Axel Ragaen krónikájának előző részében hősünk az enoszukei kalandjáról visszatérve látogatást tett ősei földjén és szeretteinél. Magában új célt talált az életre és ezzel megbékélve új társaival és Ayalával dél felé indultak a tengeren át Caedonba, hogy ott a 3713-as orkvadászat utolsó mozzanataiban részt vegyenek. Új történetének nyitánya már két kaland között, Erioni pihenőn veszi kezdetét egy kis önértékeléssel.

I.

Torozon tavernájának félhomályos szobájára az utcai parázsgömb világított csak be és a gyógyfüvek illata lengte be. Az ágyban fekvő nő halkan sóhajtott, ahogy újabb verejtékcseppek indultak meg homlokáról. A karosszékben ülő férfi ekkor odahajolt hozzá és a kezében tartott ronggyal letörölte a nő arcát, aki ettől látszólag megnyugodott, de szemét nem nyitotta ki, csak hálásan elmosolyodott.

A férfi visszahanyatlott megszokott ülő helyzetébe, hogy a régi alkalmatosság belenyögött súlyába és most rajta volt a sóhajtás sora. Az utcalámpa fényébe nézve azonban látszott, hogy az ő gondjait nem lehet egykönnyen megoldani egy gondoskodó rongytörléssel. Arcvonásai durvák voltak és … igen … öregek. Korosabbnak tűnt a betegénél, de a valóság egészen más volt. Úgy érezte fojtogatja a szoba levegője, mégsem nyitott ablakot.

Tekintete, mint egy csapdába szorult vad cikázott végig a zsúfolt szobán: a heverőre hajított sáros köpönyegen, a sarokba ejtett félig kicsomagolt zsákra, az asztal alá rúgott eltört számszeríjra. Itt megpihent pillantása és mély horkanással fogadta magába az elnyűtt tárgy keltette friss emlékek zavaros kavalkádját. Ez is jó menekülésnek tűnt ebben a helyzetben érzelmei elől … és …

… és már ott volt, az Északi-Városállamok erdejében, Caedontól mélyen délkeletre. Lovasok rohantak az éjszakában, viharban és vadásztak. Prédájuk azonban nem akármilyen állat volt, az egyik legveszedelmesebb talán a kalandok kontinensén. Az erdő fái között farkasfiak, az orkok egyik elcsatangolt törzse rejtőzött és gyarapodott az elmúlt években, míg a környék lakói meg nem elégelték fosztogatásaikat és kegyetlenkedéseiket, hogy fegyvereseket nem béreltek ellenük arannyal, ezüsttel.

Kiáltások, veremcsapdákba elbukó lovasok, alacsonyabb ágakról leugró fenevadak, agyarak, karmok, durva vaskardok. Emlékezett, hogy ő maga is kiáltott, alig bírta fékezni a lovát, hiszen nemrég tanult meg egyáltalán fent maradni is rajta. Átkok és szitkozódás, mennydörgés, de nem az égből, a sűrű bokrok közül kígyózott ki egy természetellen villám és lobbantott lángra lovat, fát és lovast éppen mellette.

A lány nevét kiáltotta, akkor is amikor már a suhogó nyílvesszőket hallotta a füle mellett. Ordított, amikor az első ork test-test elleni küzdelembe került vele, pedig a lába még a haldokló ló kengyelébe akadt. Hátát egy feketére kormozódott fának vetette a vadállat rohamával szemben, fogát összeszorította és imaként suttogta tovább a lány nevét elhalóan. Tudta, hogy az istenek helyett ő hamarabb válaszol majd.

A pyarroniak harcos istennőjéhez hasonlóan jelent meg előtte és amint jött íjából halált hozó vesszőkkel tizedelte az ellenségeiket és közben … Tharr nevére, valóban így volt … énekelt és dalolt, túlharsogta a vihart, a haldoklók kiáltását és az ork sámánok morgó kántálását. Nem akármilyen dal volt, olyan, amelyik azonnal visszaadja a férfiember erejét és új lökést ad az elernyedő izmoknak harc közben … is. Végzett az előtte álló farkasfival és a lány mellé lépett, hogy fedezze az oldalról érkezőkkel szemben pajzsával és dühével.

