Üdv népek! Egy kis utazásra, csillagrengető kalandokra invitálnék, néhány játékost, a benépesülés, és terjeszkedés kezdetétől pezsgő naprendszerében játszódó, közkedvelt és kaotikus, AGE OF AKKURATIUM szerepjátékban.

Főként olyan jk-kat várok akik még nem játszottunk, ugyanis a már meglévő eseményekhez szeretnék felzárkoztatni új űrkalandorokat. Persze ha nem lessz elég új érdeklődő akkor szivesen folytatom a tapasztalt akkuratiomozók kalandját.

Hogy el tudjátok képzelni a világot és ki tudjátok találni karaktereiteket, olvasásra ajánlom a történelmi áttekintést, és a hangulatkeltőket. A rendszere egyedi fejlesztés, ennek a leírását is megtaláljátok alább.

3-4 játékost várok akik felkészültek némi pszichedelikus ürbéli élményre az első napon.

Ha kérdés van megtaláltok face(space)bookon Vodli Márió néven, illetve email címem: vodlimario@gmail.com, de a helyszínen se késő semmi.

Ezen kívül bármelyik nap szívesen mesélek még az esetleges érdeklődőknek.

(Figyelem mindennemű hasonlóság, egyéb scifi művekkel, Cowboy bebopp-al, nem a véletlen műve)

Egy fejvadász story

  1. valahol az Uránusz körüli meteor mezőben, Sator Odabrati

A Zvlatko törzs meteorbányász műholdja.

 

Az űr halkan morajló sötétjében, meteoritok tengerében úszott a bányászhajó. Szabályos vonalú építménye, fém és nylon-karbon burka között már csak foltokban látszott a meteorit szabálytalan sziklái, melyből kifaragta a bányászkolónia e bázisát. Egyik végén kilométer hosszan, nyársalta föl a hideg űrt, folyton forgó antennája, s a tetején egy merev mozdulatokkal libegő vörös, csákány mintás zászló hirdette foglalkozásukat. Tompán verték vissza, falának szegecselt lapjai, az Uránusz kék fényét. Majd, az építmény testéhez képest apró, műgyémántból fonott ablakain, piros és sárga villogás jelent meg, valahol középtájon. A villogás arról árulkodott, hogy az e heti diszkó zajlik. Dehát a bányászok a pénznél csak a mulatást szeretik jobban.

A vastag műgyémántból font ablakokon túl, a belépőhangárban néhány űrhajó, bányászgép, és egy gömbölyű áttetsző, fejvadász sikló pihen, a néma csöndben. Újabb villanások, aztán egy félmeztelen narancssárga overálos bányász szalad el, két fúrógép között, arcán halálfélelemmel. A következő pillanatban, csörgő surranással, egy kampós fém lánc suhan utána és tekeredik a nyakára, majd baljós zizegésbe kezdve vörösen felviláglik a zabolázatlan energia a láncon, hogy egy rántással levágja a fejét. A lemetszett fej füstölgő sebéről, csak a forró plazma csöpög le. A légtér párájától gőzölögő, még izzó kampó, vájatot égetve húzódik vissza, a hangár közepére, elhaladva egy betört arcú bányász hullája mellett, épp csak felrántja a szétlőtt gyomrú haldokló alól a láncot gazdája, s rátekeri fekete bőrkabátos karjára, melyben semmien kárt nem tesz, nem úgy a rámarkoló katona kezében, akinek szétégetve azt, és egy éles villanás letépi a koponyáját. Az eldőlő hulla fölé magasodik egy sötét barna bőrű, horgas orrú, nyurga ember, dzsekién a szindikátus stilizált búzakalász címere, karjára tekeredve a láncos kampó, az elit fejvadászok jelképe. Hirtelen szivárványszínben szikrázik fel körülötte egy erőmező, jelezve hogy páncélja elvezette, a rálőtt elektromos nyalábokat, hogy abból feltöltse, a tokjában pihenő, krómozott mesterművet, amivel fordulatból, két villámgyors lövéssel terítette le, támadóit. Körülnézve a nyolc hullán, először jelent meg némi, örömszerű érzelem a sunyi tekintetű fejvadász arcán, kivillantva arany fogait. A csend ezzel visszaereszkedik a hangárra, s szélén csupán egy ajtó csapódik be. A bérgyilkos kimért nyugodt léptekkel felpattog, a rácsos lépcsőn, és benyit az ajtón egy folyosóra ahol tompán hallható ütemes zene hallatszik a sarkon lévő szobából.

