Ayalával a bálban (9. rész)

Az előző részben Axel Ragaen visszautasította hazája hívó szavát és visszaindult az erigowi palotába, hogy befejezze küldetését. Közben egyik csapattársát kínozza a bűntudat, hogy olyan tudás van birtokában, ami talán veszélybe sodorhatja őket. Minden érzelem kiszabadul a palackból, amint beköszönt Rusenor éjszakája és a régen várt bál eseményeit is megismerhetjük egy különösen hosszúra sikerült fejezet folyamán, aminek a végén mindenki elnyeri méltó jutalmát vagy éppen büntetését és a merénylő vagy merénylők személyéről is lehull a lepel.

IX

Szellem a Palota előtti sövénylabirintusban kóválygott már egy jó ideje, akkor is, amikor a Vörös Hold felkelt. Izgatott volt, nem tudta mitévő legyen, de az idő előrehaladtával egyre inkább tanácstalanabb lett. Ennek köszönhetően eltévedt a méregzöld útvesztőben és most inkább arra koncentrált, hogy kijusson belőle. Az elmúlt napok eseményei kavarogtak benne és az, hogy nem beszélhetett róluk senkivel. Vannak dolgok, amiket veszélyes magunkban tartani és a valószerűtlenül szép félelf tudta ezt. Nem akart csalódást és fájdalmat okozni azoknak, aki az életüket tették a kezébe … ahogy nem akarta veszélybe sem sodorni őket.

Éppen akkor ért ki a lombfalak közül, amikor a vörös látóhatár peremén feltűnt egy ismerős alak testének hőfoltja, Axel volt az. Éppen az, akivel Szellemnek a saját elgondolása szerint beszélnie kellett. Alborne kegyelmes, gondolta a félelf, nem is lehet más, gondolta és a robosztus alak felé indult el. Látta a toroni gladiátor alakján, hogy feldúlt, hogy ideges és türelmetlen, de az elmúlt időben mindig ilyen volt és Szellem tudta, hogy nem várhat tovább a megfelelő alkalomra … ami talán már régen el is múlt. Határozottan kiállt Axel Ragaen elé és mélyen a szemébe nézett.

 – Beszélnünk kell – hangja határozott és éles volt, de még ez sem hatotta meg a toronit.

– Később Szellem, most el kell jutnom Ayalához! – próbálta félretolni útjából az egyik gladiátor a másikat.

– Nem – ellenkezett Szellem lerázva magáról a fehérhajú férfi kezét, Axel ránézett és különös fényt látott csillogni a félelf szemében – Most kell beszélnünk.

– Hallgatlak – fordult felé a toroni és tekintete visszatükrözte a lenyugvó Vörös Hold színét. Sejtette, hogy olyasmit hall majd, aminek nem fog örülni.

– Pár napja … mikor Erigowba érkeztünk – kezdett bele a Szellem felbátorodva az utolsó lehetőségtől – mikor te elmentél este … találkoztam néhány elffel az Ezüst Pegazusban. Régi rajongóknak hittem őket, még haonwelli gladiátor koromból. Hízelegtek és dicsértek kezdetben, ami megszokott, de aztán … másról kezdtek el beszélni. A fajunk jelenéről és jövőjéről, lehetőségekről. Hogy fel kell nőnünk magunkhoz és emlékeznünk arra kik vagyunk valójában. Tudtak az estéről, a bálról, rólunk, hogy nem Filozófusok vagyunk. Ajánlatot tettek nekem … hogy elintézik, hogy visszatérhetek Haonwellbe emelt fővel. Nem tudhatták, hogy mi történt ott legutóbb – elcsuklott a hangja – cserébe azt kérték tőlem, hogy álljak az oldalukra a nemes elleni merényletben.

– És mit feleltél nekik? – kérdezte Axel óvatosan, ellépve kissé a félelftől, kezével kitapogatta a csatacsillag nyelét az oldalán.

– Nem álltam kötélnek – nyelt egyet a Szellem – rájöttem, hogy kik ők. Sokat hallottam a fajtájukról az enyéimtől … és találkoztam is hasonlókkal. Tudnod kell Axel, hogy nem mind olyanok az elfek közül mint ők. Meg kell értened, hogy nagyon meggyőzőek tudnak lenni. Egy ősi elf bajnokot imádnak istenként, Malliort, az Éjben Kacagót. Az emberek országaiban járva követelik vissza a régi kor dicsőségét a fajtájuknak, szervezettek, messzire elér a kezük.

– Tharr poklára, Szellem! – sziszegte Axel – de hiszen a bálon szinte minden szolga elfvérből való! Hogyan tudjuk megvédeni a nemest, hogyha bármelyik pohárban lehet méreg, bármelyik sarok mögött tőr várhatja? A többiek tudnak erről?

– Igen … vagyis nem, nem beszéltem erről velük – Szellem mintha álomból ébredt volna, maga is felfogta a helyzet súlyosságát – Axel, figyelj, van még itt valami, Ayala …

– Ayala – kiáltott fel Axel hisztérikusan és a kivilágított palota felé fordult – odabent van, ellenségek között és nem is tud róla.

