Suhant az éjszakában, szinte úszott a sötétségben. Kihalt csarnokokon rohant végig, amelyeknek tetejét sötétség leplezte el. Végigsuhant az agyán. Hogy vajon látná-e az égbenyúló oszlopok tartotta mennyezetet. Erősen remélte, hogy igen.
Ez a megbízás már az első pillanatban ellenérzést váltott ki belőle. Nem tetszett neki a feladat, pedig már sok hasonlót hajtott végre a legbizarabb időben, helyszínen vagy módon. Az mégsem volt ínyére, hogy sogronitákkal kell újat húznia. Az ember általában bizalmatlan olyanokkal, akik úgy bánnak tűzzel, mint újszülött a játékaival.

Ezért volt rá szükség ehhez a küldetéshez, egy amundra, kinek testét és lelkét az ibarai nap égette keménnyé. Valóban ritka, hogy egy renegát amund kijut onnan élve és Ikerré válik egy esztendő leforgása alatt. Ritka ,de úgy tűnik mégsem lehetetlen. Feladatot, feladat után hajtott végre fagyos közönnyel, tökéletes precizitással.
Nos, a legnehezebb mégis az volt, hogy mindvégig megőrizze a látszatot, hogy ő ember. A manifesztációs háborúk után nem vált vált közkedveltté az amund faj Ynev-en. Ennek hátrányait megpróbálta mindig elkerülni: fekete selyemkendővel fedte el szemét mikor társai vagy bárki jelenlétében volt, így sokan vaknak hitték. De az rá kellett jönnie, hogy vannak dolgok amit nem lehet egy kendővel elrejteni a világ elől.

Valójában nem voltak társai, kikhez hűség vagy barátság fűzte volna. Ez nem zavarta, soha nem tudott csapatban dolgozni és nem is akart. Kedvelte a magányt, az emberek jelenléte mindig is feszélyezte. Népének gyilkosai.
Mikor elindultak erre a küldetésre még öten voltak, öt mindenre elszánt halálba induló, kik a gyilkolás művészei voltak. Immáron közülük csak egy van talpon, hogy véghezvigye a feladatot. Nem érzett sajnálatot vagy szánalmat az elesettekért, ő maga is lehetne bármelyik helyében és azok sem hiányolnák őt. Elgondolkozott, hogy valóban helyes-e így éreznie, de eszébe jutott egy gyönyörű arc mely haragvón nézett rá, egy lány arca. Ez megkeményítette szívét és dacosan tekintett körül. Egy vékony folyosón állt, melynek végét egy függöny zárta le, mögötte táncoló lángok fénye rajzolt különös árnyakat a bordó selyemre.

A pár vonallal fölvázolt térkép, melyet társai egy szívdobbanásnyi ideig mutattak meg neki megmaradt emlékezetében. A rajz szerint a teremnek a vörös lepel mögött nincs más kijárata ezen a folyosón kívül. A célpontnak pedig ebben a szobában kell lennie, persze a fizetett besúgók szerint.
Közelebb húzódott a függönyhöz, de nem hallott semmi különöset, csak a lángok ropogása volt az egyetlen nesz és még valami. Nem, nem hallotta, érezte, hogy valami abban a másik teremben vár rá és figyel. Meglazította kardokat a hüvelyükben és hang nélkül felhúzta a kahrei nyílvetőt. Remélte lesz ideje használni a kardjait, bármi is legyen a túloldalon. Kifújta a levegőt a tüdejéből, de úgy, hogy még ő maga sem hallotta.

Elhúzta a szalamandra mintás függönyt, a számszeríj célzógyűrűjét körbejáratta a teremben. A szoba felét egy párnák és dunyhák alkotta ágy foglalta el, a szétgyúrt párnák közt senki sem feküdt, de látszott, hogy nemrég még aludt benne valaki. A szemben lévő falnál egy kandallóban tűz ropogott, de már rég nem rakták meg. A szoba közepén egy asztal állt, amin egy tűzokádó sárkányt formáló kehely fölött ökölnyi nagyságú tűzgömb világított. Körülötte pergamenek rendezetlenül takarták el az asztalt. Senkit sem látott a teremben és nem is hallott semmit. De az az érzés, hogy valaki figyeli nem enyhült, sőt erősödött.

Belépett a csarnokba, melynek tetejét, hasonlóan azokhoz melyeken át idáig jutott, homály takarta el. Csak azt tudta kivenni, hogy a fal itt kupolába hajolva folytatódott, nem oszlopok tartották. Az asztalhoz lépett, amelyről találomra felvett pár lapot, de csak ismeretlen rúnákat látott, melyek számára mindig is olvashatatlanok voltak. Ekkor neszt hallott a bejárat felől, reflexei önmaguktól fordították meg testét, a nyílpuska villanva kereste a célt.
Az ajtóban egy görnyedt öregasszony állt bíbor köpenyben, rajta a sogroniták elmaradhatatlan szalamandrájával. Haja ugyan fekete szín emlékét őrizte, de már csak nyomokban. Arcát mintha görcsbe rántotta volna valamilyen fájdalom vagy undor. Dühös képet vágott, ahogy felfedezte az idegent értékes iratai mellett, de nem rohant kapálózva, őrjöngve neki a felajzott számszeríjnak mint sokan tették volna. Mereven állt, szemét az idegenre meresztette. Valójában az amundot is meglepte ez a hűvös, kimért viselkedés, ezért nem lőtt azonnal.
– Téged küldtek igaz?- kérdezte a helyzethez képest bizarul a vénasszony: -A Tizenhárom nem ereszt könnyen, igaz? Élve semmiképpen sem. Lássuk milyen kiképzést kaptál ifjú Iker!- sipította és oldalra vetődött.

