Shadowrun Returns – felébredt világ

A világot már nem államok, hanem mammutcégek uralják. Az utcákon mindennapos a káosz, hiszen a lakosság egyik fele átalakult valami mássá az évek során. A természeti népek visszakapták egykori mágikus hatalmukat, cserébe mesebeli lények árasztották el a világot. Közvetlenül az agyunkkal becsatlakozva bármikor elérhetjük az információs elektromos sztrádát, a Mátrixot. Vagy ha akarjuk, akkor gyenge hús-vér testünk darabjait cserélhetjük krómozott spéci dolgokra. Ez a jövő, ez a 2050-es évek Seattle városa és ez a felébredt világ.

Kénytelen leszek kicsit zanzásítani, különben sohasem érnénk a lényeghez, a játék milyenségének értékeléséhez. Szóval címszavakban: én szeret Shadowrun, ami ’80-as évek vége óta létezik, mint világ. A Willam Gibson cyberpunk és J.R.R. Tolkien fantasy hagyományainak keveredéséből jött létre. Jobb sorsra érdemes franchise, ami ugyan két 16 bites adaptációt követően sorozatos tulajdonosváltások után végül (részben) visszakerült a fő kitalálójához.

Az gondolt egyet és huszadmagával össze- és a világ elé állt egy Kickstarter kampány keretében, hogy pénzt kérjen egy crpg adaptációhoz. Ez a héten jelent meg és összességében pozitív fogadtatást is kapott, szép számmal gyűlnek a rajongók zászlaja alá és nagyon komoly mérföldkő a szórakoztató elektronikában (szoftver terén legalábbis). De valóban jó ez a játék? Valóban olyasmi, amire hat éves korom óta vágyom? Ennek jártam utána a héten …

Ugyebár ritka alkalom már manapság, hogy megjelenés közelében írjak játékokról vagy befejezzem őket … vagy érdekeljenek. Voltak is félelmeim, mivel PC-s játékosnak régen nem tartom magamat, gépemet alkalmasnak még kevésbé és hiába a tény, hogy alapvetően oldschool örömök elé nézünk, a hivatalosan megadott minimális rendszerigénnyel sem rendelkezem. Ennek ellenére reménykedve szólítottam magamhoz a játékot és tülkön ülve telepítettem fel.

Legnagyobb megkönnyebbülésemre élvezhetően fut, így bátran kijelentem, hogy mindenkinél fog (nem úgy mint a BG újrakiadás … grr). Ezek után pedig nem maradt más hátra, mint a játék érdemi megismerése és elmerülése egy olyan élményben … nos … ami nem mindennapi. Félrenézve a képernyőmről itt sorakoznak mellettem a magyarul kiadott SR szabálykönyvek és kiegészítők, a monitorra visszavándorolva pedig olyan érzésem van, mintha ugyanazt látnám.

A játék tökéletesen és hibátlanul hozza azt az érzést, amikor második kiadású világ kalandmodulját játssza az ember. Részletes karakteralkotással kezd, a könyvekből megszokott mélységű pontelosztásos rendszerrel, ami végigvezet a játékon a karakter fejlesztése során. De ez csak a felszín (és ha valaki kekeckedni akar, akkor valóban vannak harmadik kiadású elemek is) és sokkal fontosabb maga a világ, amibe elmerülhetünk.

Ez a Seattle pontosan az, amit a regényekben és világleírásokban megénekeltek, az ismerős helyszíneken az elvárható cyberpunk hangulat fogad és alkalmanként megfűszerezi azt egy kis mágia és misztikum is, ami a történetre is jó hatással van. Az erős neo-noir felütés (halott társunk rögzített videofelvételen keresztül bíz meg minket gyilkosának előkerítésével) után hamarosan már a Pusztulat utcáit rójuk.

Digitális narkósok és utcai sámánok között lavírozunk, miközben a Smaragd Város Hasfelmetsző sorozatgyilkosa nyomában járunk és szinte végzetszerűen kanyarodunk vissza az árnyvadászok megszokott életvitelébe, s mire észbe kapunk, már egy magunk verbuválta csapat élén törünk be céges komplexumokba, számolunk le konkurens csapatokkal és szerzünk nevet az utcán.

Tesszük ezt egy kissé lineáris kampány lejátszása során, ami ugyan kevesebb szabadságot enged nekünk, mint amire talán számítottunk volna, de végeredményben nem akkora baj. A sandbox játékokban én manapság elveszek és sokszor már a tudat, hogy mekkora utat kell ide-oda megjárnom a kedvemet elveszi az egésztől. Itt pont ezért még valahol örültem is, hogy vezetik kezemet, mert sokszor azért vannak döntéshelyzeteim, amik során kicsit a magaménak is tudtam érezni a játék világát.

