A lassan többműves novellistává növekvő szerző újabb ifjúkori írását osztja meg velünk 2000 februárjából. Témája a nemrég újra felfedezett Dúlás és amit rövidsége elvonna az értékéből azt jócskán kompenzálja azzal a stílussal és hangulattal, amely az akkori kor Ynev-szeretetét tükrözi vissza a nyitott elméjű olvasóra. Büszkén és örömmel közöljük tehát ezt a művet is. Mindig jó ilyen elveszett mesékre bukkanni.
***
A lágy szellő borzolta habokat az égi tűzóriás sugarai festették tompa aranyszínűre, simogató melegséggel töltve fel a szelíd fodrokat. A vékony hullámok lusta nyugalommal terültek szét, mintha mindannyian csöndesen várnák Antoh szavát. Az arany tavon örvények göndörödtek, gondtalan játékkal törve mag a fodrok szabályos rendjét, melyek soraiban a csillogó napfény is nyugalmat talált. A hullámok elnyúltak, lágyan siklottak a lány vállára, s a bársonyos hajszálak puha köntössel ölelték körbe a törékeny női vonalakat. A fehér selyemruha apró díszei gömbölyű női formákra vezették a csábító illat csapdájába esett, kéjvágyó férfiak tekintetét. A szellő ravaszul meg-meglebbentette a fehér felhők puhaságával ringó szoknya alját, utat engedve a fénynek, hogy a hibátlan vonalú, kecses női lábakon pihenjen meg. A karcsú ujjak, melyek köré néhány vékony aranygyűrű szőtt színes, drágakövekkel díszített páncélt; most bőrénél is bársonyosabb rózsa vérvörös szirmait simították végig. Úgy tűnt, mintha maga a szépséges Ellana vigyázna az udvari kert legszebb rózsabokrának ökölnyi nagyságú, illatos virágaira.
A kert szellősusogással átitatott csendjét néhány apró méhecske halk zümmögése törte meg, ahogy az ágak és levelek rengetegében sorra látogatták a színes virágokat. A lány tekintete elidőzött rajtuk, szívesen követte volna gondtalan röptüket, ahogy a szirmok közt játszottak, s csak Arel tudja, milyen csodákat láthat tűhegynyi barna szemük, itt a természet gondosan karbantartott, udvari ízlésnek tetszően alakított, zöldellő szigetén.
– Biztos, hogy muszáj elmenned neked is?–Szólt végre dalos madarakat is megszégyenítő, lágy hangján. Pedig a választ tudta, nem is a kíváncsiság, mint inkább a tehetetlenség öntötte dallamos szavakba félelmét.
– Tudod, hogy igen. – Jött a válasz, szomorú hangon. Az ifjú a pad mellett állt, alig karnyújtásnyira kedvesétől, most mégis mérföldekre érezte magát; a szomorúság és a szerelem, a beletörődés és az aggodalom, melyek nyomasztó súlya alatt elcsuklott hangja, egyszerre szülték homlokára a veríték hamis gyöngyként csillogó cseppjeit.
A tűnődő bölcsek lassú mozdulatával törölte meg homlokát, sötét bordó foltokat varázsolva bíborszínű ujjasára. A címeres ruhadarab alól itt-ott kivillanó láncing fehéren fénylő, ezüstös szemei olyan némán követték mozdulatát, mintha a feszült hangulat beléjük fojtotta volna a csörgést. Az ifjú aprólékosan díszített övén egy drágakövekkel ékesített markolatú, gazdagon díszített hüvelybe zárt hosszúkard lógott.
–Atyád seregének élén küzdök majd. – Bár ez a tudat már egy hete leírhatatlan büszkeséggel töltötte el, most nem igazán tudott neki örülni.
A lány megfordult, és lunírkék szemeit az ifjúra emelte. A kicsiny tavak elé áttetsző könny vont remegő leplet.
– Miért kell azoknak a bestiáknak pont ide jönniük?–Remegve mozduló ajkait még e gyűlölettel teli szavak is kedvesen hagyták el, ahogy fehér márványként csillogó fogainak börtönéből lágy hangja utat talált a külvilágba.
– A rettenet és a kárhozat asszonya, Orwella teremtményeinek most a Kosfejű adott új erőt, s míg meg nem állítjuk őket, bele nem tapossuk a puszták földjébe, ártatlan igazhitűek százai szenvednek a gonosz Krán haragjától. – A gyűlölet mély barázdákat vágott az ifjú homlokára. A lány bársonyos kezének érintésére azonban pillanatok alatt kisimultak, s míg sima arcára erőltetett egy enyhe mosolyt, a karcsú kezek vállain találtak nyugalmat; s a lány kedves arcát is ráhajtotta a vörös köpeny ékítette, széles vállra. Az ifjú is átkarolta és mintha a bíbor ing címerében terpeszkedő sas is lágyabban markolta volna a kardot.
