A lény olyan sokáig élt, hogy halhatatlannak hitte magát. Megvoltak hozzá a lehetőségei, hogy még tovább kitolja porhüvelyének létezését. Az azonban, ami ezúttal elragadni látszott őt nem az örökkön fiatal testének rothadása volt, nem is egy ellenséges nemesi ház mesterkedése, az ágy melletti éjjeliszekrényen sem méreg csillant a kristálypohár alján, hanem a legbecsesebb bor, amit a világnak ezen a felén pénzért és életekért csak venni lehetett. Napok óta vonszolta már magát lakosztálya egyik végéből a másikba, de egyik sarok sem rejtett csodaszert a számára.
Teste súlytalanná lett, mezítlen talpa alatt forró homokot érzett. A fehér fellegek mókás ábrákként ölelkeztek felette az égen és a mellkasába friss tengeri levegő áramlott megint. Egy kiáltást hallott, édeset, csengőt, ami a nevén hívta őt: „Papaoutai”. Odakapta a fejét és meglátta a nőt parton, aki a kezét nyújtotta felé. A világon mindennél jobban vágyott rá, hogy elérje és megérinthesse. Rövid lábai azonban nem vitték olyan sebesen mint szerette volna. Elesett, homok ízét érezte a szájában, köpött. Árnyék borult fölé és egy fekete hajkorona. Az a mosoly …
