mérgezett pengékkel.
Ám most nem volt más választása. Némán bólintott, de szemét nem vette le a lányról.
– Jól van – mondta a csuhás. A lányhoz lépett s köppenye redői közül apró fiolát varázsolt elő. Kihúzta a fiola dugóját, a szobát enyhe pézsma illat töltötte be. Vékony inas ujjaival megtartotta a lány fejét míg a fiola tartalmát a szájába töltötte. Az amund nem mozdult, csak ujjai fehéredtek ki kardja markolatán. Trias hátralépett a fekvőtől s várakozóan figyelt. A lány teste hirtelen megfeszült. Hangosan felnyögött, megvonaglott majd hirtelen elernyedt.
Elcsendesült a szoba. Az amund kérdőn tekintett a mágusra, akinek arcáról csak a kiismerhetetlen gunyoros mosoly nézett vissza.
A pengék szemmel nem látható gyorsasággal repültek ki hüvelyükből. A csuklyás még föl sem foghatta mi történt mikor a kardok pengéi egy ujjnyira álltak meg nyakától. Az acélpengék sápadt fényében látta meg a kék színű szempárt a kardok felett, s bár ritkán értette e szemek üzenetét, ezúttal tisztán látta a gyűlöletet a másik tekintetében. Dühösen vette tudomásul, hogy gerincén enyhe remegés futott végig, félt az amundtól.
– Ha becsapsz kuruzsló nem hagyok sokat belőled.
Ebben a pillanatban nyögött föl újra a lány és beteges, fáradt hangon így szólt: – Te vagy az amund?
Trias hátralépett és nyelt egyet, a pengék hang nélkül csusszantak vissza a hüvelyükbe, majd a köppeny szertartásosan lefedte őket. Az amund a lányhoz lépett.
-Én vagyok.
A lány a fiú felé fordította a fejét, mogyoróbarna szemei egyenesen a kék szemekbe néztek, ő volt az egyetlen aki félelem nélkül tudott ránézni. Talán ezt szerette benne, talán az illatát. Ő maga sem tudta.
A lány végighúzta hófehér kezét az amund arcán. A fiú lehunyta a szemét, kívánta a lányt, mindennél jobban, de nem lehetett az övé, s ez fályt naki a legjobban. A lány halványan elmosolyodott, majd ismét lehunyta szemeit, elszenderült.
A boszorkánymester a némán térdelő harcos mögé lepett:
-Most rajtad a sor, gyilkolóművész. – mondta, s kacagni kezdett. Az amund megperdült, kardjai ismét kezében teremtek és sikítva vágták állt a levegőt, ahol az előbb még a csuhás állt, de az már nem volt ott. Csupán kacaja vetett visszhangot a rideg kőfalról, elviselhetetlen zsivajt keltve az amund agyában, aki így egyedül maradt a lánnyal, s a padlón fekvő fejvadásszal.
Tomohoz lépett, csizmája orrával megbökdöste. Az felnyögött és a hátára fordult, csak ekkor látta meg ki áll fölötte.
-Ne, elegem van belőled. – megpróbált oldalra hemperegni, de egy éles penge pont előtte csapódott a földbe, így nem gurult tovább. Az emund fölé hajolt:
– Nem sok választ el attól, hogy kiontsam a beled. – sziszegte a fekvő fülébe. Az álmatagon fölnézett. Belebámult a jégkék szemekbe, s tudta, hogy valóban képes volna rá. Arra gondolt, hogy párbajra hívja a másikat, megőrizve evvel azt, ami férfiasságából megmaradt, de nem tette, nem volt rá képes.
-Mégis engem választott! – köpte a szavakat a másik arcába. Az nem szólt. Dühödten fölegyenesedett. Elrakta kardjait, megpróbálta elfolytani keze remegését, az még sikerült. Gerincén végigkúszott az ismerős érzés, tudta, hogy ismét elborul az agya és nem tehet ellene semmit. Összeszorította a fogát és kiviharzott a teremből. Tomo még mindig reszketett, ráébredt milyen közel volt ahhoz, hogy meghaljon, rájött, hogy még mindig félt az amundtól, s ez egyáltalán nem tette boldogabbá. Tudta, hogy tennie kell valamit, tudta, hogy egyszer meg kell küzdenie vele és már azt is tudta, hogy hogyan. Az arcán enyhe mosoly futott végig az alvadt vér alatt. A lányra nézett, aki békésen aludt vánkosán. Gyönyörű volt.
***
Az utca lassan elcsendesült. Mindenki hazatért.
A recés kard pengéje fájdalmas sebet tépett ellenfele karján. Tomo a földre roskadt, kétségbeesetten kezéhez kapott amelyből bőven ömlött a sűrű, sötét vér. A másik odalépett hozzá, s kardja lapjával emelte föl a fiú fejét. Tomo a saját vérének szagától és a vérveszteségtől kábultan tekintett legyőzőjére. A kiismerhetetlen kék színű szemek néztek rá vissza az amund arcáról. Nem szólt, de Tomo hálás volt neki ezért. Ritkán hallotta megszólalni, de akkor is ostorcsapásnak érezte minden szavát. Nem értette meg soha a másik céljait és indokait, de minél többet tudott az amundról annál kevésbé volt rá kíváncsi.
– Most megölsz fattyú? – kérdezte, helyzetéhez képest megpróbált szúrós tekintettel ellenállni a másik fölényének. – Jönnek majd mások helyettem, a fejed tálcán kerül vissza Shulurba és a bolond barátaid sem védhetnek meg a klán haragjától.
A klán említésétől ismét erőt érzett zsibbadt karjában.
A klán mögötte áll, bosszút áll érte. Talán már úton is vannak érte az Ikrek legjobb vadászai, hogy segítségére legyenek. A feladatot befejezik, vele vagy nélküle.
-Túlbecsülöd magad – mondta a köpenyes. Hangja nyugodt volt, illett a móló monoton csendjéhez. Közel s távol nem volt élő ki látta volna küzdelmüket, de ha látta volna is, nem zavarta volna őket. Valahol a távolban sirályok sikolya jelezte a tengeri vadászok közeledtét, miközben a sikátor ragadozói is előbújtak sötét lyukaikból, hogy elárasszák a várost. Patkányok, a civilizáció bástyáinak melléktermékei.
Az amund visszanézett ellenfelére. Felkacagott, nem volt képes tovább visszatartani jókedvét. Tomo valaha jobb volt nála, párviadalban sem maradt alul soha. Úgy tűnik, tényleg megváltozott benne valami. Nem fogta vissza kezét az éveken át bevett gyakorlat. Egy fuvallat gördült végig a mellékutcán meglibbentve köpenyét, felborzolva haját. Boldog volt és szabad.
2003.