tovisek-kiralya-boritoIrigylem a mai fantasy olvasókat, mert nem tudják milyen jó dolguk van. Fiatal koromban úgy kellett megvennünk egy-egy könyvsorozat korai részét, hogy egyáltalán nem volt biztos, hogy valaha is olvashatjuk a folytatást vagy befejezést. De vettünk és olvastunk, ennek ellenére szerintem sok korombeli tudna 5-10 olyan címet mondani, ami befejezetlen maradt a polcán és az emlékeiben.

A Tövisek hercege azonban már az első kötete után olyan élmény volt, hogyha a FUMAX nem adta volna ki a folytatást, nyugodtan halok meg. Magasra tette a lécet, no. Azonban immáron nemcsak a folytatása, hanem a trilógiát lezáró kötet is megjelent ékes (de milyen ékes) magyar nyelven és mi jóérzésű sznobizmussal hasonlíthatjuk össze az új részt az előzővel.

Jorg herceg megkapta amit akart … amit minden lázadó tizenéves akarhat egy ponton: saját kis királyságon uralkodhat és dönthet élet és halál felett. Irigylésreméltó pozíciójában azt hihetnénk a nagyravágyó rablóvezér ellustul kissé, ahogyan egykori torokmetsző társai is … azonban az ilyesmi nagyon nehéz, hogyha az ember új otthona felé egy húszezres sereg masírozik.

Az író tehát nem hagyja leülni a cselekményt az első rész parádés befejezése után és ha lehet tovább pörgeti a megkezdett kőlavinát. Jorg tettei megfelelő ellenhatást váltanak ki az őt körülvevő világból, ami pedig jól láthatóan mindörökre megváltoztatják az ismert rendet … vagy káoszt … az örök háborúság törvénszerűségeit.

Legalábbis ezt olvashatjuk ki a Tövisek királya mozaikszerű szerkezetben megírt regényéből: a narratív ismét múltban és jelenben egyaránt kalauzol minket és alkalmanként a jelenből a múltban a még régebb múltba merengéssel még inkább úgy érezhetjük olvasóként, mintha kirántanánk alólunk a szőnyeget. Olvasót próbáló kihívás, ami közvetlenül az első rész után kézbe véve is komoly homlokráncolásra készteti az embert.

Mark Lawrence kelléktára azonban nem merül ki az ide-oda ugrálásban. Apróbb és nagyobb jelenetekben is egyre mélyebb, sötétebb arcát mutatja meg különös világának, ami éppen annyira a történet egy szereplője, mint a sáros utakat dagasztó hősei, seregeket vezető harcosai és ármánykodó koronás fői.

Ez a különös poszt-apokaliptikus fantasy világ pedig minél magasabbról látjuk be Jorg válla fölött annál élénkebbnek tűnik. Minden egyes fejezet végén érezzük a döntések súlyát, hogy milyen könnyen véget érhet az ifjú király kalandja, de  mégis mindig kihúzza magát váratlan döntésekkel, amik pedig mégis valahogy következetesek a világ belső logikája szerint.

Ennek ellenére sokszor gyökeresen máshogy döntenénk a főszereplő helyében és ennek dacára mégis mindig valamiképpen jobban keveredik ki a saját fejére hozott kalamajkából, mint ahogy illdomos lenne. Ez alkalmanként megtöri az olvasmányélményt, hogyha a különleges szerkezet nem tenné meg azt már korábban.

Ennek szubjektíven annyi eredménye volt, hogy míg a Tövisek hercegét szinte egy szuszra olvastam el, addig a második kötetet alkalmanként pihentetnem kellett, ameddig nem leltem annyi szabadidőt, hogy legyen alkalmam visszaolvasva újra felvenni a történet fonalát. De ez könnyen lehet, hogy az én régimódiságomból fakad.

Nem is akarnék senkit elbátorítani attól, hogy akár a Tövisek hercege után rögtön a kezébe vegye a folytatást, akár felbuzdulva a szokásostól eltérő sötét hangulattól ezzel kezdje a nem mindennapi trilógia felfedezését Jorg mellé szegődjön göröngyös útján. A Tövisek királya után ugyanis menetrendszerint megjelent a harmadik kötet, hogy feltegye az i-re a pontot és Jorg fejére a régen várt koronát. De ahogy mondani szokás ez már egy másik történet …

Mark Lawrence: Tövisek királya

Vélemény, hozzászólás?