Letekeredik a láncos kampó, s a zene ritmusára pörgeti, s hasítja fel a padlót, plazmától izzva. Az eddig kimért mozdulatai helyett most ritmusos lendítő csapásokkal szabdalja fel a két fegyverest, akik tehetetlenül lövöldöznek a körülötte lévő elektromos mezőre. A sarkon túl egy túlméretezett vaskesztyűvel szalad vissza egy elszánt tekintetű bányász.

Miután holtan esnek össze a fejvadász szétmarcangolt ellenfelei, felveszi aranyozott szemüvegét, és a monitorként szolgáló lencse már jelzi is az űrbázis alaprajzát, rajta a két keresett célpont hollétét. Utánuk eredve, bepillant a nyitott kabinba, ahol egy fiatal bányász, mit se törődve a világ bajával, bősz fejrázással hallgatja, a kissé elfeledett két századdal ezelőtti rockot, a fején lévő fülhallgatóból. E figyelem elterelésnek köszönhetően a sarok mögül tompa reccsenés kíséretében találja arcon a kőfejtőpáncél szkafander markoló kesztyűjét viselő idős bányász, aki ráordítva a vadászra nekiront, de mielőtt odaérne, surranva akad bele a kesztyűs vállába a kampó pont az ízületbe s ki is tépi a karját. A halálosztó átlép a sokkot kapott ordítva préda fölött, hogy fojtassa útját a folyosó vége felé, ahonnan egy elpusztíthatatlan hírében álló űrbányász szkafander kerreg, és a bekapcsolás hidraulikus sziszegését hallva, eszelős vigyorral lép az öltöző zsilipbe az utolsó menekülő után, aki egy jobb kesztyű és a sisak híján teljesen felpáncélozva áll kezében egy mindent megolvasztó kétkezes plazmavágóval, amit csak a behemót páncélnak köszönhetően bír el. Elektromos zaj kíséretében, felfénylik a plazmavágó csövének belseje, ellenfele felé emeli fegyverét, a teremben azonnal megugrik a hőmérséklet, s könnyes szemekkel, dühösen ront, a szindikátus elit gyilkosára.

Egy kéken ragyogó plazmanyaláb hasít ki némi húst a vadász combjából, és lyukat vág a padlóba, s míg ellenfele utána fordítja a gépet, egy gyors lendítéssel bepörgetve a plazmát hányó sarlót, végig szántja a vastag páncélt ujjnyi szélesen, amin habozva hűl ki a ráfolyó szuperforró gáz plazmája, de semmi több. Felmérve egymás veszélyességét, egyikőjük sem hamarkodja el a lépését, egymás körül körözve némi sasszézás, és helyezkedés után a feketeruhás ismét szembekerül a halálos sugárt hányó csővel, s a második lövés pokoli forróságot teremt körülöttük. A plazma áthaladva egy vállon átlövi a falon futó csöveket, s a kiszabaduló gőz beteríti a szobát. A tejszerű ködöt, áthasítja egy hatalmas kék elektromos nyaláb, majd vörös villanás az előző mögül, s egy fájdalmas üvöltés, és már csak a két testből csöpögő vér hangja kopogja a folyosóról beszűrődő halk zene ritmusát. Az eloszló ködben kirajzolódik, a hasán fekvő, karját vesztett, páncélos zsákmány, és a rajta térdeplő ragadozó, akinek egy-egy hatalmas seb van a vállán és a lábán. Mindkettő lihegve kapkodja a levegőt majd kissé megcsúszva a csupa vér páncélon a bérgyilkos belevágja kampóját az alatta fekvő nyakába, elvágva a gerincvelőt. Magához emeli kampójával a vállát, hogy az arcába nézzen, és fáradtságtól akadozó hangon a fülébe súgja:

– Hol a vemhes gyártmánynép, akit elszállítottál? Demeter úrnővel és így a szindikátussal húzol ujjat, de ha elmondod kinek adtad le, a családod túléli ezt a napot.

Komor arcán a kemény bányásznak egy utolsó könnycsepp gördül végig, és megszólal:

– a hajó neve…

De az eddig halk zene hirtelen ordítva harsog túl és nyom el minden mást, s csak az ajkairól tudja leolvasni a választ.

A folyosón egy helyben áll, a hullák látványától elhűlve, a fiatal bányász, akinek a szobájából szól a zene. Még mindig fején a fülhallgatójával, aminek a zsinórja mögötte lóg, kihúzódva a hangfalakból s ijedt arccal végignézi, ahogy a csupa vér alak besétál, a szobájába kihúzza az adatkristályt a hangszóróból, és megindul a hangár felé, de még előtte hátraszól:

– El is felejtettem mien jó dolog a zene, és ezek jó zenék, szóval elviszem.

