A Dúlás Kincse (hangulatkeltő,csapatkereső és karakteralkotás)

P.sz. 3674. 

A palotában az elmúlt napok apátiáját feszült és rendezett készülődés váltotta fel. Immáron senki előtt nem volt titok, hogy az ellenség áttörte a város külső falait, hogy a védők mind egy szálig odavesztek és hamarosan Pyarron lángtengerbe vész. Az utolsó kétségbeesett kitörési kísérlet óta hetek teltek el, s aki még menekülni akart volna mind megpróbálkozott vele mágiával vagy hagyományos módszerekkel.

A palotában ragadtak immár imákat sem fogalmaztak meg értük napok óta. Hogyha az istenek nem békés sorsot szántak nekik, akkor a krániak serege bizonnyal bevégezte azt. Az utolsó haditanács elmaradt, nem volt miről szót váltaniuk a megmaradt Kegyelteknek. Számuk az elmúlt hónapban megfogyatkozott és nemrég még ragyogó jelképeiknek sem sok jelentősége maradt a véres korom alatt, ami az utcákat és a templomokat takarta be.

Kísértetekként róva a folyosókat már egymást sem ismerték fel, nem tudtak különbséget tenni a halandók és a többre hivatottak között. Akik megmaradtak már nem voltak közemberek többé. Az egyetemek oktatói és a pékek vállt vállnak vetve küzdöttek napról napra a megmaradt lovagok és táborok oldalán kivívva azok tiszteletét vagy valamit, ami nagyon hasonló volt hozzá.

Lykargon tábornak halk szavakkal gyűjtött maga köré két tucatnyit azok közül, akik még elbírták a fegyvert és némán vonult velük végig a csarnokokon a nyugati kapuhoz. Egy intéssel jelzett a kialvatlan őrségnek, hogy nyissanak utat csapata számára. Szó nélkül engedelmeskedtek, mint akik félálomban cselekszenek. Ezt egykor is megtették volna, hiszen Kyel Kegyeltje volt, akinek parancsolnia sem kellett soha a városban … azelőtt.

Azelőtt, hogy a Gömbszentély lángba borult volna, hogy üstökösként zuhant volna a városra és a Fellegvárral együtt letarolt két kerületet. Hogy a kapuk előtt a legvadabb Kegyeltek, mint Devastor, estek el véres rendet vágva az ellenség első, legnagyobb rohamában. Azelőtt, hogy minden nap elnehezült a kardjuk a kiontott vér súlyától és minden éjjel parázs vitába keveredett volna Darres generálissal a lehetséges stratégiákról. Azelőtt, hogy az otthonuk földjén egyáltalán stratégiára lett volna szükségük …

Azóta pedig nem esett szó közötte és Dreina Kegyeltje között sem. Nem volt terv, nem volt taktika. Csak az öldöklés és a vékony réseken beóvakodó üszkös szag és félhomály a városból. Az utolsó keresztvas és faék is kifordult a nagykapu elől. A két szárnyat négyen tágították ki annyira, hogy Lykargon és bandája kijuthasson rajta. Ketten előreléptek, hogy a szabadba lépjenek a tábornok előtt, de visszarendelte őket. Neki kellett életbe vagy halálba vezetnie a megmaradottakat, Kyel akaratából.

A térre lépett a palota előtt, ahol a boltozatból letépett márványtömbökön túl halotti máglya maradéka füstölgött. Nem volt kétsége ki rakta és kikből. Erőltette magát, hogy végignézzen Pyarron romjain, de ne lássa. Ne lássa a vörösbe fordult horizontot, a fekete füstfelleget a csonka tornyok felett, a bél áztatta macskaköveket és az ürességet az égen, ami egykor bizonyosságot jelentett a város lakóinak és neki az istenek létezésében és erejében. Ez már mind nem létezett, ahogy Pyarron sem létezett többé.