Válluk összeért és a lány két íjhúr pengetés között fekete hajzuhataga alól bíztatóan kikacsintott neki. Tökéletes, mandulavágású könnyűléptű szemek voltak, amik a hegyes füleinél is ékesebben vallottak a lány nemes származásáról. Sem a harcot, sem a dalt nem hagyta félbe, már fordult is vissza a sűrű felé, hogy a lassan mellénk zárkózó társainkkal együtt zúdulhassunk a vadakra. Addig sem unatkoztak.

Felrezzent, ahogy odalentről az ivóból felismerte bajtársaik egy-egy jellegzetes örömkiáltását. A korsók tompa koccanása a szoba csendjében partot ostromló hullámverésnek tűnt. A férfi összerezzent, ahogy magában számba vette ki van lent és ki nincsen együtt a mulatozókkal és miért nem … hol domborodik kicsiny földkupac a legszemélyesebb tárgyaival, fegyvereivel díszítve a sáros út mellett északon, alig csak egy hevenyészett áldással útjára küldve Dartonhoz, a halál istenéhez.

Ahogy ők maguk is milyen könnyen lehetnének most ott. A lány pedig, tekintete visszavándorolt a betegágy lakójához, talán még nálánál is közelebb volt hozzá. Helyette is nyomja talán ezt a nehéz szagokkal teli vánkost sokadik napja. Az elfek ritkábban betegszenek meg, mint az emberek, de éppen ezért, hogyha mégis eléri őket valamilyen vész nehezebben is gyógyulnak ki belőle … legalábbis ilyesmivel nyugtatgatta őt a lány, mikor közös kalandjaik során ő több ízben is napokat fetrengett seblázban.

A lány ébenfekete hajkoronája szétterült a párnán és fakón ragyogott a parázsgömb adta kevés fényben. Ruhája frissen kimosva és vasalva a háziak által a mellette lévő szék fáján pihent, ami mellé a férfi korábban gondosan leajzva nekitámasztotta a lány értékes íját úgy, ahogyan közös utazásaik során számtalanszor látta. Ha nem szégyellte volna, a lánytól tanult elf nyelvű litániát is elmondta volna, amivel nyugalomra helyezi a csatában jól szolgált eszközt. Ő maga nem hitt ilyesmiben.

Csatacsillagja kézközelben hevert a földön, félig az ágy alatt. Krómozása megkopott és a férfi tudta, hogy az egyik szurony, ami nem látszott onnan ahol ült, eltört. Nem akarta látni, nem akart rágondolni arra, amikor a mondás szerint is úgy tűnt ’túl nagy fába vágták’ amijük volt … külön-külön és együtt is. Tenyerébe rejtette az arcát, mintha csak a lány látná a homlokán hirtelen árkokká sűrűsödő gondokat. Tharr rohassza el a megcsorbult csatacsillagot, sokkal több is veszhetett és veszett is oda! Mélyen lélegzett, hogy legyen ereje az újabb merüléshez az emlékek kútjába, de …

… a lélegzetet már ott és akkor fújta ki. A földalatti barlangban volt megint, megfogyatkozott kompániájával, övén a rengeteg ork skalppal és a lánnyal az élen, akit mintha valami egészen személyes tettvágy sarkallt volna küldetésük befejezéséhez. Talán fajának ősi ellenszenve, ami a farkasfiak ellen való, az űzte őt ilyen lázasan. Nála egy véres trófea sem volt, ahogy nem is érdekelte mennyit kapunk majd a szörnyű kincsekért. Csak fuvolája volt az övébe tűzve a kecses kard mellett.