– Nem erről van szó, Axel kérlek figyelj rám …

Nem volt rá lehetősége. A sövénylabirintus mélyéről sötét alakok rajzottak ki és kezükben baljósan villant meg a pengéken a vörös holdfény. Lépteik nesztelenek, fülük hegyes volt, mozdulataik valami emberfeletti felsőbbrendűségről tanúskodtak. Egy dolog volt, hogy a Szellem visszautasította ajánlatukat, de azt már nem hagyhatták, hogy mindent elrontson feltámadó bűntudata, még hogyha ezzel az eseményeket is siettették. Hamarosan körbefogták a két gladiátort, akik egymásnak vetett háttal méregették támadóikat. Azok megfontoltan figyelték a két harcedzett férfit, keresték a gyenge pontot a kalandozók összeszokott védelmén.

Nem találták meg időben. Axel egy ordítással közéjük ugrott és meglengetve csatacsillagját letepert két maszkos alakot, miközben Szellem mögötte horgaskardjait lengetve védte a toroni hátát. Axel beletaposott az egyik fekvő gyomrába, arról fordult tovább, hogy eltörje egy másik karcsú levéltőrét. Szellemet három ravasz és pontos támadás célozta meg, de sorra lepattant sziklaszilárd védelmén. Az elfek hosszú életük gyakorlata ellenére sem lehettek ellenfelei egy tűzben edzett gladiátornak. Az idő azonban nem nekik kedvezett, a páros éppen csak annyit ért el, hogy képes lett uralni a harc ütemét és irányát.

A labirintus bejáratában sújtott le Axel legközelebb és bár súlyos sebet nem okozott, de elrepítette a táncos léptekkel védekező elfet a kaputól. Szabaddá vált az út a sövényútvesztő felé, de Axel tudta, hogy az orgyilkos szekta tagjaival a hátukban odabent, a szúk helyen nem jutnának messzire még ők sem. Visszapillantva látta Szellem tekintetében, hogy ő is megértette ezt. Egy bólintással adta hát a toroni tudtára döntését, aki egy hálás biccentéssel fogadta azt. Szellem bepördült a sövénylabirintus kapujába és egyedül fordult szembe Mallior híveivel. Kardjait védekezős állasba keresztezte a teste előtt és megnyugodott, amikor a toroni távolodó lépteit hallotta maga mögött. Még egy mosolyt is engedélyezett magának mielőtt végleg megvetette a lábát fajtársaival szemben, akik rikoltva, egyszerre rohantak rá.

Axel ina szakadtából rohant keresztül a labirintuson, ahol a legkisebb bizonytalanságot is érezte az irányt illetően egyszerűen átszaggatta magát a növényfalon. Előtte egyre jobban magasodott a soktornyú palota, ahol valahol a magasban Ayalának szüksége lehet rá, bajban lehet és rá vár. Futtában elsodort egy márvány madáritatót és az utolsó szakasz előtt engedélyezett magának egy lélegzetvételnyi pihenőt. Háta mögött lassan csitultak el a fémen csengő pengék hangjai a távolban, de egyre kevesebb rikoltást hallott.

Nem így képzelte az estét, vallotta be magának lihegve, békésnek hitte, esetleg elkapnak egy féltékeny férjet, aki az ereni vérére szomjazik. Aztán elmondja végre Ayalának, hogy mit érez és mit tervez, hogy … Ayala! Odabent van ellenségek között, ő pedig idekint van, fáradt és öreg. Nem volt több elpocsékolható ideje. Az érzés, amit a toroni dámától való megszabadulás után érzett, hogy, megvívta harcát a múltjával, származásával egyedül, feltüzelte. A lányért tette, akiben hitt … aki reményt adott neki olyan hosszú idő után megint. Akinek most a saját fajtársaival kell megküzdenie egy idegen helyen. Tharra esküdött, hogy nem lesz egyedül és mélyet nyelve a feltámadó esti szélből továbbrohant.

A bál elkezdődött.

***

A lépcsős nagyterembe ért, ahol már régen befejődtek az előkészületek és láthatóan már elvonult a vendégsereg is a magasba. Itt éppen társai, az enoszukei szerzetes és a villámmester tanakodtak, amikor belépett. Kérdőn néztek rá, ő azonban hörögve tépett ki egy dobótőrt az övének rejtett hüvelyéből és hajította feléjük. A támadás meglepte őket, szinte mozdulatlanul álltak, amikor a kis acélpenge átrepült közöttük és belecsapódott egy mögöttük lopakodó szolgába. A dobás őt is meglepte, értetlenül nézte amint mellkasából kiállva a kis penge egyre növekvő vörös foltot okoz. Kezéből kihullott a tálca és az alóla éppen kihúzott kés, mikor a földre zuhant.

A szuke és a boszorkánymester elhűlve követték tekintettükkel a tőr útját a földön fekvő félelfig, majd tanácstalanul visszafordultak Axelhez, aki mögött a készséges hosszúfülű teremőrök éppen a kapuszárnyakat csukták be. „AZ ELFEK AZOK!” – üvöltötte Axel és kiáltása vészjósló visszhangba kezdett a csarnokban. Többre nem maradt ideje, mert alkarján visel kis pajzsával már egy hosszúkard csapását kellett hárítania és társai is hirtelen az eddig jelentéktelennek tűnő szolgák helyett, villogó szemű és pengéjű ellenségek serege közepén találta magát. Bár nem mindegyikük volt felfegyverkezve ahhoz, hogy egy harcra készült kalandozóval felvehesse a versenyt, de létszámfölényükben bízva a fanatikus szektások biztosak voltak a győzelmükben.