Hangtalanul léptek mellé a Fellegvárból kiszállingózó harcosok. Egyesek felhördültek, mások öklendeztek és valaki elsírta magát. Egyikükre sem tudott haragudni, legszívesebben ő is utat engedett volna érzéseinek. De nem ezen a napon. Ezen a napon kardot húzott és példáját követte mindenki, aki vele tartott. Buzogányát a Fellegvár romjai rejtették. Döngő léptekkel a barikádokká lett romokra hágott, mintha lenne hová és miért mennie, de nem kellett csalatkoznia: a ragadozóvá vedlett város hamar felfigyelt rájuk és a homályban megmozdultak a dögevők is. Az árkádok sötétjéből ordítva és hörögve rajzottak ki az orkok feléjük.

Lykargon nem adott parancsot, nem volt sok értelme már. Mint egy megmerevedett szobor emelkedett a hullámokban érkező szörnyek fölé és volt alkalma elcsodálkozni, hogy milyen fiataloknak tűnnek. Valóban, a Dúlás során is születtek orkok, mivel igen szapora faj voltak, amik a harcot és a gyűlöletet már nem a kráni határ mögött, hanem itt, Pyarron mezőin tanulták el és pyarroni vért ontottak, ízleltek elsőként is. Ezeket a fiatal orkokat már ellenük nevelte a természetük. Milyen illő. Elmosolyodott, de inkább vicsorgott a gondolaton, ahogy az első soraik közé vetette magát.

Fattyúkardját két kézre fogva aratott közöttük, megmutatta nekik Kyel hatalmát. Kacagva fohászkodott istenéhez hatalomért és az megacélozta izmait, lüktető erővel töltötte fel megfáradt karjait. Körülötte többen is felzárkóztak és istene nevét skandálták. Nem csak fanatizmusa hatotta át őket, de a mágikus hatalmából is jutott nekik a harchoz és igen nagy szükségük volt rá. Az ork kölykök sem adták könnyen magukat, pedig még beszélni sem tudtak igazán.

Kürt szólalt meg, hangja alapján csontból és a szörnyek maradéka visszavonult az oszlopok közé sebeit nyalogatni. Voltak, akik nem engedelmeskedtek a parancsnak és még közelharcban maradtak, nem sokáig. Két-három friss pyarroni tetem hevert a téren, de tízszer annyi ork. Ha lett volna értelme, ez egy jó eredménynek számított volna a védők számára. Az emberek összemosolyogtak, még fűtötte őket a harci láz. Lykargon kifújta az eddig bent tartott levegőt, egy kicsit számára is könnyebbnek tűnt a légzés most … így.

A kürtszóra páran megjelentek a torony ablakaiban is, fáradt szemekkel figyelték a győztesen ácsorgó csapatot. Nem éljeneztek, nem hajráztak, torkukat szorongatta az érzés, de látták, hogy mi közeledik az egykori sugárúton feléjük. A lassan élénkülő remegésből már a téren állók is sejtették, hogy felébresztették a ragadozóvá vedlett várost, meghúzták a bajszát és most karmaival fordul majd feléjük. Eleget láttak és nem lehet azt mondani, hogy ép ésszel fogták fel és fogadták ami érkezett.

Két épület roskadt meg a heves érkezéstől, sziklányi téglák repkedtek kartácsként, volt akit a szele elsodort. A városba ütött résen keresztül pedig pokoli horda türemkedett át, amikre nem voltak szavak. Kígyófarkú ork káoszlények, agancsos élőhalottak, testekből összefércelt háromlábú borzalmak. Közeledtek, rohamoztak, csúsztak és másztak. Testükön felragyogtak beteg színű rúnajelek és elhalványultak véres sebek. A harcosok nekik és rájuk ugrottak, hangjukat elnyomta az áradatban vonuló testek neszezése.

Az ork kölykök is rettenettől elkerekedett szemekkel nézték a küzdelmet, ha ugyan az volt. Fel sem fogták talán, hogy az érkezettek egy magasabb gondolat szerint az ő oldalukon állnak. Gondolat sem maradt a falak között. Ahol a harcosok legyűrtek egy dögöt az pöffeteg gomba módjára robbant szét, mérgező felhőt eregetve, máshol a rúnajelekből szakadt fel pusztító mágia és borított lángba élő és halott húst egyáltalán. A menetnek nem volt vége, csak hömpölygött a sugárút messzeségében.

