Hősünk legyőzte a Föld ellen indított invázió megálmodóját, megfejtette az elveszett hold rejtélyét és visszajutott otthonába. Névtelen főszereplőnk azonban szembesült az egyetlen számára kedves lény elvesztésével és elméje kishíján megbomlott a szentségtelen féregjáratban töltött idő alatt. De ez még csak a kezdet …

A Föld elleni invázió javában tart, a DOOM 2 – Hell on Earth ott veszi fel a történet fonalát, ahol egy hasonló akció-horror film annakidején befejezte volna. Az emberiséget megtizedelő szörnyek szabadon portyáznak és a világ nem képes felvenni velük a harcot, hősünk pedig céltalanul kóborol ezen a posztapokaliptikus senkiföldjén.

Az emberiség utolsó reménye egy utolsó hatalmas űrhajó, ami viszont teljes egészében az ellenség kezén van. Ráadásul egy erőtérrel tartják távol a túlélőket tőle. A vészparancsnokság utolsó elkeseredésében több adrenalin lovagot küld neki a bázisnak, köztük a frissen besorozott névtelen űr-tengerészgyalogost. A támadás sikertelen, egyetlen egy katona jut be az energiamező alatti bázisra.

Feladatunk kezdetben tehát a bázis felszabadítása és a kivonulásra készülő emberiségnek egy utolsó reményt adni a túlélésre. Komoly teher, de a rezignált katona képesnek tűnik a feladatra. Fokozatosan, egyre nagyobb tűzerőre szert téve változik vissza azzá a ragadozó lelkületű lénnyé, aki a Marson sikerrel vette fel a harcot a Pokol erőivel. Most sem okoz csalódást.

Az energiamezőt kikapcsolja és megkezdődik az exodus. A bárka felszállását azonban csak kívülről lehet levezényelni, miközben a bázist fokozatos szörnyhordák ostromolják összegyűlve a pusztából. Valamilyen akarat egységbe szervezve őket igyekszik meggátolni az embereket a menekülésben. Térdig a démonok tetemein gázolva hősünk megvédi az irányítóközpontot és elindítja az űrhajót.

A távolodó hajót figyelve döbben rá, hogy egyedül maradt a Földön emberként. Már-már végezne magával amikor az előtte álló lehetőségekre gondol, amikor az orbitális pályára ért hajóról üzenetet kap: lokalizálták pokoli hordákat irányító akarat helyét, amely nem más, mint egy erőd, ami a semmiből nőtt ki hősünk szülővárosában. Az üzeneten belüli üzenet egyértelmű: a Pokol nem felejt.

Kapva kapva a lehetőségen, hogy még van egy befejezetlen ügye itt a katona elindul, hogy az ismeretlen-ismerős otthonában szembenézzen a sorsával. Kegyetlen és véres hazatérés ez, amikor gyermekkora színfalai között vérrel festi újra az emlékeket és a meggyalázott falakat. Az erőd kapuját betörve végez minden démonnal, aki csak az útjába áll és a mélyén egy újabb, ismerős kaput talál, amiről tudja, hogy csak egyetlen helyre vezethet és tudja csak a túloldalról zárható be egyszer és mindenkorra.

A Pokolba való visszatérés sorsszerű és egyre-másra sugallatok kísérik hadjáratát. Valaki vagy valami fokozatosan emlékezteti arra, hogy mit tett és miért került ide, hogy a milliók halála, szerettei pusztulása az ő hibájából történt. A katona tudja, hogy a Pokol mélyén egy olyan lény várja, amilyet még nem látott. Ereje azonban egyre lankad, ahogy olyan bugyrokat jár végig, amilyen mélyre korábbi látogatásakor nem jutott.

Senki sem tudja mennyi megölt démonnal később kerül szembe azzal az iszonyattal, ami mintha az ő képmására született volna az ördögi sík anyagából. A Bűn Ikonja emelkedik fel előtte, egy akkora démon, amit még sohasem látott és nem sebezhető a fegyvereivel … csak belülről. Mikor pedig az Ikon megremegve újabb szörnyeket öklendezik a világra hősünk egy jól irányzott találattal rakétát juttat a belsejébe, ezzel pedig szétrobbantja azt.

A Pokol színfalai lassan foszlanak szét körüle, ahogyan a Bűn képmásának legyőzésével a bűntudata és haragja is alábbhagy kissé. A Földön áll, amely immáron meg lett tisztítva a gonosz hordáitól és néhány túlélő előmerészkedett a romok alól. Velük kezd a névtelen hős a világ újjáépítésébe, amiért alaposan megküzdött. Rombolás után építés … érteni nem érti, de érzi, hogy ebben van valami … hogy ez így helyes.

