– Mit olvasol ki a jelekből vajákos? Győzelmet vagy halált?
– Mi a különbség, nagyuram?
– Igaz.
A trónteremben mindenki feszülten figyelte, ahogy az állatbőrökbe csavarodott figura előre és hátra ringatózik és alakját hol elnyeli, hol kiereszti az előtte felállított serpenyőből felszálló színeváltó füstköd. Az oszlopok tövében a katonák idegesen markolták fegyvereiket, hol egymásra, hol pedig az emelvényen gubbasztó urukra pislogtak. Az mereven nézett maga elé, s a sámán tevékenységét figyelte. Olykor ujjaival türelmetlenül dobolt a térdén pihentetett bikaszarvas sisak tetején. Feszülten vártak mindannyian a nomád válaszára.
Az egyre hevesebben hadonászott a kezével és olykor talán levegőért is kapkodott, de egyre jobban látható módon sikerült a füstből alakokat formálnia. Ezek még nem voltak kivehetőek, de egy-egy részlet már-már kivehetőnek volt mondható: egy összeálló és szertefoszló fej, egy kardot tartó penge, egy füstkockákból felépülő kastély, ami össze is omlott szabályosan tégláról-téglára. A terem távoli sarkában valaki felhördült, amikor felfedezni vélte az imbolygó jelenésekben az értelmet.