Az eső néma hatalmasságként uralta az utcát, félhomályba borítva azt. Ázott szárnyú madarakként szűköltünk egy kapualjban. Komoran néztük egymást, már rég nem szavakkal kommunikáltunk. Kemyron és én összeszokott csapat voltunk: ismertük egymás gyengéit, erősségeit és a valódi arcát. Nem voltak titkaink egymás előtt és ez így volna természetes barátok közt, legalábbis szerintem.

Az esőcseppek monoton kopogása kegyetlenül visszhangzott a fejemben. Nem fájt, csupán zavart. Egy bizonyos ponton túl az embernek semmi sem képes fájdalmat okozni. Túl voltam ezen a ponton, legalábbis hittem, hogy többé semmi sem fog úgy fájni, mint…

– Meddig várunk még?- szemem sarkából láttam, hogy Kemyron felém fordult, rövidre nyírt szakálláról és tövises hajáról még mindig csurgott a víz. Bambán meredtem ki az utcára. Kóbor árnyak suhantak el előttem anélkül, hogy arcukat megjegyezhettem volna.

– Ne aggódj. Hamarosan megyünk.- hazudtam neki, s ezt ő is tudta. Már egy órája vártunk a jelre, de idáig minden eredmény nélkül. Segítőnknek valahol a szemben lévő házban kell lennie, kezében egy lámpással vagy egy gyertyával melynek fénye lesz a jel.

A feladaton töprengtem: egy külhoni zsoldosok kísérte kém érkezett este a fogadóba és ez valakinek nagyon nem tetszett. Annyira nem hogy csengő aranyakkal fizetett, azért hogy a követ ne térhessen haza többé. Túl jól hangzik, túl egyszerűen. Nem kellett sok fantázia ahhoz, hogy kitaláljam, hogy kik lehetnek az ügynök testőrei: kalandozók, akik ha ilyen feladatra vállalkoztak, nem lehetnek kezdők. Kézenfekvő volt, hogy bejutnunk és kijutnunk nem lesz olyan egyszerű, ahogy azt klánmesterek gondolták.

Valami volt a levegőben, ami zavart. Összeszűkült szemmel néztem végig az úton. Megpróbáltam ráerőltetni az agyam, hogy lássam is amit nézek. Ahogy végigpásztáztam a járókelőket, közönyös arcukat, öltözetüket, járásmódjuk elgondolkodtam, hogy mennyire különbözünk tőlük. Egész életükben öregségükre kuporgatják aranyaikat, vagy asszonyaik sirámait hallgatják a sírig. Szomorú sors, emberekhez illő.

Nekünk azonban ennyi sem jutott. Egyik napról a másikra éltünk eddig, s míg a sors nem hoz utunkba olyan akadályt mely meghaladja az erőnk addig ezt fogjuk folytatni. Tegnap és holnap nélkül, csak a máért élve. Az öregséget kevesen érik meg közölünk, szakmai ártalom.

Az a veszély sem fenyeget, hogy asszonyunk oldalán parádézva lássanak minket. Az ember legyőzheti magában a vágyat, hogy szeressen vagy szeressék. Az ember igen.

– Kezdődik.- súgta nekem Kemyron. Hirtelen visszazökkentem a jelenbe. Szemem elkapta a fogadó ablakában felbukkanó láng fényét. A kis gyertyaláng többször leírt agy kört az üveg mögött majd kihunyt. Rajtunk volta a sor.

Árnyékként suhantunk végig az úton. Az esőfüggöny jótékony védelmében fölkapaszkodtunk a fogadót körülvevő falra majd észrevétlenül érkeztünk meg a túloldalon. Még esés közben felmértem az udvart, ahová érkeztünk: az istállók a háztól külön álltak a sáros udvar másik oldalán. Maga a ház előttünk tornyosult, felénk néző hat ablakából csak néma sötétség nézett vissza ránk. A hátsó ajtó pár lépésre volt tőlünk, de nem azon jutottunk be. Túl sok időt veszítettünk már. Hangtalanul kapaszkodtunk fel az első emeleti ablakokig. Az ablak előtt megálltunk fülelni. Ebben az ablakban jelent meg a láng, itt kellett volna, hogy legyen a lányka is. Bentről azonban nem hallottunk semmit. Kemyron rám nézett. Láttam a szemén, hogy egyre gondolunk: csapda. Ez a gondolat megváltoztatta a helyzetet. Hamis jellé vált a gyertyaláng tánca, a fogadó némasága is megváltozott: feszült csenddé vált.

Összenéztünk, éreztem ahogy az esőcseppek végigfutnak az arcomon. Kérdőn Kemyronra néztem, ő elszántan bólintott. Mindig biztos volt abban amit csinált, irigyeltem ezért.