Megtörve kissé a történet ívét kell megjegyeznem, hogy a most következő kiegészítő története kronológiaiag az utolsó DOOM fejezet, de technikailag a második rész kiegészítő lemeze, így itt említem meg és kötöm hozzá a történet egészéhez. Az ezt követő történeteket tehát érdemes úgy venni, mint ennek az előzménye.

No Rest for the Living. Nem tudni mennyi idő telik el a Földön és mennyi a Pokolban. Míg számunkra talán csak másfél évtized, addig a Pokol egy zsebdimenziójában mindennél hatalmasabb sereg gyűlt össze. Az azóta eltelt időben az emberiség ugyan kifejlesztett eszközöket, hogy ellenőrizze a túlvilági folyamatokat és szembeszálljon velük, hogyha a mi síkunkon jelennek meg, de a fenyegetés, ami készülődik odaát hatalmasabb és csak véletlenül tűnt fel a tudosoknak.

Nem biztos hát, hogy az eltelt évek alatt felállított védművek kiállnának egy ilyen próbát. A tanácsadóként meghívott ex-tengerészgyalogos komoran nézi az egyértelmű felvételeket és hallgatja a nálánál fiatalabbakat tanácskozni, akik még szinte gyerekek voltak az ő hőskorában. Öregebb, gyengébb és talán el is puhult az eltelt idő alatt. Félrevonja a tudóst és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: nem öli meg, hogyha nyit neki egy kaput ODA.

Tudja, hogy a Földről egyenes-élő adásban figyelik minden mozdulatát, tudja, hogy ha itt elbukik, azzal a Földnek talán csak egy kis időt nyer. De ez az, amivel a legtöbbet teheti azért az újjáépített világért, amiért az elmúlt években dolgozott. Amit pedig tennie kell … olyasmi amiben még mindig ő a legjobb. Most már csak be kell bizonyítania a világnak, a Pokolnak és önmagának.

A zsebdimenzió azonban valóban más, sokkal nagyobb és mégis … sűrűbb … soha ennyi lényt nem látott és ahogy saját szemével látja a készülődő sereget elhatározásra jut: ezalkalommal nem végezhet félmunkát. Az utolsó szálig meg kell ölnie mindet mielőtt a Földre indulnának. A gyilkolás íze mindenképpen ismerős ennyi idő után.

Összes tisztje és kapitány halott, az ellenség vezére sarokba szorult egy újabb átkozott templom mélyén. Vajon egy újabb Bűnös Ikon? Vagy egy Arachnotron hasonmás? Azon sem lepődne meg, hogy önmagával jönne szembe a mélyben. Végtére is ez a Pokol … bármi kitelik tőle. Akkoris, hogyha csak egy tükördimenziója annak. Bonyolult és felesleges szavak, amikor tettekre van szükség.

Az utolsó fegyverellenőrzés után a mélybe ereszkedik. A vaksötétben csak az ifrit sereg karmainak végén felgyulladó tűzgolyók fényét látja. Végtelennek tetsző labirintus és minden sarok mögött újabb csapat tüskés testű fenevad. Mikor az utolsó is meghal állva minden korábbinál velőtrázóbb üvöltés rengeti meg az útvesztőt. A tábornoka ennek a seregnek: nem az agya egy inváziónak és nem ősi bűnük életre kelt jelképe. Pusztítani és harcolni vágyó hűsból és fémből alkotott pusztító: egy Cyberdemon.

A harc hosszú, de itt az idő jelentőségét veszti. A töltény sokszor kevésnek tűnik, a hely túl szűk kitérni a gyorsan becsapódó rakéták elől. Végül mégis lehanyatlik a dög, de halálában is megviccel: nem történik semmi. A vaksötétben kitapogatja a fal mentén felfelé vezető keskeny lépcsősort. Talán a végén nem egy démon hanem az öregséggel járó végkimerülés visz el, gondolja, ahogyan egyre feljebb küszködi magát. Kiürült fegyvereit sorra a mélybe ejti, odafent úgysem venné már sok hasznukat.

Egy utolsó térkapu, benne felismerni véli otthona délibábos képét. A fénye már félhomályba vonja a környezetét. Már csak egy utolsó nekirugaszkodás, még egy kis erőfeszítés. A térkapu előtt mégis megtorpan: mi várja odaát? Hősként fogadják majd, vagy hadbíróság elé kerül? Kiért is tette valójában, amit tett? Vagy miért? Egy utolsó sóhajjal átlép a kapun. Jöjjön aminek jönnie kell!

A DOOM játékok valódi története, avagy miért is döglik a dúmkatona … (II. rész)

Vélemény, hozzászólás?