Máskor elgyönyörködtem volna szívesen csípője rengésén, ahogy meg is tettem, de nem hagyhattam, hogy előttem lépjen be védtelenül, a vadászat ízétől megrészegülve az előttünk tátongó csarnokba. Nem természetes építmény volt: ősök valamely föld alá süllyedt temploma vagy egyenest törpök elhagyott építménye. Nem számított, csak az, hogy az orkok éppolyan idegenek idelent, mint mi magunk. Kiegyenlített küzdelem lesz, legalábbis már csak olyanhoz érzett erőt a tagjaiban.

Egyszerre sikerült belépnünk, de nem volt benne köszönet. Folytatódott a hetek óta tartó őrület. Farkasordítás, sárgán villogó szemek, valaki mögötte harci varázslatba kezd, aminek szövegét lassan kívülről fújta ő is. Mély levegő és zuhanásnak beillő futás lángoló izmokkal. Egyik másik ork harcossal talán még egyidős is volt, de az ő élettartamuk szerint még csak erejük teljében lévő, dagadó izmú hímek voltak, míg ő már kenyere javát megemésztett, szebbik csatáin túljutott kiöregedett gladiátornak számított. Az pedig nagyon nem mindegy, hogyha előbbiek még látnak is a barlang természetes sötétjében.

Hárman rohantak szembe, de kettőt kecses elfnyilak terítettek le, a középsőt legázolta az arénák tapasztalataival. Az orkok csak harcolni akartak velük egy jót, ők megölni jöttek őket, a férfi pedig győzni egy újabb viadalban … távolabb kergetni a vereséget és a halált még egy harccal. Ezért ugratott át az első soraikon, hogy vezérüket bevégezve elejét vegye az állóharcnak, hogy vége legyen a hetek óta tartó őrületnek végre. Amikor ráakadt mégsem tudott szívből örülni neki.

Nem véletlenül azok a farkasfiak törzsének vezérei akik. Ők nem választják meg vezetőiket, nem ármánykodva, egymást hátba szúrva döntik el ki a legeszesebb vagy éppen halhatatlan lények áldását figyelve követik papjaiknak beillő sámánjaikat. Nem, az orkok vezérei a legerősebb, legkegyetlenebb és legveszedelmesebb fajzatok, akiket a sajátjaik folyamatos kordában tartása éppúgy megedz, mint az ellenségeik fölött aratott sorozatos győzelem. Az vezérfarkasok vezérfarkasa …

… akiket még az istentelen, démonimádó sámánjaik mágiája is támogat a harc idején. Mikor szembekerült vele maga is megdöbbent, hogy mekkora nagy állat is lépett ki elé az árnyak közül a félhomályba. Karok helyett hajókötélként dagadó izmok, páncél helyett durva, megmunkálatlan fémlapok, talán nagy pajzsok, vadkanagyarok villantak a démonikus sisak alól és a mélyükön a sámánmágiával felerősített ork szellem izzott szemek gyanánt lilás lidércfénnyel. A férfi pedig a nevét is ismerte a dögnek.

Thazog néven ismerték és félték a környéken élők, de a férfi még messzi ifjúkorából ismerte, amikor még taknyos gaug volt gro-ugon gyepűin és szárított kutyakoponyáért harcoltak egymással és egymás ellen a helyi szokás szerint. Azóta nagyon megnőtt, míg az ember férfi inkább úgy érezte ő maga elsorvadt, összement. Nem remélte, hogy az ork felismeri őt, hiszen annyi idő eltelt. De felcsendült mögötte a lány dala és arcán a ráncok pár évnyit visszasimultak bőrébe. Elmosolyodott és ugrott.

Vér volt és fájdalom volt, a világ igazi arca volt. Tépték és szaggatták egymást durva, eltompult fegyvereikkel. A csatacsillag egyik ága a sisakba ragadt, a testéről egy buzogánycsapás lehántotta a brigantint helyenként a bőrrel együtt, mint babról a hüvelyt szokás. A lány elnyújtott gyógyító litániái nélkül nem bírt volna talpon maradni sokáig, de az csak dalolt, győnyörűen és tisztán, torkában a világot teremtő mágikus erőkké változott a békés dallam, ami azon mód beforrasztotta a sebeket és hegekké szelidítették a férfi testén nyíló vérszirmú virágokat.