Mindent túlharsogott a küzdelem zaja és a még mindig tartó visszhang. Axel szinte vakon csapkodott és mindenhol talált ellenséget, az enoszukei szerzetes egy oszlopig hátrált és köpenye alól elővett valami szőröset és az elfek közé dobta, miközben a villámmester testét átjárták a kéken cikázó mágikus energiák és barbár népének harcid alával készült, hogy megkóstoltassa az első szerencsétlent, aki elér hozzá. Nem kellett sokáig várnia, a mallioritákat nem érdekelte önnön fájdalmuk, elszenesedő végtagokkal nyúltak be, hogy kardjukkal és tőrükkel megsebesítsék a varázshasználót. Az nem hagyta magát és kegyetlen táncba kezdett köztük, hogy delejes aurája minél több ellenséghez eljusson. Hogyha a ritmus vagy víg kedve úgy kívánta tenyerébe fogta egy lankadó védelmű elf arcát és szilaj kiáltással pumpálta bele a mennydörgés erejét, hogy mikor elengedje csak egy füstölő halálfej legyen.

Axel Ragaen megpróbált áttörni a társai felé, de azok mintha különös módon figyeltek volna rá, nem engedték ezt. Közben többet halálra sújtott és megnyomorított, de a következő józanabb pillanatban már az egyik baloldalra felfutó lépcső tövében találta magát. Ijedten társai felé pillantott, akik állták a sarat. A szerzetes kis állata éppen ebben a pillanatban vette fel igazi, démoni alakját és nyelt el két ellenkező támadót egyszerre, a villámmester pedig láthatóan régen szórakozott ilyen jól. Axel nem tudta mi lett Szellem sorsa, az bizonyos volt, hogy valamiképpen figyelmeztették benti társaikat arra, hogy jön és hogy tudja … ennek ellenére sem akarta magukra hagyni a barátait. Tudata másik fele pedig mindinkább űzte volna a bál felé, hogy megtalálja Ayalát és pontot tegyen ennek az őrült, véres kalandnak a végére.

A füle mellett acélszisszenéssel három apró dobótőr hasított el és ugyanennyi malliorita hanyatlott a toroni lába elé. Csodálkozva fordult meg, hogy egy ismerős, mosolygó alakkal találja szembe magát. A lépcső tetejéről méltóságteljes léptekkel egy fehér palástot és ünnepi öltözetet viselő alak érkezett lefelé. Oldalán díszes tőrkard, nyakában jangwir amulett és szemeit sötét holdszemüveg takarta el. Axelnek ekkor kezdett el derengeni, hogy Cloud Boohen említette is, hogy hivatalos a bálba. Az öntelt aszisz színpadiasan éppen olyan gyorsan állt be Axel mellé, mikorra a merénylők következő hulláma elérte őket. Combtokjából újabb acélosan csillogó dobótőröket küldött útjára, miközben barátságos hangon kezdett el Axelhez beszélni.

– Reméltem, hogy viszont látjuk egymást ma este – vigyorgott miközben a hullámos haja lobogott egy kitérés közben – de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen pazar programról gondoskodsz majd.

– Sajnálom, hogy ezzel esetleg megzavartam volna uraságod esti terveit – válaszolt Axel, miközben talppal eltaszított egy elfet, mert egyre inkább szorultak vissza a lépcsőn.

– Ugyan, sose bánd – húzta elő széles mozdulattal Boohen abbitacél kardját a hüvelyéből – csak reméltem, hogy bemutatsz annak a különleges lánynak is, de mintha nem volna itt …

– Odafent van, félek, hogy hasonlóan szorongatott helyzetben – lihegte Axel és csatacsillagja fémmarkolatával védett egy vágást – aggódom is érte, de nem hagyhatom itt a társaimat sem.

– Ó, amiatt ne aggódj Ragaen – csevegett Cloud miközben szíven szúrt egy lelkes támadót – a bál zavartalanul folyik és úgy hiszem vajmi keveset tudnak arról, hogy mi itt idelent milyen remekül szórakozunk.

– Valóban? – kérdezte Axel, fáradva lassan a harcba.

– Valóban – hagyta rá Cloud és vívókesztyűs kezével finoman hátratolta Axelt a lépcsőn, hogy maga foglalhassa el a helyét szemben a maradék ellenségeik tucatjaival – Siess hozzá, a bajban lévő hölgyedhez, mentsd meg és védd meg, mert te még megteheted …

– Tessék? – Axelt meglepték az aszisz szavai és ahogyan mondta, egy pillanatra módja volt a sötét üveg mögé tekinteni, de nem volt biztos benne, hogy mit látott. Bátortalanul tett két lépést oldalazva a lépcsőn, de még visszafordult a csarnok felé, aminek túl végében társai hadakoztak, előtte pedig a híres bajvívó állta a sarat.

