Metamorfózis (hangulatkeltő)

Alábbiakban következik az idei nyári táborunk központi M.A.G.U.S. kalandjához készült hangulatkeltő novella, amiben igyekeztünk reflektálni az évben történtekre Ynevvel és a játékosokkal kapcsolatban is, hogy szándékaink szerint (a majdani modullal egyetemben) egy személyesebb élményt nyújthassunk minden résztvevő számára és (remélhetőleg) örömére.

***

Metamorfózis

(hangulatkeltő novella)

Az utca hangjai lassabban múltak csak el, mint korábban. Ez is feltűnt neki. Az árnyak azonban mind elevenebben várták a sarokban, hogy átvegyék a lassan visszavonuló fény helyét. S mintha egyre mohóbban is tennék. Mire a földszintről felszivárog hozzá a vacsorára hívó himnusz első szólama evőeszközök fémes összekoccanása és fatálak tompa puffanásaként már azt is elfelejti, hogy pontosan hol van.

Az utazás összemossa a tájakat, városokat, arcokat, heteket. A Vinisila-síkságon történtek óta semmi sem ugyanaz és mégis … mintha minden egy nálánál ősibb óramű kattogásába illene bele. Azonban nem Kahreban csiszolt apró fogaskerekek és kalapácsok csengése ez, annál sokkal természetesebb, ínak és csontok rugójára járó mesteri mű … ami lassan átveszi a helyét annak, ami gyenge, ami fiatalabb és halandóbb. Ahogy a sötétség a fénynek.

Emlékszik a kastélyra, a sosem múló bál képeire és társai egyre meglepettebb arcára, amiben ő is osztozott. Egy ideig. A sövénylabirintusban örökké ölelkező párokra, amik már a nagyszülei korában is szerették egymást és akkor is együtt lesznek, akkor is kacér mosolyt váltanak a holdfény alatt, hogyha már mindenkinek elfeledték a nevét, akit ő most ismer, mindazokét, akiket élete során valaha megismert … na jó, kivétel talán az elfet. De az elfek mindig mindenben kivételek.

Az a kapu, ami a pincébe vezetett, az csak egy kapu volt. Az igazi ajtó, ami a kriptában várta őket egy sokkal mélyebbre vezető utazást nyitott meg előtte, akármennyire ellenezték vagy féltették a társai. A győzelemhez áldozatra van szükség, az áldozathoz pedig … lelkierőre. Ők nem sejtették, hogy a kriptában heverő dolog gyökerei mélyebbre hatolnak a borospincénél, vagy a szőlőnél, amiből a bor készült, de éppolyan lucskos és nedves helyről, ahol az élet a maga fénytelenségében egészen más törvényeket ismer.

Az alatt a csillagtalan éj alatt olyan erők gyülekeznek és fenekednek, amelyek versenyt felejtenek az idővel, korcskardú hatalmasok vívják a világ teremtésével fogant csatáikat az ember számára felfoghatatlan léptékekkel és taktikákkal. Hevességük pedig olyan, hogy a legkisebb hadmozdulat, kisszerű győzelem évszázados hullámokat vet a felszínen élők világában. A fényben születettek pontosan tudják hol van ez a hely, valaha nevükön nevezték a küzdő feleket, de mára már csak a mesék, a legendák és a félelem maradt meg.

Ott a sötétben született újjá, ott a mélyben lett része annak a harcnak, amiben ha csak pajzs is lehet a társai számára, hogy ők sohasem érthetik meg, minden evilági parány fölé emeli szerepe és fontossága. Ezért sem döbbentették meg a változás első jelei a testén. Addigra már érezte és várta, hogy elkezdődjön. Szükségszerűnek érezte. Pedig csak sejtette, hogy mi vár rájuk, de tudta: őt és társait kiválasztották az előttük álló feladatra. Így hát miért is ellenkezett volna?

Így amikor a mai rohamok véget érnek az utolsó kincsért, amit még teljesen tisztán birtokolt, a lelkéért, ugyanolyan üdvözült mosollyal csatlakozik társaihoz odalent, ahogyan minden este tette mióta elhagyták a síkságot. Akár tábortűz körül, akár a fogadók kandallója mellett. A változás nem csak elfogadni tanította meg, hanem várni is azzal a türelemmel, ami csak egy igazi mélységlakó sajátja és ebben a világban, amin most kérészéletű halandókkal osztozik, ez olyan előny, ami keveseknek adatik meg.