Aki csapdát állít másoknak az a saját előnyére épít. Előnye mindössze annyi, hogy tudja vagy tudni véli a préda egy lépését melyet ellene fordíthat és így legyőzheti. „Barátaink” az  üveglap másik oldalán egyvalamire számíthattak: hogy azon az ablakon megyünk be ahol az apró láng feltűnt. Erre építették föl az egész tervet, így nem követtek volna el baklövést a logikájukban. Nem is a logikájukban volta a hiba.

A két szélső ablak egyszerre tört be. A folyosón állók először szoborrá meredve figyelték, ahogy a két árnyékból született rém kétfelől ront nekik. A két oldalsó alakot azonnal levágtuk, még földet sem ért a testük mikor a többire vetettük magunkat. Testüket védve behátráltak a szobába melynek nyitott ajtajában fél tucat fegyveres tűnt fel. Nem láttam az arcukat, nem is volt fontos, hogy lássam. Rövidkardjaim pengéi szemmel alig látható metszettek és vágtak. Alul kereszteződtek majd ívesen fölszaladtak, bő vérpatak fakadt ahol a húsba martak. Már nem én irányítottam őket, a beidegződés, formagyakorlatok végtelennek tűnő ismétlései égették be izmaimba a mozdulatokat míg a harc önálló reflexek játékává vált. Ellenfeleimnek valójában esélye sem volt. Nem éreztem irántuk haragot vagy dühöt, nem is erről volt szó. Fél szemmel oldalra pillantottam. Akármilyen jó harcosok is voltak Kemyronnak nem lehettek ellenfelei. Lagossa csapásait csupán fájdalmas hörgések és felcsapó vérfolyamok jelezték. Igazán elemében volt.

Öt szívdobbanás, csupán ennyi telt el attól fogva, hogy az ablakok betörtek s már tucatnyi merev test hevert a folyosón. Még ketten tartották az ajtót mikor Kemyron hirtelen hátraugrott. Túl régóta ismertem már ahhoz, hogy vakon kövessem megérzéseit. Oldalra gurultam, épp időben. A detonáció szétvetette az ajtót és két szerencsétlen őrét. Nem hallottam a sikolyukat, a robbanás megsüketített.

Sajgott a fülem, dobhártyám fájdalmasan sípolt, de mégis sikerült feltápászkodnom. Világos szikrák pattogtak a szemem előtt, a folyosó körvonalai örvénylettek körülöttem. Nyugalmat erőltettem magamra, pár pillanatra a szemem is behunytam. Tompán érzékeltem, hogy nem messze tőlem más is mocorogni kezdett. Tudtam, hogy Kemyron az. Biztosan fölerősítette hallását ezért sejthette mi következik. Nem tudtam elképzelni, hogy mennyire fájhat mindene azután, hogy a robbanás hangját is fölerősítve hallotta. Oldalra fordítottam a fejem. Láttam ahogy lassan föláll, s azt, ahogy ujjai elfehérednek a kardja markolatán, ám azt is láttam, hogy arca csupa vér és füleiből apró vércsík futott le a nyakáig. Köpenyét megperzselték a lángok, ruhái cafatokban lógtak és mindezek ellenére az arcán mosoly terült szét, baljós vigyor.

Én sem nézhettem ki jobban, de nem érdekelt. Kardjaim mellettem hevertek, kormozott pengéiken nem láthattam a vért, de éreztem, hogy valami nedves anyag borítja őket. Felkaptam őket és a falnak vetettem a hátamat.

Kemyron nem várt meg, szó nélkül beugrott a sötét ajtószárnyak közé, mögötte köpenye szakadt denevérszárnyként lobogott. Elmosolyodtam, nem szívesen állnék most az útjába. Már hallottam az első halálsikolyokat, mikor utána ugrottam. Nem csalódtam benne: mire beértem már az utolsó ellenfelét vágta le.

A kör alapú szobában nem volt sok bútor. Az íróasztal az egyik, a szekrény a szoba másik végében állt. Egy hatalmas baldachinos ágy foglalta el a szoba közepét, függönyei elrejtették a belsejét. Hála Kemyronnak a szobában immár csend és nyugalom honolt. Ő lihegve állt áldozatai fölött, bal karját görcsösen testéhez szorította. Tudtam, hogy sebet kapott, de ez nem látszott az arcán. A farkas vigyor mögül nem lehetett kivenni a valódi érzelmeit.

Csendesen melléléptem, szemem le nem véve az elfüggönyözött ágyról. Az ügynök nem lehetett a halottak között, legalábbis reméltem, hogy nem végeztünk ilyen gyorsan.