– Rohanj, remélj, higgy és szeress – morogta maga elé Cloud miközben visszafordult a támadók felé – mert bizony mondom semmi más értelme nincsen semminek a világon, csak hogyha van valaki akit szerethetsz és mindent megtennél érte. Az a lány pedig biztos VALÓBAN különleges, hogyha érdemes a szerelmedre – Axel bólintott és hátat fordítva megindult rohamléptekkel a lépcsőn, aznap már másodszor hallotta, hogy valaki Ayala iránt érzett szerelmét méltatta, de ezúttal elismerően. Reményteli szívvel rohant fel a lépcsőn, miközben Cloud Boohen a megszokott nagystílű mosolyával fordult vissza a gyilkosok felé – Nos, uraim, remélem jól kihasználták azt a hosszú életüket …

***

A palota idegen részébe ért fel a lépcsőn, de egy hasonlóan kanyarodó folyosóra, amit elöntött a haldokló Vörös Hold fénye. A csata hangjai elmaradtak mögötte ahogyan az üresen kongó részeken kóborolt, néhány lélegzetvételnyi időt nyerve a sorstól. Több csukott ajtó mellett haladt el, amelyek a bálba is vezethettek, de a szokatlan, ismerős szorító érzés a mellkasában egy adott irányba terelte őt. Érzelmei háborogtak, a vadonba vágyó barbár énje éppúgy háborgott, mint az arénák bajnoka, aki nem viselte el, hogy hátat fordítson a küzdelemnek. De új személyisége, ami az utóbbi időben másfajta jövő felé terelgette kordában tartotta őket.

Egy erkélyhez ért, ahonnan hívogatóan áradt be a nyárutó friss illata, vele szemben pedig egy kivilágított terembe nyílt egy kétszárnyú ajtó. Tudta, hogy ezt kereste és nagyot dobbant a szíve, amikor a terem közepén háttal állva és sértetlenül felismerte Ayala Isobelle gyönyörű alakját. Körülötte félkörben fekete selymekkel eltakart tükrök sorakoztak és azon túl egy fehér ajtó, ami felől már kiszivárgott a vidám mulatság hangja, a zene és a nevetések moraja. Mindazoké, akik mit sem tudtak a bálon kívüli történésekről. Két világ peremére érkezett Axel Ragaen, amikor belépett ebben a terembe.

Az egyik ajtó, ahonnan jött a küzdelmes kalandozó mindennapok voltak, a harc és a szenvedés ünnepélye. A szemben lévő fehér ajtó pedig a gondtalanság és a boldogság ígéretével kecsegtetett, már csak annyit kellett tennie, hogy a lánnyal együtt átlép rajta és maga mögött hagy mindent, kételyt és fájdalmat, félelmet és szenvedést, ami a mindennapokat jelentették neki mióta csak az eszét tudta. Ez volt a helyes döntés, nem meghalni egy koszos arénában, nem elfogadni a toroni dáma kétes ajánlatát és nem valami dohos földalatti labirintus mélyén eszét vesztve kóborolni a világ végezetéig, ami rendszeresen kijárt egy tisztességesen leélt kalandozó élet végén.

Tett néhány tétova lépést a háttal álló lány felé és ekkor Ayala kinyújtotta a kezét. Intésére lerepültek a tükrökről a vásznak és tucatnyinál is több képmásban jelent meg kettősük a terem közepén. Lassú, kimért módon fordult Axel Ragaen felé, legutoljára lesütött szemeit emelte a férfire. Axel először nem is tudott mást észrevenni, mint kedvese gyönyörű arcát és az azt keretező ében hajkoronát. Lenyűgözte a lány mélykék estélyi ruhája, ami sejtetni engedte tökéletes vonalait és mégis elég teret adott a mozgáshoz. Axel elmosolyodott és alig-alig vette észre az apró, nem várt jeleket.

A lány kezében csupasz kard mozdult vele együtt a gladiátor felé, tekintetében hidegség költözött, gyönyörű mellei felett nem a megszokott, hanem egy idegen motívumokkal terhes medalion ragyogott. Axel szinte sem ocsúdott, amikor a lány vívóállásba helyezkedett vele szemben és szívének irányította a kardját. Ösztönösen kapta maga elé a pajzsot és tért ki a lány támadása elől és csak a fémen szikrázó fém tudata térítette magához. Hosszú és kegyetlen évek gyakorlatával hárított és tért ki a lány támadásai elől, mielőtt az ösztönei és tapasztalati tudtára adták, tisztábban és érthetőbben minden szónál, ami ebben a pillanatban elhangozhatott, hogy az életéért kell harcolnia.

Axel tekintete elfelhősödött, még mindig nem volt képes felfogni mi történt, erre nem volt, erre nem lehetett felkészülve. Fejében idegesen kergetőztek a gondolatok harc közben, tallózták az elmúlt napok eseményeit és érzéseit: az éjszakát az erioni fogadóban „Nem szerethetek beléd!”, a lány kirohanását az erigowi kútnál „Miféle életmód ez?”, a történetet a lány gyermekeiről, a gúnyosan lenéző tisztavérű elfeket a fogadó előtt, együttlétük éjszakáján az éjben kacagó hangot, a lány furcsa viselkedését mikor elvált tőlük a torony felé, Szellem őszinteségi rohamát arról, hogy milyen eszközökkel bizonytalanítják el fajtársaikat a mallioriták. A végére Axel mindent megértett.