Lykargon levágott két nálánál magasabb élőhalott rettenetet és előre szökkent a testükből kiáramló döglegyek elől. Üvöltésére kardja lángba borult és a tűz lemosta róla az elmúlt napok minden porát és szennyét, úgy ragyogott kezében a mágikus kard, mint egykor, mikor először emelte fel Pyarron dicsőségét harsogva. Most is ezt akarta, most is ezt tette volna, hogyha körülötte nem tagadta volna minden és mindenki állítását.

A szörnyek falán túl hatalmas démon magasodott föl. Csápkoronás villámló pálcát tartó szentségtelen mágusa az ellenségnek. Szemében gonosz eltökéltség ragyogott, hogy minden élőt elpusztít és hatalmával pedig sorra hívta vissza a létezésbe a máglyán elpusztultakat. Ahogy végighúzta karját a tömegsír fölött a hamuból egymás után emelkedtek ki meggyötört lelkek testei.

Nem volt mit tagadni, nem volt mit állítani immár. Lykargon üvöltötte, hogy „ÁRULÁS!”, pedig senki sem árulta el az övéit. A világ árulta el az álmukat, a történelem árulta el Pyarront és az ember árulta el önmagát nagyravágyásával. Feketére égett márvány falak bizonyították, a gonosznak éppúgy fészket adó árnyak igazolják. Lángban fuldokló fémpenge csattant az ősfaj csontjából készül pálcán és egy villámló lökéssel visszavetette Lykargont. Kyel hatalma még ott duruzsolt testében, de teste már nem bírta el az akarat parancsát.

A démonvarázsló fölé magasodott és nyelvét nyújtogatta sziszegve. Talán nevetett, talán átkot mondott ősi nyelvén, ahogyan magasba lendült a pálcája, hogy kisüthesse a maradék életerőt a Kegyeltből. Mielőtt pedig majd lélektelen élőhalottá teszi ami a testéből megmarad még kiszipolyozza a csontjaiból a velőt, hogy meglássa, megérezze és megízlelje milyen halandót választ magának egy isten jó dolgában. Ha egyszer maga is istenné válik még fontos lehet …

Kürtszó csattant a romok felett, érces, hangos, fényes. Lykargon az oldalára fordult, a palota felé, de nem onnan érkezett a hang. Onnan csak pár szürke alak kóválygott ki és rejtőzött a romok közé, biztosan hullát rabolni vagy élelmet szerezni. Nem, a hang mindenhonnan visszhangzott, de a lovas csapat északról érkezett. A szeme elkerekedett, ahogy látta a fehér palástos lovagokat. Kezükben ragyogott a szent szimbólum, sisakjukon táncot járt a fény és nehéz kopjáik lassan ereszkedtek célpontjaik felé.

‘Az Igazság Tükre Rend lovagjai! Képtelenség, mind elestek már Pyarron kapuinak védelmében …’

A horda sziszegve fordult az irányába, eleresztette a kisebb prédát és védekezően átrendeződött. A démonvarázsló csápokkal és sziszegéssel adott új utasításokat nekik, hogy illően fogadják az érkezőket. Lykargon döbbenten fogta fel, hogy túl kevesen vannak és túl korán hívták fel magukra az ellenség figyelmét. Hogyha az első sorokat el is sodorják lóval hátrányban lesznek és elszakadva egymástól külön-külön felmorzsolódnak majd. Ezt nem hagyhatta.

Küzdve talpra kecmergett és kardjára támaszkodva figyelte ő is az érkezőket, már csak párszáz láb választotta el a szörnyek első sorától, akik nyakukat nyújtogatva fogaikat csattogtatva várták az újabb, talán kevésbé porhanyós, de annál laktatóbb prédát. A kürtszó ismét felharsant, elnyomva egyformán Lykargon lamentálását és a démon kárörvendő sziszegését is. Félszáz méterre voltak a paplovagok, már kivehető volt tabardjukon a különböző istenek jelképe. Pyarron pantheonjának főistenei, mint fénykorukban a kegyeltek.