A játék egyik felében beszélgetünk, információkat gyűjtünk és a statisztikáink is komoly szerepet játszanak (például, hogy mekkora erővel vagy karizmával állítunk dolgokat, beszéljük e a megfelelő utcai vagy céges szlenget). De persze a játék legfontosabb része maga a harc: körökre osztott taktikai lövöldözés, ami mostanában nekem valamiért nagyon fekszik és periódikusan visszatérő kedvenc stílusom. Az új X-Com Enemy Unknown-hoz hasonló irányítás és szabályrendszer mellett eszünkbe juthat a látvány és a design terén is az évekkel ezelőtti Tom Clancy’s Shadow Watch, ami nekem nagy favoritom.

A látvány és a design külön szavakat érdemel. Bevallom, sokszor interaktivitás, de prezentáció terén is voltak hiányérzeteim, hogy meg sem kísérelték enyhíteni az izometrikus nézet adta nyomasztó érzést (pedig olyan gyönyörű látképek készültek wallpapernek … simán odafért volna két jelenet közé), de másrészről olyan részletesek és hangulatosak a hátterek, hogy amikor a zuhogó esőben lépkedünk a neonfényes utcán, akkor minden sirámomat hajlandó vagyok feledni.

Ami pedig talán a legfontosabb, hogy minden bejárható területnek van egy hangulata: a céges irodák sterilitása, az árnyvadász csehó trófeákkal aggatott füstös boxai vagy egy elf milliárdos palotája … mind-mind olyan karakteresek, hogy sohasem érezzük azt, hogy kétszer harcolnánk ugyanott, ugyanazokkal. Külön ki kell emelnem a zenét, amit az eredeti SNES epizód készítői komponáltak és bár szükségszerűen ismétlődnek majd eleget a taktikus harcok között, de végül nagyon belopják magukat a fülünkbe.

Amit még rajongóként mindehhez hozzáfűznék az az, hogy rengeteg apróság kiderül a világról, ami pl a könyvekből sem. Egy-egy fegyver kinézete, rákérdezhetünk olyan dolgokra, amik a világban élők számára evidensek. Sőt, még olyan karakterekkel is találkozhatunk, akiket csak egykori hivatalos kalandmodulokból vagy még ott is csak hírből ismerhettünk és van aki a csapatba is beugrik egy-egy küldetésre. Komolyan, olykor megtisztelve éreztem magamat játék közben és szerintem ez sokat elmond.

Csapatba beugrásról fontos elmondanom, hogy mennyire sok lehetőségünk van, hiszen itt nem csak arról van szó, hogy kiválasztunk 4 zsoldos és hadd szóljon. Itt olyan sokszínű képességek vannak, hogy nekem sem sikerült mindent kitapasztalnom első végigjátszásra. Sokkal többször kell végigjátszanom, mire a kétféle mágikus hagyomány gyakorlóit, az itt szereplő robot rigók minden képességét és a számomra új adeptusok kelléktárát megismerhetem.

Mert amikor minden smakkol, akkor az utcai szamuráj rákapcsolódik a sörétesére és mindenkit lelő, aki belép az ajtón, hogy időt adjon a mögötte álló sámánnak megidézni egy természetszellemet a cég zsoldosai ellen, miközben oldal a rigó guggol, hogy fedezve legyen amíg a szellőzőbe küldött robotjai a kinti ellenség hátába kerüljön. De majd csak akkor, amikor a terminálra csatlakozott dekás a kibertérben legyűri a védelmi programokat és végre átveszi a kamerák feletti irányítást … mert ilyen a Shadowrun.

Hogy említsek meg negatívumokat: érződik, hogy a játékot kvázi egy év alatt hozta tető alá húsz ember. A mentési rendszer nehézkes, alkalmanként bugok nehezítik az előrejutást és lerontják kissé az élményt (főleg a játék vége felé jönnek elő) és bizonyos evidenciák teljesen hiányoznak (engem nem zavar, de tudom valaki hiányolja majd a mesterlövész puskát vagy a nagyobb ágyúkat), hogy a járművezetést (és így a jármű rigót, mint olyat) ne is említsem. De hajlandó vagyok elnézni ezeket a hibákat, mert ha igaz (és már most is igaz) akkor a Shadowrun Returns csak a kezdet.

A játékhoz ugyanis mellékeltek egy komplett pályaszerkesztőt, aminek révén bárki otthon elkészítheti a régen vágyott SR történetét. Az egy dolog, hogy a beszámolók szerint még könnyen is kezelhető, de már most 64 ilyen-olyan bővítmény szedhető le a játékhoz Steam-en keresztül és hozzám hasonló offline vitézeknek is. A játék fejlesztésének a vezetője maga is úgy nyilatkozott, hogy majd egy év múlva lesz látható kb, mi is a Shadowrun Returns, amikor többezer cyberpunk történet lesz fent és a beígért második városban, Berlinben folytatódik majd az itt elkezdett hősünk története.

Minden pozitív előremutató jel ellenére is a szép jövőbe a Shadowrun Returns már most egy fantasztikus egész. A kampányt három nap tiszta játékkal letudhatja az ember, de az újrajátszhatósági faktora magas a különböző karakterek miatt. Már ez önmagában több, mint amiben valaha reménykedhettünk SR rajongóként. Jópár órára visszaadta a fiatalságom heves rajongását, amit hálásan köszönök neki. Csak ajánlani tudom mindenkinek.