Váratlanul alulról felfelé csapott, addig csak védekezésre használt csatacsillagjával, hogy a lánynak hátra kellett táncolnia a szelétől pár lépést. Észrevette a férfi szemében megváltozott fényeket és tudta, hogy megértette őt. Egy pillanatra elmúlt a szeméből a hidegség, gyönyörű ajka megremegett és az ívelt kardja hegye is a padló felé fordult, de Axel ezt nem látta. Vörös köd lepte el a tudatát, ahogyan sokáig elfolytott érzések tolakodtak előtérbe, gyilkos érzések, fájdalmas érzések, közelről és távolról, mélyből és magasból. Megvetette a lábát és leeresztett fegyverekkel bámult le maga is a padlóra.

– Elárultad a barátaidat. – mondta száraz torokkal és meghúzta a pajzsának szíját – Beszennyezted, ami közöttünk volt! – sziszegte összeszorított fogakkal maga elé undorodva és keményen megmarkolta csatacsillagja nyelét – SZAJHA!

A világ szétrobbant körülöttük. Egyszerre sok minden történt és Axel többé nem volt képes parancsolni tetteinek, érzései zabolátlan vadakként csapkodtak körülötte, végtagjait használva és megtört tekintetén keresztül keresve és kutatva prédájukat. A lány megrettent a férfi szemeiből áradó gyűlölettől és hátralépve késpengényire szorított ajkakkal varázsolni kezdett. A következő pillanatban minden tükörből kilépett egy Ayala képmás és egyszerre ugrottak a toroni gladiátornak. A férfi válasza egy mélyről jövő üvöltés volt csak, amivel régen izmaiba rögzült harci állással várta a rohamukat.

Ha magánál lett volna, esélye lett volna különbséget tenni a fényből szőtt jelenések és a hús vér Ayala között. Így azonban agyatlanul vagdalt, fantom vágásokat hárított, apró sebeket szerzett és anyagtalan lidércekre sújtott. Olykor –olykor szembekerült a valódi lánnyal, de ezt is csak abból tudta, hogy valódi acélt talál krómozott csatacsillaga, vagy éppen hangosan csattan a pajzsán egy acélkard. Pár szívdobbanással később a terem egyik széle felé sodródott a kavalkádban és teste jelezte neki, hogy több sebet szerzett, vérzik és ellenségei nem fogynak el, változtatnia kell a taktikán.

Éppen egy tükör mellett állt és védekezően az egyik Ayala-képmás elé lökte, mert egy mély vágásból áradó fájdalom miatt nem érezte képesnek magát felemelnie a csillagot. Az üveg nagy csattanással érte el a padlót és robbant szét ezernyi apró fényes darabra. A képmás pedig, ami addig felé rohant lélekszakadva kámforrá vált. Axel szemében felismerés csillant és egy időben a lány és képmásai egyszerre rikoltottak fel ellenkezően. Mindhiába, Axel a következőig lépett miközben hagyott egy árnyképet következmény nélkül rásújtani és puszta öklével zúzta be a sorban lévő tükröt.

Egy újabb képmás tűnt el és a harc szabályai megváltoztak, a valódi Ayalának muszáj volt merészebbnek lennie, egyre közelebb és közelebb vágnia a férfihoz, mert a biztonságát jelentő hamis képek róla sorra tűntek el mellőle. Végigvágott a férfi hátán feszülő meggyötört sötét ingen, amit reggel még ő talált vonzónak, Axel felmordult, de csak arra koncentrált, hogy sorra járja a tükröket és elpusztítsa őket. Mire az utolsót is berúgta, szétverte csatacsillaggal vagy befejelte a padlót vastagon borította fehéren szikrázó csillagpor. Kimerülten fordult a terem közepe felé, ahol immáron csak a sérülten, mert a káoszban a valódi is kapott a pofonokból, lihegő Ayala várt rá kócos hajjal és véres pengével.

Mind a ketten tudták, hogy nyílt küzdelemben Axel Ragaen az erősebb, még így, több sebből vérezve is. A lány mégis dacosan állt fel vele szemben és miután fújt egyet újra felemelte a kardot, nem adta fel. Axel megtorpant egy pillanatra, olyannyira szokatlan, szürreális és helytelen volt ez a látvány a számára. Összeszorított foggal lépett előre és pajzsos kezét nyújtotta a lánynak, talán, hogy átölelje, talán, hogy megfojtsa, abban a pillanatban ő maga sem tudta volna megmondani pontosan, de nem is kellett, soha nem érte el. A bejárat felől suhogó vesszők szelték át a teret és robbanva érkeztek meg Axel Ragaen testébe oldalról és hátulról.