Az amund reagálni próbált, de lassú volt és a lövedék átsüvítetve a szobán átlyukasztotta a függönyt, majd koppanva fúródott a folyosó falába. A második lövedék alig egy ujjnyival hibázta el a banya fejét. Az visítva perdült meg, ősz haja vészjóslóan lobogott utána. Kezét a sötét köpenyes alak felé tartotta, sziszegett valamit, mire az ujján lévő rubingyűrű fölvillant és egy izzó tűzcsóva robbant ki belőle a meglepett amund felé.
Összeszorította a fogát, tudta, hogy már nincs ideje elugrani. A tűzfolyam belecsapódott az Ikerbe, akit az a levegőbe emelt és a falhoz vágott. Mellkasán hamuvá égett az ing és skarlátvörös seb füstölgött ahol a lángok megperzselték a testét. A fájdalom elöntötte a tudatát, orrába csak sajátégett húsának szaga jutott be, kezét ökölbe szorította, a nyílpuskát valahol elejtette. Vicsorogva nézett föl a boszorkányra, aki arcán diadalittas mosollyal és kinyújtott kézzel közeledett a magatehetetlen alak felé.
– Szánalmas, hogy csak most, halálod óráján értheted meg, hogy mi is az igazi hatalom és én Jabás, kit a Tizenhármak égre-földre keresnek megízleltetem veled mi is az igazi fájdalom.
Az amund lehunyta lehunyta a szemét. Elbukott, hibázott és most megfizet, ahogy minden másért is. Ekkor megint látta azt az arcot, mely kísérti álmaiban és éber óráiban. A lányt látta, aki dühösen mered rá, majd fejét dacosan elfordítja. Az amund ismét éber lett, elméjéből kisöpörte a fájdalmat, szemével megkereste az elhullott nyílvetőt. Kezével hívó mozdulatot tett és a számszeríj a levegőbe emelkedve gazdája felé röppent, az farkasvigyorral az arcán, szemében fanatikus tűzzel fölállt, ügyet sem vetve lüktető sebére. Kezébe siklott a nyílpuska ismert, megnyugtató markolata.
– Átkozott amund!- tört föl Jabásból a fölismerés és védekezőleg maga elé rántotta karját. Az amund kilőtte az utolsó lövedékét. Az acélhegy pörögve szaladt bele a banya testébe és szívét átjárva robbant ki a banya hátából. Értetlen szemekkel meredt gyilkosára, az amundra majd összecsuklott, akár egy marionett bábú aminek elvágták zsinórjait. A néma test körül egy növekvő bíborvörös folt fürdőzött a kihunyó lángok fényében.

Az amund térdre esett, kezéből kifordult a számszeríj. Vicsorogva szorította kezét sebére. Az eddig elfojtott fájdalom most kétszeres erővel rohant a meg, de mégsem ez kényszerítette térdre. A lányra gondolt, a gyönyörű lányra, aki legnagyobb fájdalmat okozta neki. Az emlék okozta érzés múlóban volt és neki még ki kellett jutnia onnan. Fölvette az elejtett kahrei nyílvetőt és az ajtó felé indult.
Mert mindig tovább kell menni, bármilyen sötét az éjszaka, hisz közel már a hajnal.

(Örömmel hirdetem, hogy honlapunkon immáron feltűnnek az önálló novellák is, amelyek csak lazán vagy egyáltalán nem csatlakoznak a találkozók kalandjaihoz. John Castle fiatal tagja az Elveszett Mesék Társaságának és első írásával egy másik kor M.A.G.U.S. irodalmának eszményeit testesíti meg. Reméljük nem ez volt az utolsó alkalom, hogy írását leközölhetjük és reméljük sokan követik majd példáját a későbbieknek.)

John Castle: Éjközép után

8 thoughts on “John Castle: Éjközép után

  • Tetszik a novella főszereplőjének a fajválasztása. 😀

  • Az öregasszony nem ismerte a nagy igazságot: aki túl sokat beszél, az nem hallja meg a saját hangjától a végzet közelgő lépteit! 🙂
    Én biztosan szemmel tartottam volna addig, amíg van benne élet! 🙂
    Egyébként nem volt rossz!

  • Na mióta nincsenek ilyen novellák és regények, azóta a MÓKUS regényeket, max gyújtósnak használnám, de annak meg drága.

  • Régi szép emlék. Ha jól emlékszem a számtech teremben olvastam először. 🙂

  • Nem szeretem a vén sikítozó öreg asszonyokat, főleg ha még hatalmuk is van … most megfogalmaztam borzasztó kritikámat 8)

Vélemény, hozzászólás?