Az elnéptelenedett bányász bázisról, felszállt egy üveggömbre hasonlító kétszemélyes vadászsikló. A skorpiófarok szerű szárnyai mintha nem is csatlakoznának az utastér gömbjéhez, úgy pörögtek körülötte, ahogy suhant a háromszög alakú villódzó sugárkapu felé, és a mély szinte hangtalan zúgású űrben vidáman hallgatta a fejvadász siklóban az új szerzeményét, hisz a kezében volt már a Solár, és az azt benépesítő társadalom, egy nagy rejtélyének kulcsa.

 

Cassiopé

2135 4. Terra-Vénusz sugárkapu

Zizegő fénynyalábok járták át a háromszögletű technikai óriás, sugárkapu belső terét. Szögletes teknősfej szerű teher űrsiklót rajzoltak ki a sokszínű elektromos nyalábok, és ekképp vált láthatóvá a szikrák között a hosszú hengeres teste ahogy úszott ki az űrbe mintha a villámok nyomtatnák ki a tér ezen részére hogy fojtassa útját az egyik vénuszi kikötőbe.

Egyfős személyzete, fátyolos füstfelhővel pöfékelte tele az egyszobás fedélzetet, ami egyszerre szolgált vezérlőhíd és lakrészként. E füstös kis lakható dobozban, súlytalan táncát járta a mindenféle használati tárgy és üres ételes dobozok s a halk monoton gépzajban a kabin falairól csak a kalapos űr kamionos, magányos beszélgetése visszhangzott s közben borostás állát vakarta. Bódult tekintetével az űr mélyébe merengve.

– Az űr sötét nyugalmában, végtelen az idő. Ráér az ember a végtelenségig és mégis nem halad semmi. De hát hogy is várhatjuk el a nagyasszonytól, csak azért mert kimerészkedünk nyüzsgő sárgolyónkról, hogy bármit is sürgessen, és ha egy szupergyors graviton meghajtós cirkálóval is lököd a rakományt a sugárkapuból kilépve, a Vénusz kapuja még mindig majd négyszáz-ezer kilométerre van.

Fémesen ragyogott a bolygó légköre, s kék tengerszemekként világítottak rajta a metropolisz méretű kupolavárosok melyeket fénylő pókhálókként kötöttek össze a közlekedő csövek sztrádái, s középpontjukon magasodott az első és legnagyobb kupolaváros. E gigászi kristálybuborék és alatta nyüzsgő város olyan hatalmas hogy a benne zajló élet s energiaáramlása hullámokban kavarták fel a fémgázokkal telített légkört. Ám még e hatalmas méretű építmény is csak egy tenyérnyi szappanbuboréknak látszott a “Metal Cowboy” feliratú tehersikló fedélzetéről mely komótosan vonszolta maga után húsz, henger alakú vagonjait.

 

– Gyöngyként ragyogó Cassiopé… Jogosan mondják: “a Vénusz ölén virágzik az emberiség új édenkertje”.

Mindig jót alszom, ha az űrben fuvarozok. Bár ez valószínűleg csak a magamfajta bolygólakónak tűnik fel, legalábbis ezt mondja minden űrpatkány, ha erről áradozom nekik. No de ők meg a bolygók gravitációs ölelésétől alélnak el. Mindenki, ami neki… ugye bár…- kacagta el magát.

– Nézzenek oda Jadlánka már megint magamhoz beszélek- hirtelen komorrá vált majd újra elmélázott, ahogy meghallotta a metronómszerű pityegést.

– huh… Valahogy elveszti az ember idekint az idő érzékét, vagy realitás… vagy mit. De te ezt nem tudhatod hisz csak egy gitár vagy. – azzal megragadta a raktérben lebegő hangszer hűvös nyakát s visszaszíjazta magát a vezető székbe – Gyere drága, énekelj egy szívet tépő bluest nekem.

Belekezdve a ritmusos pattogós dallamba, mint egy gépezet szelepei úgy járt a keze a húrokon s a hosszú gitárszóló után mélyen és karcosan hangzott fel az ének:

Don’t need no woman

That run around

Stay out in the street

And like a badfoot clown

You made me love you

And you made me cry

You should remember, that you were born to die

– mmm… Idekint még a blues is mélyebb. Kint a mélykék mennyben.

The stream are yellow

Tossed it black and brown

I gotta black woman

Used to be the woman in town

You made me love you

And you made me cry

You should remember, that you were born to die

Háttérben hallatszó csipogás egyre erőseb lett.

– Jó ez a ritmus, pont jó monoton…

I’m home at morning

Face full of frown

I know about that baby

You been running around

You made me love you

And you…

– Óh kurwa! Ez a vészjelző.

Rátenyerelt a vezérlőpulton lévő tekerős hívógombra, amitől egy vénuszi rendészeti egyenruhás képe ugrott fel az ablakra. Teljes hangerővel ordítottak a hangszórók. A sugárzás recsegése tépte vissza a valóságba.