Karok fonódtak Lykargon köré és váratlanul földre rántották. Szutykos kezek ragadták el és szája elé kendőt tartottak. Szúrós virágillatot érzett és értetlenül nézte a körülötte álló szürke alakokat, akik a romok közül emelkedtek ki. Fehéren villanó mosoly, szokatlan volt a számára, ahogyan az is, hogy egyre kevésbé akart kiszabadulni a szorításból. Mintha puha párnák közé süllyedt volna teste és tudata is. Még eszméleténél volt, amikor ketten felkapták és a torony felé cibálták.

Kibomlott haja a macskaköveket seperte, feje oldalra bicsaklott. Erőltette magát, hogy még lássa a lovagok sorsát. De csalódnia kellett, igaz, a hordának és az azt vezető szörnyetegnek is. Pár lépés választotta el a lovakat a céltól. Kopjájuk a fenevadak szívének célozva, azok karmai pedig végül mégis a levegőben zárultak össze a nyakak és a sisakok rostélya helyett. Pár pillanatig értetlen csend töltötte be a teret, csak halk léptek kopogása hallatszott.

Majd a kráni horda egyszerre hördült fel kétségbeesve és becsapottan. A lovasoknak hűlt helye volt és annyi sem maradt belőlük egyik pillanatra a másikra, amit szét lehetett volna fújni. A megvadult sereg csordaként fordult a démonvarázsló felé, aki pedig mágikus tekintetével egyszerre több létsíkon kereste kétségbeesetten a lovagokat, de egyiken sem lelte. Majd visszafordult eredeti prédájához és még kétségbeesetten szisszent fel eltűnésén.

A kis csapat már félúton járt a kapu felé álomba merült terhével, mikor felhangzott mögöttük a szörnyek rettenetes szólama. A csápkoronás iszonyat rájuk fókuszált és így az egész sereg is. A menekülők megkettőzték az erőfeszítésüket, de úgy látszott így sem lesz elég idejük a fedezékbe húzódni. A krániak meglódultak, hogy a lehetőség mellett a reményt is megöljék az alávalók számára.

– Pakáj, csinálj valamit! – süvöltötte az egyik jól megtermett cipelő mellette kocogó fiatal fiúnak, aki egyik kezében egy kopott lantot szorongatott a nyakánál.
– Elpattant egy húrom, még mielőtt befejezhettem volna a lovagokat teljesen … pedig milyen pompás mementók lettek volna … – lamentált a fiú.
– Most ne ezen gondolkozz inkább! – förmedt rá a mögöttük hátráló maszatos arcú félelf, akinek arcát egy mély vágás csúfította. Kezében sötét tőrpenge forgott, ahogy az első üldözőket távol tartotta – Darres generális busásan megfizet ugyan, de csak akkor hogyha élve visszajuttatjuk ezt a jómadarat és persze, hogyha mi is élve visszajutunk. Én pedig szeretnék!
– Rajtunk vannak – dúdolta az oldalukon rohanó zsíros hajú nő és félfordulásból nyilat küldött üldözőik közé.
– Fel a fejjel fiúk – kacagott jóízűen a tábornok lábát tartó aszisz – nem hiszem, hogy ez a kis küldetés kifogna a Filozófusokon!

A többiek is kuncogtak és növelték az iramot. Oldalukon feltűntek a Lykargonnak kitört harcosok megmaradt tagjai. Vagy a csapattal rohantak, vagy pedig lemaradva igyekeztek időt nyerni nekik. Az ablakok alá érve pedig azokból is kövek, tálak, bögrék és más hétköznapi tárgyak záporoztak. A kráni horda rohamozott és felettük a démonvarázsló pálcája egy hatalmas villámvarázslatra töltődött. A Filozófusok pedig kacagva rohantak.

