Axel Ragaen és csapata elindulnak Erionból a gróf „rutin munkájának” ígérkező feladat teljesítésére. A kalandozók között találjuk az eposzi enumirációnál Phoenix, Psycho és Vii játékos karaktereit is … csakhogy a végén egy cameo erejével hasson Komattre NJK-vá magasztosult kalandozó alteregója is. Neki még mindig tartozom hősnének déli tevékenységét bemutató ‘Aranytenger’ című regényével. Ígérem, hogy legalább szemelvények szintjén látszik majd belőle valami a készülő Amundok könyvében. Addig is a következő rész.
III.
A nyárutó illata lengte be az utcákat, mikor két nappal később a csapat elhagyta Torozon Tavernáját. Sokan addig és tovább is tivornyáztak, mások korábban indultak el új kalandok és kihívások felé. Ayalának ennyi időre volt szüksége, hogy láthatóan teljesen felépüljön. A beszélgetés másnapján a gróf elhozta az ígért hamis papírokat és részletesebben beavatta őket a tervbe, útba igazította egyetlen megbízható erigowi kapcsolatához a csapatot.
Erion utcái még sugározták a forró évszak érintésének nyomát amerre léptek a macskakövek között, de a szélcsatornákként funkcionáló utcákon már egy-egy hűvös szélroham lebbentette meg köpenyeiket. Mivel térkapuval terveztek utazni megbízható hátasaikat egy kiszolgált városőr istállójában helyezték el, aki tartozott nekik azzal, hogy fél lába helyett nem többet veszített el egykoron szolgálati ideje alatt.
Megbeszélték, hogy a Kapuk Terén találkoznak majd, ameddig mindenki beszerzi a szükséges dolgait az útra külön-külön utakon. Axel szokatlanul komor hangulatban volt, inkább a Fakóliget fái között vágyott kóborolni, ami ugyan nem esett útba, de legalább a Fogadó Negyeden belül volt. Ayala úgy döntött vele tart és némán belekarolva kísérte a férfit az üvegszerű, áttetsző fákkal teli ligetben, ahol sokan háziállataikat sétáltatták és néhány gyerek játszott labdajátékokat.
Egy padon heveredtek le és sokáig hallgattak. Axel kereste magában azt a tüzet, ami általában minden küldetés előtt fellobban benne, hogy teljesíthesse az előtte álló feladatot legjobb tudása szerint. Nemcsak a fizetségért, bár az is elég jónak ígérkezett a gróf jóvoltából. A lány közelebb bújt hozzá, talán éppen azért, hogy érezzen valamit a kérészéletű lényt sarkalló erőből, de csak egy hideg öregembert talált a helyén.
Beszélgettek is, apróságokról, semleges dolgokról, aztán hamar komolyodott a téma, mint általában. Mindketten úgy érezték, hogy szavak nélkül könnyebben boldogulnak egymással. Axel nem szeretett a gyerekkoráráról és népe kultúrájáról mesélni, az élőhalott dajkájáról, a nyilvános kivégzésekről, történelmük vesztes csatáiról. Ezért volt sokszor könnyebb, hogyha a lány kezdett bele lassan és hosszasan a népe valamely legendájába, ami korokkal, ezredévekkel ezelőtt történt, a férfi számára felfoghatatlan messzeségben.
Végül mégis eljött a találkozó ideje és a különös pár egymásba kapaszkodva felszedelődzködött. A Fakóliget különös aurája új lökést adott nekik útravalóul. Axel is délcegebben menetelt végig a színes cégérű fogadók között és a lány is kedvtelve dúdolni kezdett egy régi románcot, csak úgy, a maga kedvéért. Mire kiléptek a nyüzsgő térre, ahol Ynev számos tájára és részére vezettek mágikus kapuk a többiek már ott voltak.
A villámmestert már Beriquel óta ismerték, kiszámíthatatlan, de nagyhatalmú ember volt. Nem látszott nála fegyver, de tudták jól, hogy hosszú köpönyege alatt, ami madárszárnyakként éled meg mikor gazdáját delejes erők övezik, lapul néhány praktikus penge azon ritka alkalmakra, hogy elfogyna az égetett szesszel kevert hatalom italás butykosa.
Az enoszukei tűzszerzetes a szigetek óta kísérte őket készségesen. Hallgatag, de alapjában véve jó kedélyű ember volt, aki hogyha megnyílt a társai körében, akkor mintha a zsebéből húzna ki, úgy mulattatta meg őket idomított démonmacskájával. Bár többször kerültek bajba miatta, mint úsztak meg helyzeteket, harcban mégis mindig lehetett rá számítani.
A csapat egyik kiemelkedően híres tagja volt a haonwelli születésű Szellem, aki bár hazájába nem akaródzott valamiért visszatérni, de szíves örömest csatlakozott hozzájuk, amikor arról volt szó, hogy az Északi Szövetség központjába vezet majd el következő útjuk … ráadásul igen magas körökbe. Szellem az egyik leghíresebb gladiátor volt északon, sokak szerint ráadásul a legszebb is, de meg kell adni, tett is érte, hogy így legyen.
Öten léptek át az Erigowba vezető kapun, amin keresztül néhány elsárgult falevelet rántott át a szél és a kapu által kavart mágikus vákuum. Az áthaladás ennek ellenére zavartalan volt, ami helyénvaló is ilyen áraknál. Nemhiába változott a Kapuk Terét óvó mágusok egyen-öltözete évről-évre. Olykor még a jelképük is, de ezt csak az vette észre, aki elég gyakran utazott a segítségükkel … azt pedig nemigen érdekelte ilyesmi, hogyha megengedhette magának az utazás ilyen drága módját.