Axel két ingatag lépést tett még a lány felé, mielőtt térdre zuhant éppen karnyújtásnyin túl tőle és fogai között vért préselt ki a lábai előtt heverő minden beborító üvegszilánkokra. A terembe lassan sötét köpenyes alakok sorjáztak be, élükön egy meglehetősen dühös elffel, aki a lány mellé érve durván megragadta a karját és szigorúan a szemébe nézve kérdőre vonta:

– Arról volt szó, hogy nem lesz gond a társaiddal, hogy te le fogod tudni szerelni őket.

– Te pedig biztosítottál róla Harvath, hogy elcsaljátok innen ezt az embert, mire elkezdődik.

– Nem rajtunk múlt – köpte a szót a hosszú életű – a toroni asszony megígérte, hogy elviszi magával. Mi betartottuk az alku ránk eső részét.

– Vele kellett volna mennie, azt hittem így is fog dönteni – gondolkodott el a lány az előtte térdelő magánkívül lévő férfit fürkészve, majd visszafordult az elfhez – én is tartottam a szavam.

– Az lehet, de a dolgok egy kicsit megváltoztak. Nem engedhetjük meg, hogy több kárt okozzon a tervnek Ayala. Odalent tucatjával fekszenek testvéreink és hittársaink, akiket ő vagy a társai öltek meg. A társai valahol a Palotában rejtőznek, de ez a féreg– mutatott undorodva Axelre a malliorita – még a kezünkben van.

– Mit vársz tőlem, Harvath? – kérdezte csodálkozva Ayala, de a lelke mélyén tudta a választ.

– Azt, hogy a saját kezeddel végezd ki, ezzel biztosíts minket szándékod komolyságáról és, hogy nem kell megbüntesselek később társaink haláláért. A vesszőkön lévő méreg előbb-utóbb úgyis végez vele, addig pedig rémálomszerű látomások kínoznák, szabadítsd meg a szenvedéseitől ezt az ölebet.

– Méreg? – szorította össze pengevékonyságúra ajkait Ayala – Nem erről volt szó.

– Az élet már csak ilyen, kedvesem, – fordította a lányt az egyre rosszabb színben lévő Axel felé az elf – még hogyha hosszú is.

Ayala szembefordult Axellel és lenézett a halálán lévő férfira. Az újabb véres köpetet adott ki magából oldalra fordulva, de a sebek, a hátából kiálló elf vesszők vagy a méreg hatására nem volt képes szavakat formálni sem. Karjai erőtlenül hevertek az oldalán, de zavaros tekintete még így is a lányét keresték. Nem bírta ezt a nézést, nem bírta elviselni néma üzenetét, vádjait és csalódottságát. Lehunyta a szemét és magasra húzta oldala mellett a kecses sirenari kardot, hogy megadja a gladiátornak a végtisztességet. Nem volt képes ránézni, amikor elindult a végső döfés a férfi szíve felé.

Helyette a lány tudata az asztrálvilágba menekült, szelleme mélyére húzódott vissza tudata. Oda amit évekkel ezelőtt épített fel magának elméjében, ahová általában éppen a halandó emberek szörnyűségei elől menekült el, legalább lélekben. Egy végtelen erdőség volt ez, elmosódott, festményszerű tájjal, kivehetetlen, zavaros éggel és egy minden oldalról benőtt ősi épülettel a fák között. Tudta, hogy odakint, a valódi világban lassabban telik az idő mint itt, de azt kellemesen el fogja majd tudni tölteni, hiszen ezen a helyen csak azokat az érzéseket és dolgokat halmozza fel az elméje, amik kedvesek és fontosak neki az elmúlt ezer évből.

Elérte az épületet és az ismerős kapuját. Mély sóhajjal állt meg előtte, hogy odabent, a számára legfontosabb dolgok társaságában nem mételyezze lelkét az az érzés és a gond, ami elől éppen ide igyekezett. Egy mély sóhajhoz hasonló gesztussal tárta ki szellemkezeivel a szíve mélyére vezető kaput és lépett azon keresztül. Először fel sem fogta, hogy szokatlanul sötét van, hogy nem ilyennek kellene lennie. Arra koncentrált, hogy lásson és legyen világosság ezen a helyen, hogy megnyugtathassa végre lelkét, de amikor hirtelen fényárba borult a szoba szellemhangon felsikoltott.

Az épület belseje üres volt, csak egy meggyötört öreg fotel volt a közepén, körülötte aranyló fehérség. A fotelben egy fehér hajú fiatal fiú ült kényelmes, otthonos viseletben és ölébe ejtette a könyvet, amit éppen olvasott. Barátságos, elnéző mosolya kísértetiesen ismerős volt Ayalának, aki döbbenten ismerte fel benne Axel Ragaen vonásait, akit a valóságban éppen ebben a pillanatban ölt meg, végzett ki és szúrt szíven. A lány sikoltva rohant a képzeletében élő fiatal Axel képmása felé, kinyújtotta a karját és el akarta érni, hogy a fülébe suttoghassa neki …

A kard akadálytalanul szalad végig Axel Ragen testén, ami megrándult. A férfi úgy érezte felrobban valami benne mélyen, valami elpattan. Láthatatlan rajzolat izzott fel a mellkasában majd hullott darabokra és halványult el. Ayala határozottan tartotta benne a pengét, majd keze remegni kezdett és félig a férfi fölé hajolt és úgy suttogta, hogy eltakarta őket a többi elf elől a lány lány gyönyörű fehér haja: „Sajnálom”. Nem is vette észre amikor lehunyt pillái közül egy könnycsepp zuhant a penge vércsatornájába és végigrohanva eltűnt a férfi mellkasán lévő sebben. A következő pillanatban a lány kitépte a kardot Axel Ragaen testéből, ami eldőlt a csillagporban és a fehér szilánkokat lassan festette át saját vérével.