Végül győztek, végül kijutottak és végül megölték mindet. Eljutottak egy kapuig, ami Erionba és azon túl Torozon Tavernájába hozta őket, de a barlangból kifelé az elf lányon már szokatlan gyengeség vett erőt. Karjában hozta keresztül a téren átvezető kapunk és fektette az ágyba mielőtt az ő ereje is teljesen el nem fogyott, hogy bűnbánóan, gondoskodón segítse gyógyulását. Mert tudta, hogy a lány helyette élte át a sebek fájdalmát, hogy többet használt el mágikus erejéből, mint önmagáért tette volna.

Ő pedig nem érdemli meg senkitől, legkevésbé sem tőle, hogy ilyen áldozatot hozzon. Idősebbnek tűnt, mint a lány, pedig az örökkön fiatal szépség legalább kilenc és fél évszázaddal volt korosabb nála. Fél ezret simán letagadhatott volna … ha ébren lenne … hogyna nem volna miatta és helyette beteg, ki tudja félúton a faszerű kalahóráik túlvilága felé. Na és persze, hogyha nem húzta volna eleget azzal, hogy ő bizony-bizony idősebb nála. Most mégis azt kívánta bárcsak magánál lenne és cukkolná vele.

– Miért nem vagy a barátaiddal? – erőtlen hang a párnák közül. A lány hangja úgy meglepte, hogy a tőle megszokott cinikus válasz sem jutott az eszébe hirtelen.
– Mert vigyázni akartam rád – bökte ki őszintén.
– Rám nem kell vigyázni – hangzott a sértett, de erőtlen hang – Én nem kérem, hogy velem legyél ilyenkor.
– Tudom – a férfi felállt és a kancsóból friss teát öntött egy átlátszó bögrébe – de ehhez nem kell, hogy külön kérj.
– Miért? – láztól ragyogó mandulavágású szemek az ágy sötétje mélyén, amik fényesebbek, mint a gyér fénynél lenniük kéne.
– Mert – egyetlen igazság van, nincsenek nézőpontok, mégis rémülten keresett a szemével valami kibúvót a szobában, de nem talált – mert te is itt lennél fordított helyzetben.
Csend és a betegszoba gyógyfüvektől nehéz levegője ereszkedett közéjük. Mintha a társalgás lehetséges folytatásait játszanák le magukban külön-külön és mégis együtt egy másik síkon, amit még nem fedeztek fel a tudós-varázslók és más törvényszerűségek szerint létezik, mintsem azt egyetlen magányos férfiember a tornyába zárkózva ezer életen keresztült megérthetné vagy felfoghatná. Ez a férfi mégis sejtett belőle valamit, mert a lányhoz hajolt, kisimított egy nedves hajszálat a szeméből és megigazította rajta a pokrócokat, mielőtt véresen-mocskosan visszazuhant a karosszékbe.
– Nem szerethetek beléd – erőtlen, gyenge, de érthető hang a párnák közül, hogy a férfi éppen csak hallja – de köszönöm.
– Lázas vagy, félrebeszélsz – érkezett a férfi végre magára találó cinikus válasza. Valamiért mégis jóleső melegség áradt szét a tagjaiban, olyan forma, minta amikor a lány dalától részegülve rohan harcba megifjodott testtel és lélekkel. Tetszett neki ez az érzés.
Ayala Isobelle elaludt, miközben Axel Ragaen tovább őrizte az álmát éberen. Az elf bárdlány hosszú életének egyik rövid pihenését töltötte el, míg a toroni gladiátor rövid életének egyik hosszabb virrasztását tartotta. A béke azonban, amely ennek a két kalandozónak adatott nyomban véget ért, amikor a lakosztály ajtaján diszkréten kopogtattak éjközép órájában. Ismerős kopogás volt.

(folytatása következik … tényleg)

Ayalával a bálban (1. rész)

Vélemény, hozzászólás?