Ahová érkeztek az a Kapuk Terének kicsinyített mása volt, innen csak három-négy irányban vezettek el utak a távolba és talán éppen ezért a helyiek egy takaros márványkupolát is berendeztek az innenső oldalon. A Kapuk Csarnokában álltak és miután átverekedték magukat a kijáratoknál megtelepedett árusok javán nem mindennapi látvány tárult a szemük elé.
Az alacsony házak felett Krad székesegyháza úgy ragyogott a lassan emelkedő nap fényében, mint egykor a legendás Gömbszentély magasodhatott az Örök Város fölé. Fenséges látványa lenyűgözte még a sokat tapasztalt kalandozókat is, akik elismerően dicsérték egymás között a pyarroni pantheon főistenének templomát. Szellem meg is jegyezte, hogy kicsit még örül is, hogy ez lesz a következő úti céljuk. A többiek vele nevettek ahogy elindultak a zsúfolt piactéren … igen … még a szerzetes is.
Ahogy áthaladtak a téren Axel lemaradt pár lépést és ösztöneire hallgatva elszakadt tekintete a székesegyháztól csakhogy jobban szemügyre vehesse a környezetüket. Persze egy piactéren a kontinens minden szegletében ki lehet szúrni néhány alvilági figurát, sőt, még tetten is lehet érni egy elég ügyetlen tolvajt is, de a toronit egészen más fajta esemény kötött le.
Tongoriában eltöltött évei alatt fejlődött ki benne az a szinte félállati ösztön, hogy a veszélyt, legyen az bármilyen távoli is bőre alá kúszó viszketésként érezte, ami a halántékában összpontosulva jéghideg érintés formájában nyilvánult meg. Most még csak a bőrén érzett jeges ujjakat a vadonatúj brigantin súlya alatt, de ez is elég jel volt. Úgy tett, mint aki egy faszerszámokat árusító kordé mellett vizslatná az egyik unikornis mintájú számszeríjat, de valójában a tömeget vizslatta.
Kereste a rossz érzés forrását és meg is találta. Az egyik ponyva mögött, látszólag csak olcsó vizezett sört szürcsölgető fiatal csuklyás férfi volt, de Axel is csak azért pillanthatta meg, mert nem ő volt a célpontja: a korábban elhaladt társaságukat figyelte, akik lassan már a piac szívéig nyomultak a tömegben. A toroni biztos volt benne, hogy nincs egyedül, túl magabiztos és túl hetyke volt ahhoz. Ahogy abban is biztos volt, hogy valaki, akit nem vett észre őt figyeli ebben a pillanatban is.
Ezért végül alkudott és meg is vette az íjat, majd nem törődve a lassan a válláig kúszó rossz érzéssel a csapat után szaladt. A többiek csak mosolyogtak új szerzeményén, hozzászoktak már, hogy minden istenek háta mögötti helyen vesz egyet, csakhogy a legközelebbi csatában tönkretegye. Illő volt hát, hogy itt is magáévá tegyen egy szép darabot, bár sokallták az árat, amit fizetett érte. Axel velük nevetett, a lány gyors pillantásából tudta, hogy nem valami őszintén.
Mikor beértek a házak közé a templom tornyai eltűntek a szemük elől, de cserébe a tömeg is ritkult. A villámmester váltig állította, hogy ismeri a járást, hogy mikor és miért járt Erigowban, azt nem kötötte az orrukra, ők pedig nem kérdezték, bár látszott a pillantásán, hogy majd megpukkad, hogy elmondhassa. Ráhagyták, hogyha eleget vedel majd az italából, akkor majd úgyis elmeséli és hogyha tényleg eleget, akkor sokkal színesebb lesz a történet, mint így, józanul az utcákat róva.
Útközben elhaladtak egy fogadó mellett, amit az Ezüst Pegazushoz címeztek. Hallották, hogy a városban nem túl gyakori az ilyesmi, sőt, szám szerint csak kettő működik összesen. Erigow nem látta szívesen azokat, akik nem ide tartoznak, vagy nem itt van valami olyan dolguk, amiben a helyiek támogatják őket. Persze a hívek és zarándokok bizonyosan kaphattak bebocsátást egy-egy éjszakára valamilyen házba vagy legrosszabb esetben a lovagrendeknél, de a város olyan volt, mint a lakói látszólag: mindenki határozottan ment valahová és volt valahol valami konkrét dolga.
A gróf útbaigazítása alapján a Krad székesegyház egyik szomszédos utcájában zörgettek be egy egyszerű épületbe, ami paplaknak vagy még inkább ingyen konyhának tűnt és lényegében annak is bizonyult. A tudás istenének szolgái nyitottak nekik ajtók, akik szűk folyosókon terelték őket végig egy cellánál éppen nagyobb dolgozószobáig, ahol egy frissen borotvált arcú férfi egy könyvet olvasott éppen.
A villámmester és a Szellem csendben felhördültek, az elf bárdlány és a tűz szerzetese nem ismerte vendéglátójukat, Axel pedig számított ilyesmire. Isidor de Sedierta, az Erigowi Krad Lovagrend örökifjú tagja, a Manifesztációs Háború nyugalmazott tábornoka és az Északi Szövetség Titkosszolgálatának egyetlen megbízható erigowi tagja állt előttük teljes életnagyságban. A toroni mélyet sóhajtott a rossz tréfán és elkönyvelte, hogy ez a küldetés még számára is tartogatni fog meglepetéseket.
(… és még mindig nincs vége … közel sem)