Az elfek sorba álltak a kijáratnál és megvárták, hogy a lány csatlakozzon hozzájuk, csak akkor kezdtek el kilépni a teremből íjaikat készenlétben tartva pásztázva a folyosókat, hogy megkeressék a gladiátor társait is, hasonló sorsban részesítve őket. A lány még egyszer, utoljára visszafordult a meggyalázott tükörterem és a földön fekvő férfi irányába. Tekintete zavaros volt, még fajtársai számára is, akik rosszallásuk ellenére nem szóltak rá, hogy egy kérészéletű halálával kapcsolatban egyáltalán érez valamit. Két évet töltött el a több ezer éves életükből az idegen világban azzal a férfival, jelentéktelen dolog elf mércével mérve. Lépteiket elnyelte a folyósokat beborító Éjközép sötétsége …

***

Hallotta a tömeg morajlását, ahogyan a homokra zuhant, mellé kettétört buzogánya és vértjének darabjai hullottak. Feltekintett a legyőzőjére, a maszkos sisakot viselő gladiátorra és Axel Ragaen felkészült a halálra. Dagh-Pietten arénájának közepén volt, tudta, hogy a viadalra felépített palánklabirintus mélyén, a viadorok számára fenntartott körben térdel. Emlékezett milyen magabiztosan lépte át társaival a rácsot, első viadala színhelyét. Kiképzője, a sebhelyes arcú öreg óva intette a magabiztosságtól, de az ereje teljében lévő fiú elengedte a füle mellett a jótanácsokat.

 

A Shulurból érkezett gladiátorra úgy gondolt, mint lehetőségre, amin keresztül jutva kinyílik számára a világ, a végtelen lehetőségek világa: dicsőséges küzdelmek a fővárosban, jó ételek, készséges asszonyok és mindenből csak a legjobb, amit a gladiátorok csak megkaphatnak Tharr birodalmában életükben. Mindig csak a jövőre gondolt, álmai lebegtek a szeme előtt és elfeledkezett arról, hogy jobban odafigyeljen a jelenre. A jelenre, ahol legyőzője magasra emelte az idegen formájú fegyvert, a krómozott csatacsillagot, hogy végezzen vele, hogy eltapossa a kevély és dölyfös fiatal vidéki gladiátort.

 

Nem tudta, hogy társai élnek e még, vagy hogy hogyan állnak. Az biztos volt, hogy az ellenség tőrvetője korábban megpróbált felmászni a csapatuk tornyába, hogy a lekötözött stratégájukat megölje, de egy számszeríjlövedék a mélybe taszította. Ez közvetlenül azelőtt történt, hogy a szűk küzdőterük pereméről egy alattomos villámvarázslat megtáncoltatta volna izmait és sisteregve földre küldte. Akármilyen sokat kínozták is kiképzése során válogatott boszorkánymesteri átkokkal és praktikákkal, teljesen soha sem tudott hozzászokni a mágia okozta sokkhoz és talán már soha nem is fog.

– Túléli? – kérdezte aggódva Cloud Boohen.

– Életben van – állapította meg az enoszukei szerzetes Axel teste mellett meditációs tartásban ülve – a szíve dobog, a szúrás közvetlenül felette ütötte át a testet. Hogyha a vesszőket óvatosan el tudjuk távolítani …

– Valami más is van itt – állapította meg a villámmester a test fölé hajolva – erős méreg jelenlétét érzem benne.

– Csináljatok valamit – ripakodott rájuk Szellem aggódva pislogva az ajtón túli folyosó felé – el kell mennünk innen minél hamarabb.

– Az csak tőle függ – sóhajtott a szerzetes folytatva az eggyéválás rituáléját lehunyt szemmel – hogy a lelke elég erő e ahhoz, hogy még élni akarjon.

Minthogyha a halála előtti pillanatban megvilágosodott volna, Axel Ragaen tudatát elöntötte a jövő emlékezete. Az előtte álló évek, megpróbáltatások és győzelmek, sikerek és csalódások, képek egy lehetséges életből. Társak és barátok, kegyetlen alidaxi asszony, aki egy életre megbélyegzi és szolgaságra kárhoztatja, az alkalom, hogy fellázadva ellentmondjon neki. Kalandozó évek, újabb küzdelmek, nélkülözés és sikerek, lakomák és dőzsölés. Mennyi érzés és lehetséges döntés állt még előtte. Mindenen túl pedig ott ragyogott előtte egy lány arcképe, akit még sohasem látott, de tudta, hogyha elér odáig, akkor megismerheti, ölelheti és szeretheti. Döntött. Ezt akarta.