– Itt foglak várni. – Jelentette ki a lány bizonytalanul és hangja elcsuklott, ahogy az ifjú ujjai barangolni indultak az aranyló fürtök sűrű erdejébe. A simogatás nyugalmat árasztott, és a kemény katona alakját új kép váltotta fel, a lány újra igazi kedvesét látta; újra egy művelt, kedves ifjú ölelte át, egy ápolt nemes férfi illatát szívta magába; megint az egyetlen, az arra méltó felé sugározta szerelmes gondolatait, akinek a fejét még nem töltötte meg a harc istennője a dicsőség, a győzelem vágyaival.
– Nézd!–A lány megfordult, s kedvesének mutatóujján elindulva, tekintete egy fehér virágú bokorra érkezett. A virágon tenyérnyi, sárga-fekete színű, nemesi címerbe illő Kardoslepke tárta szélesre mintás szárnyait. Látszólag gondtalanul táncoltatta vékony csápjai, hajtogatta hatalmas szárnyát, mint a szerzetesek szokták a régi kódexek sárgára öregedett, zizegő lapjait. De a lepke színe élénk sárga volt, szinte világított a bokor sötétzöld levelei között.
– Ha őt látod, mindig gondolj rám, és nekem is mindig eszembe jutsz majd, ha a puszták fölött látom repkedni.
A lány igenlés helyett csak erősebbre szorította ölelését, közelebb bújt. Karcsú ujjai az ifjú arcát fonták körbe; rózsaszín virága pedig mohón tapadt kedvese ajkaira. Szerette volna, ha sosem ér véget ez a pillanat; szerette volna, ha együtt elutaznának, vagy ha mindenki ellenzését semmibe véve mégis elkísérhetné; ha a láncinge lehetne, hogy mindig vele legyen és óvja a csatában, bármit, csak ezt ne. Nem akarta, hogy útjaik elváljanak. A belül tomboló érzelmek hatalmas pallosa lesújtott az illem és az etikett fonta béklyókra és cafatokká szaggatta köteleit. Vadul csókolt, ahogyan hét év óta még soha; ujjai őrült táncot jártak a fiú hajában, arcán; teste ragadozó párducként simult az izmos testhez.
A hosszú másodpercekig húzódó pillanatot kellemes orgánumú férfihang, tökéletesen művelt, tiszta pyarroni kiejtésű szavak törték meg.
– Bocsásson meg, nagyuram, de indulnia kell. – Az ifjú némán intett. Kedvese szemében keresve a megbocsátást, távolodott. Már csak a kezét fogta, de a lány ujjai jobban szorították, mint az északi harcművészek titokzatos fogásaiban szokás.
– Visszajövök. – Súgta az ifjú, s elengedte a fehér kezet. A finom ujjak szorítása is enyhült. A lány erőt vett magán, és megtörölve a könnytől gyémántnál is fényesebben csillogó szemét, kedves mosollyal engedte útjára kedvesét.
Az emlékkép szertefoszlott és a rózsaillat helyére égett hús szaga költözött. Az ifjú a szilánkosan kitört pad mellett állt, és emlékezni próbált. Az égett növények fekete, száraz maradványait bámulta; a rózsabokrot, mely szétfolyt valami méregtől, vagy rontó mágiától. A növények rothadtak, a föld csupasz, a kert halott volt. A palota maradványai közt még kézen fogott néhány füstfoszlányt a szél és a magasba röpítette. Az ifjú ott állt, újra emlékezni próbált, de nem tudott. A birtok romjait mindenfelé emberi és ork hullák díszítették, az égett romokkal, halott növényekkel, betegségtől rothadó állatokkal, ártó bűzzel utánozhatatlan emléket állítva a Kosfejűnek.
Az ifjú szemébe könny gyűlt, azóta sokadszor. Szerette volna, ha Uwel kardjaként a rózsabokor maradványai mellett fekvő fekete ruhás, álarcos holttestre sújthatna, hogy feldarabolja, ahogy Ranagol összes fattyát, de nem tette. Úgysem érne semmit. Már nem.
Megtörölte szemeit, de ahogy kezével homlokához nyúlt, felszisszent. Vállán a fehér ujjas száraz barna foltjainak egyike mellett élénkpiros vér ütötte át a finom szövet még sértetlen szálait. Mozgó, sárgás foltot vett észre egy facsonk tövében. A sárga folt mozdult, és a földről felrebbent egy Kardoslepke…
(Magyar Gergely; 2000. 02. 13.)