„A Halál havában elesik a Szent Város: a Tizenhármak Pyarronba érkeztével eldől a küzdelem. A Prófétával vívott varázspárbajból a Kosfejű fattyai kerülnek ki győztesen, a Gömbszentély a Fellegvárra zuhan és maga alá temeti védőit. Az erőd falain számos híres hős esik el: Elorand, az Aranykör lovagrend nagymestere egyben Krad Kegyeltje, Ute Betan, Adron főpapja és Kegyeltje, Simoneus Rugerano, Alborne főpapja és Kegyeltje, Ordaric Lykargon, Kyel főpapja és Kegyeltje, Sorquas Devastor, Uwel Kegyeltje. Az Államközösség vezetői és a Papi Szék ideiglenesen Viadomóba költözik.” – részlet a Pyarroni Titkosszolgálat jelentéséből

***

Az idei nyári tábor kalandmodulja P.sz. 3717-ben játszódik és a Pyarroni Államközösségen belül játszódik, Új- Pyarronban veszi kezdetét. Ennek megfelelően kérjük a reménybeli játékosokat, hogy amellett, hogy szerveződjenek csapatokba (legkésőbb a kaland elkezdéséig) párhuzamosan a táborra jelentkezéssel ne feledkezzenek meg előtörténet írásárol sem olyan módon, hogy írják meg a csapatuk közvetlenül előző kalandját a megbízástól a jutalmazásig és amelynek végén kerüljenek Új-Pyarronba.

Amellett, hogy ez szokás szerint részét képezi majd a pontozásnak előzetesen aszerint, hogy mikorra és milyen minőségben érkezik be hozzánk díjazzuk majd a karaktereket egy-egy Előnnyel (illetve természetesen ennek elmaradása a pontozásban is meglátszik majd és a helyszínen dobhatnak majd a Különleges Fel Nem Készítési táblázatból is a lusta kalandozók). Az előtörténeteket a táborra való regisztrációval egyidőben várjuk és kérjük, hogy a következő címre küldjétek majd el: gulandro@gmail.com.

***

A KARAKTERALKOTÁS idén eltér kicsit a korábbi Hősök Napjákon alkalmazott metódustól, de nem sokban. Amellett, hogy támogatja az Előnyök-Hátrányok rendszerét szeretnék elismerni egy adott játékos karakterét, amelyikkel régebb óta rója velünk Ynev kontinensét.

!!!A Játékos Karakter minden két kalandmodulért, amiben részt vett az Ynevi Vándorlások gyűjteményben szereplők közül egy szinttel magasabban kezdhet a karakteralkotásban!!!

/Például Lucius a legtöbb kalandra új karaktert alkot, de ő maga sokat játszik alkalomról alkalomra. Ő nem kap plusz szintet. Amund mindig csak mesél vagy kalandot ír, de hogyha játszik, mindig ugyanazt a toroni-gladiátor Axel Ragaenjét hozta el versenyekre. Ő felfoghatatlanul magas szintű lenne, ezért nem is hozza (meg mert mesél és kalandot ír). A legendás Khuriboow pedig, hogyha a visszatérő karakterei közül hozza valamelyiket, akkor igen komoly szinteket érhet el./

Továbbá, mivel a kaland betudható az Örök Város Bajnokai sorozat egy újabb állomásának és mellékküldetésének is, hiszen a feladatott az Új-Pyarron illetőségű Falkától kapják majd a játékosok. Ennek megfelelően akik játszották karakterükkel a korábbi részeket különböző “elismerésekben” részesülnek.

“Jöjj vissza vándor!” modult lejátszott és túlélt karakterek az Aranykör lovagrend elismerését és támogatását bírják, mondhatni lekötelezettek és mindig mindenhol tisztelettel viseltetnek irányukban és tudnak arról, hogy tartoznak egy szívességgel.

A “Falka” eseményei után Darton ortodox egyháza egy különleges varázstárggyal igyekezett jó hírét helyreállítani és különleges mágiájuk révén egy rúnázott/hímzett bőrvértet ajándékoztak a játékosnak, amit, hogyha rendeltetésszerűen visel két Morális Szabályra is jogosult a kaland folyamán.

A “Gorvikból szeretettel” túlélői számára a shadoni diplomácián keresztül a Második Arc Testvériségéhez nyílnak meg a kapuk hasonlóan a fentiekhez. A “Lovagrege” kapcsán elért hírük és eredményük nyomán az Északi Szövetség Titkosszolgálatának nyugalmazott vezetőjétől várhatnak egy baráti szívességet.

A Karakteralkotás legújabb (4.0) verziója letölthető INNEN