 

Üvöltve egyenesedett fel és a fiatal, erőtől duzzadó test engedelmeskedett a jövő minden tapasztalatával és emlékével rendelkező tudatnak. A shuluri gladiátor érc arcán nem látszódhatott a meglepetés, pedig a maszk mögött egészen biztos elkerekedett a szeme, ahogy az izmos hóhajú fiú a földről nem csak feláll, de egyszerre felugrik és szilaj erővel ragadja meg az ő lesújtani készülő csatacsillagját. Egy csavarással az egzotikus déli fegyvert kitépik a kezéből és ő a lendületbe merevedve arccal a homokba zuhan. Axel kezében a fegyver, áldozata a földön.

 

Nem várja meg a tömeg követelését, újra és újra lesújt az idegen fegyverrel, olyan ügyességgel és megszokással, amire csak évekkel később tesz szert. Olyan düh és vágyódás lángol benne, hogy eljusson a jövőbe, amire immáron emlékezett, hogy nemsokára semmi sem marad ellenfele testéből. Felharsannak a kürtök, jelzik a viadal végét és Axel Ragaen üvöltve löki a vértől iszamós fényben csillogó trófeáját az égnek. Dagh-Pietten ígéretes gladiátora megnyerte első viadalát. Micsoda jövő áll előtte …

 

A kalandozók ijedten rebbentek szét, amikor Axel Ragaen hirtelen felült és felpattant az üvegszilánkokról. Szinte fel sem fogták, mikor felkapva csatacsillagját a fehér ajtóhoz lép és kitárja azt. Utána akarnak menni, utána kiáltani, hogy ne tegye, de már késő. A toroni gladiátor csatakiáltást hallatva rohan be a bálterembe véres fegyverét lengetve, tépett és szakadt öltözetben, sápadtan, mint aki a halálból tért vissza. S valóban. Körbehordozza tekintetét és az ellenségeket, a merénylőket, az elfeket keresi a tömegben. Legnagyobb megrökönyödésére nem kell sokáig keresnie.

Tekintete még mindig zavaros, elméje nem tudja megkülönböztetni a múlt és a jelen pillanatait, vérébe tovább zubog a kegyetlen méreg, amiről tudja, hogy cseppenként fogyasztja el életerejét. Nem marad sok ideje hátra. Kirázza szeméből a vért, hátha attól majd másképpen lát, de mindhiába: a teremben mindenki hosszúfülű, keskenyarcú, csalárd és áruló elfvérű. Lakolniuk kell, halniuk kell, a küldetést teljesíteni kell! Üvöltve veti magát a vendégek közé és csatacsillagjával szétzúz egy asztalt, pajzsával félrelök egy félelf dámát.

Minden irányból testőrök ugranak felé, fegyver híján nemesi udvaroknál szokásos rövid festett botokkal. Több csapást hárít, másokat viszonoz, de így is rengeteg durva találatot kap be a testére. Visszanézve látja társait, amint aggódva tolulnak be a terembe, felhördül és tovább rohamoz a bálterem hátsó része felé, széles vércsíkot hagyva maga után. Valaki a nyakába csimpaszkodik, más a gyomrába öklöz, de nem érdekli, megy tovább. Most nyerte meg első viadalát Dagh-Piettenben, erőtől duzzadó fiatal gladiátor reménység!

A tánctéren érik be a terem őri is, szálfegyverekkel próbálják távol tartani legalább a vendégektől, hamár a bútoroktól és berendezésektől nem megy. Káromolja őket, becsmérli, értetlenkedik a vakságuk fölött, hogy nem látják, hogy mindenki hazug elf. Hárman ugranak rá a csillárról, de őket már nem tudja könnyedén lerázni: fehér tunikát és arcukat takaró maszkot viselnek, hatékonyságuk embervadász kiképzésükről tanúskodik. Földre nyomják, valaki belekönyököl egy friss sebébe. Nem nehéz, az egész teste egy friss seb lassan.

Hirtelen megpillantja az ereni nemest, aki szánakozva lép elé és hajol le hozzá Az ő fülei is hosszabbak, az ő arca is rohadt elfvonásokat tükröz … pedig az nem lehet. Tudata mélyén egy józan szilánk emlékezteti, hogy napközben találkoztak már és akkor nem ilyennek látta. A méreg lehet az oka, amiről a csalárd elfek beszéltek a feje felett, mielőtt kivégezték. Megremeg, mintha hideg rázta volna ki, ahogy kitisztul a tudata egy pillanatra. A sajnálkozó nemes válla fölött megpillantja az ajtót.

Az ajtót, ami a teraszra vezet, ahol tervei voltak a lánnyal, ahol Rusenor Éjszakája beteljesülhetett volna. Szemébe a vér mellé könnyek szöknek, tudata kezdi beengedni azt a rengeteg érzést, amit a szerzetes jótékony mágiája eltompított … főleg fájdalmat. Az ablakon túli éjszakában elkezdődik a csillaghullás, de senki sem arra figyel a bálon. Mindenki a megvadult testőrt nézi és a rajta lassan növekvő emberhegyet, hogy megállítsák. Az ütlegek lassan elérik céljukat és Axel Ragaen elveszíti az eszméletét.

(Következik a vége)