– Vénusz közlekedési beléptető rendészet. Fél óra és eléri a Cassiopé kapuját. Küldje a belépő kódot, és kérem- a hivatali hangnemről ordításra váltott- LASSÍTSA LE azt a rozsdás vasat maga betépett állat, mert elkaszálja a kikötőt, bassza meg!

Kapkodva lökte hátra a gitárt, és a cowboy kalapot ám a Vénusz gravitációs vonzásának köszönhetően nagyot kondult a hangszer repedt hangot hallatva a nylon-karbon rácspadlón. Hátrafordult s átnézve, a hirtelen fékezés és a rögzítetlen tárgyak összevisszasága okozta káosz fölött, elhűlt arccal pillantott a megrepedt gitárra.

– Ezt elkúrtam… vagyis… Itt a Metal Cowboy a Szilágyi Corp nagyteher cirkálója, küldöm a kódot koma, izé, sir.

– Épp csak időben “uram”- hallatszott a gúnyos hangú hivatalnok- Protektorátus hadi siklók visszavonva és üdvözöljük Cassiopén a Vénusz kapujában. Igyekezzen nagyobb óvatossággal eltölteni az ittlétét.

– Öö ja, vagyis hogyne. Kösz a beléptetést

Újra rátenyerelt a kapcsolóra, félbeszakítva az üdvözlőszöveg felvétel nyugalmas női hangját.

– Rohadt bürokrata paradicsom. Mindig ez van. Túl komolyan veszik az életet. Na, tessék, máris görcsöl a gyomrom. A világ összes colitasa se lenne elég a stressz ellen, amit ettől a helytől kapok. Ráadásul ez a hülye nyelv…

Az óriási kikötőben több tucat kisebb nagyobb űrhajó pihent s rakodott. Hangyaként nyüzsögtek a karbantartó robotok, és műszaki mentő személyzet a forró testű űrkamion körül hogy a lepakolás szünettelen lezajlása közben nehogy lángra kapjon vagy felrobbanjon valami. Csak egy magas ember állt nyugodtan fejét vakarva kezében stílusos kalapjával.

Senki nem foglalkozott a neonszín hajú rakodófiúval, aki bőszen kutatott a koporsószerű ládák között. Végül rácsatolta a lebegő talicskát egy sárkánykarom címeres fekete ládára, hogy elinduljon vele a kijárat felé. A kapuhoz érve, kapkodva szerelte le a fedlapot, majd átkötötte az áramköröket mire azok felszikráztak és a kapu, vész nyitó gyorsasággal tárult fel. Körül nézett izgatottan, csak egy őr bámult rá értetlenül. Félpercnyi egymásra bámulás után zavarodottságában intett egyet. Az őr meglepődve fordult el.

– Ok már csak el kell innen pucolni.

Ahogy távolodott a Beléptető hangárok dokkjaitól, úgy oldódott fel az aggodalom. Életveszélyes átvágás a belvárosi sztrádán, majd lakótömbök közötti labirintusokon túljutva elérkezett a munkásnegyed szélén lévő elnéptelenedett lakóparkba ahol már csak a villódzó propagandaplakát hirdette az élet jelenlétét, skandálva a Vénusz szlogenjét: Dolgozz, termelj, vegyél, mindent elérsz. Ez óriástábla árnyékában nyitotta fel a láda tetejét s nem foglalkozva a csúcstechnológiás fegyverekkel csak egy sárkánykarom címeres bőr csövet vett ki, amiben megnyugodva látta, hogy egy csillámló pergamen van. Szemét összeszorítva mélyen koncentrált: – Jól van öreg, elviszem a szajrét, de aztán kiszállsz a fejemből.

Megtörölte az orrát, majd unottan sóhajtott. – Vér

 

Történelmi áttekintés

 

Rendszer:

Karakterlap itt tölthető le

130 pont osztható el a nagy kör fő értékei között. A közelharc és a távharc képzettségek között a fő érték kétszerese osztható el.

Minden 10et meghaladó főérték után fel lehet írni egy pont specialitást, vagyis erényt. Ez lehet akármi, sebészet, plusz pont egy főértékre, egy különleges ismerős, egy ritka fegyver bármi. Az átlag emberi érték 8-10 között mozog.

Ha van kérdés ne habozzatok zaklatni a szokásos mail címen: vodlimario@gmail.com

Lucius – Age of Akkuratium

2 thoughts on “Lucius – Age of Akkuratium

  • Én bármeik nap szívesen mesélek, akár a legutóbbi karaktered számára fojtatást, akár egy új űrbetyárnak.

Vélemény, hozzászólás?