–          Mit hallottál?- suttogtam Kemyronnak. Reméltem, hogy érti amit mondok neki. Néha úgy elfogta a harci láz, hogy nem volt képes különbséget tenni barát és ellenség között.

–          Valaki kántált!- sziszegte a fogai közt, majd rám nézett és így szólt:

–          Egy átkozott mágus!

A következő pillanatban felcsendült egy kacaj, a baldachin függöny redői között és éles fény villant, Kemyront egy nyílszerű fénycsóva felkapta és a hátsó falhoz vágta. Én oldalra ugrottam, nem láttam, ahogy eszméletlenül nyekken a padlóra, csupán erőtlen nyögését hallottam. Nem volt semmi amit fedezéknek használhattam volna. Térdelőállásba helyezkedtem, kardjaim védekező pózban kereszteztem magam előtt és felkészültem a legrosszabbra.

Hirtelen fény töltötte be a szobát. Az eddig élettelen kandeláberekben fény gyúlt, mintha láthatatlan láng járta volna be a szobát. A kandallóban lángok csaptak fel, az árnyak visszahúzódtak. Nem féltem, legalábbis nem magamat féltettem. Sokkal jobban érdekelt, hogy Kemyron magatehetetlen, hogy észrevették-e a behatolásunkat mások. Nyilvánvaló volt, hogyha azt nem is, de a robbanást mindenki hallhatta a fogadóban. A kérdés csak az volt, hogy mennyi időnk van amíg valakinek elég bátorsága lesz, hogy megnézze ki háborúzik az emeleten.

Ismét felhangzott a kacaj hosszan, gyöngyözőn. Izmaim megfeszültek, nem reméltem, hogy sikerül elvetődnöm egy ugyanolyan csapás elől, mint amelyik Kemyront is leterítette, de elszántan vártam, bármi is következik. Ekkor egy karcsú, hófehér kéz nyúlt ki a függönyök mögül. Lassú, kecses mozdulattal elhúzta a függönyt. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A nő szépsége lenyűgöző volt. Kevés ember lett volna képes ellenállni buja mosolyának, tengerkék szemei villanásának. Kevés ember. Lenszőke haja gondosan összefonva folyt le alabástrom fehér vállait keretezve. Testének hibátlan vonalait alig rejtette el az áttetsző selyem köntös, amit viselt. Minden mozdulatából sütött az elegancia, ahogy kezével csábosan végigsimította kebleit és szemével könyörgőn nézett rám. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy semmire sem vágyom jobban, minthogy karjaimban tarthassam kívánatos testét és forró csókokkal halmozzam el azt. Ekkor bevillant egy emlék: félhomályos szobában álltam egy másik ágy előtt, az ágyon egy másik nő. Mások voltak akkor a körülmények, én is más voltam: naiv.

A boszorkánynak nem volt annyi ideje, hogy rájöjjön hibázott mikor megpróbált megbűvölni. Talán nem volt más választása most, hogy testőrei vérbe fagyva hevertek körülötte. Bárhogy is, nekem sem volt más választásom. Egy ugrással az ágyon voltam. Még láttam, ahogy gyönyörű kék szemei elkerekednek a meglepetéstől mikor markolatig szúrtam a kardot a testébe. Ahogy az acél átdöfte a szívét halott volt, akár a lelkem. Sokáig bámultam üveges tekintetébe és a másik lányra gondoltam, aki most Isten tudja hol, merre jár és kivel hál éjjelente. Vajon jelentett neki bármit is az az éjszaka vagy csupán egy voltam azok közül akiken bosszút állt saját sérelmeiért?

Dühödten téptem ki a kardot a hideg testből, s nem néztem rá többet. Kemyronhoz léptem, élt. Némán nézett rám, tudtam, hogy az egészet végignézte, de nem kérdezett semmit. Tudta, hogy úgysem válaszolnék. Elhagytuk a fogadót. Ugyanolyan észrevétlenül ahogyan érkeztünk. Egyikünk sem szólt amikor kihalt utcákon sétáltunk. Az eső még mindig esett, kíméletlenül zuhogott ránk, ázott köpenyünk testünkhöz tapadt, de akkor is hálás voltam neki: észrevétlenül mosta le könnyeimet.

(John Castle igyekszik árnyalni az első írása alapján róla kialakult képet. Írásában a toroni fejvadászok egy küldetésének teljesítésébe nyerhetünk bepillantást. Vad ígéret, de kinéz, hogy a novellából készült forgatókönyv lesz az alapja egy, a következő évben várható M.A.G.U.S. rövidfilmnek.)

John Castle: Lelkek (részlet)

Vélemény, hozzászólás?