Ayalával a bálban (10. rész)

Befejező részéhez érkezett az idei folytatásos novellánk. Remélem legalább annyira élveztétek, mint amilyen nehézségbe a megírása került olykor. Különösebb cirádák helyett álljon itt az évzáró epizód, amelyet majd jövőre egy rendszerezettebb, lektoráltabb összegzés is követ majd. Hogyha pedig érdekel titeket Axel Ragaen és barátai sorsa, akkor nagyobb kedvvel fogok legközelebb hasonló vállalkozásba. A visszajelzéseket szívesen fogadjuk, de persze a pozitívnak jobban örülünk. Jó szórakozást az utolsó fejezethez.

X.

 

Axel Ragaen becsukta maguk mögött a teraszra vezető ajtót és ezzel elcsendesült a zene is, ami a bálteremből szűrődött ki. Elégedett, mély sóhajjal fordult meg a lány felé, akik a csillagok háttere előtt mélykék estéjibe öltözött és elragadtatva mosolygott rá, szemeiben kortalan élénkség csillogott. A toroni odalépett hozzá és átkarolta. Még érezte a lány izmainak remegését, hajának tavaszillatát és, hogy meg-megborzong a magaslati széltől. A nyárutó utolsó –, Rusenor éjszakája volt.

– Csodálatos voltál a táncparketten – kacsintott rá a lány az ölelés mélyéről – nem is tudtam, hogy ilyen ügyes vagy ebben.

– Örülök, hogy még tudok újat mutatni neked – mosolyodott el Axel elégedetten és úgy érezte valóban kitett magáért odabent: a diszharmonikus kyr dallamokra táncolni folyamatos alkalmazkodást és dinamizmust követelt meg, még a formailag kötöttebb részeknél is, amelyek csak pihenőként szolgáltak a szilaj menetek között – de te biztosabban jobban énekeltél volna, mint az a sápadt kóristalány …

– Ugyan – legyintett önfeledten Ayala – párszáz év és belejön ő is.

A férfi alig tudta levenni tekintetét a lányról és csillogó szemeiről, de tudta, hogy közeleg az ideje annak is. Köpenyt terített a vállára és karon fogva végigkísérte a teraszon, ameddig kitelik az idő. Sorra mutogatta neki a híresebb toroni csillagképeket, majd a lány javította ki, hogy azokat hogyan nevezték el elf ősei évezredekkel korábban. Mikor a felsorolásban Axel Ragaen elért Rusenor trónusához elmesélte történetét: miként emelte ki a Káoszkor alkonyából a nagy király-ős a széthullott civilizációkat, miként vált a hajnalkor meghatározó alakjává csatákon és hőstetteken keresztül, hogy száz ágyasától ezer utódja született és milyen szívesen tartják magukat sokan a nemesség tagjai közül a Szövetségben és Birodalomban is szegről-végről rokonnak Rusenorral. Miként kovácsolja ez a vélt vagy valós rokonság ezen az egy éjszakán egybe akár ellenséges országok kékvérű tagjait, miként remél a nép ezért minden azt követő másnaptól békességet … vagy éppen szaftos pletykákat.

Rusenor öröksége korokon és határokon át ível, ahogy végzete is legendás lett. Krán messzi földjén szobortak neki ajándékul egy bálványt, ami Arel istenasszony legpontosabb földi képmása volt, a háború és a természet hatalmasságáé … nem csoda hát, hogy a hagyomány szerint ilar vérből származó uralkodó azonnal beleszeretett a hideg képmásba és el is vette annak rendje és módja szerint. Ayala elképedt ilyen badarságon, de Axel folytatta. A nászéjszakán azonban beteljesült a dölyfös király végzete és a déli ország merénye is, első közösen hált éjszakájukat követően a bajnokot, a hőst és a királyt a női szoboralak alatt találták meg holtan, agyon nyomva … de van aki esküszik rá, hogy az isteni képmás kő-ölével fojtotta meg. Axel jót kacagott Ayala hüledező tekintetén, de aztán ő is nevetni kezdett.

Mintha csengő hangja lett volna a kozmikus jel, nyíltak meg az ég redői és abból tüzes fénnyel kezdtek hullani a csillagok. A páros összefonódva szemlélte a jelenést, amely felett magasan és fényesen ragyogott tisztán Rusenor trónusa, mintha valóban utódai sorsát kísérné figyelemmel mennyei bölcsességgel. Ezen az éjszakán előfordult nagyritkán, hogy csillaghullás kíséri az évszakváltást, persze mindig más intenzitással. Ez a mostani kifejezetten hevesnek volt mondható. Ayala és Axel sokáig elnézték a szférákon túl táncoló hullócsillagok látványát, majd váratlanul a lány kibújt a férfi öleléséből és szembefordult vele.

– Más vagy mint lenni szoktál Axel Ragaen – jelentette ki Ayala Isobelle.

– Mert ilyen is tudok lenni – mondta a toroni talányosan – és mert meg akartam mutatni, hogy érted jobb és több is akarok lenni, Ayala.

– Miért? – kérdezte a lány – Mi avat engem ilyen fontossá a számodra?

– Az hogy szeretlek – lépett átszellemült arccal az elf felé a kyr vérű, s fel sem tűnt neki, hogy milyen könnyen jönnek ajkára az eddig őrzött szavak – az hogy veled akarom leélni az életem.

– Az nem lehetséges, Axel – komorult el a lány és a férfitól elfordult tekintetében könnycsepp csillogott – két év nem jelenthet többet, mint ezer esztendő. Hát nem emlékszel?

– Mire ne emlékeznék, szerelmem? – kérdezte Axel és szörnyű balsejtelme támadt.

– Hogy megöltelek – suttogta a lány és elfordult tőle a terasz peremére lépve.

A következő pillanatban vesszők suhogták teli a teraszt és mind Axel testébe robbant bele … megint. Kiáltani akart, de tüdejébe vér szivárgott minden más szervéből. Előrelépett és kigyúlt felette a világ: egy eltévedt hullócsillag robbant szét a feje fölött és vakította el, tüzével csontig perzselte róla a húst. Valahonnan messziről saját kiáltását hallotta és érezte, hogy rohan. A terasz peremén találta magát Ayala mellett, aki szomorú szemekkel nézett rá. „Hogy megöltelek.” Vonásai megkeményedtek és lassan valódi márvány anyagát vették fel, szoborként magasodott a szétroncsolt testű Axel fölé. Ő kétségbeesve kapott a lány felé és csupasz karjával kereste a kő repedéseit. „Szeretlek.”

 

A szobor lassan megindult felé és azzal fenyegette, hogy agyon is nyomja, de amikor elérte Axelt együtt zuhantak le a mélybe a teraszról. Pörögtek és forogtak, a férfi kétségbeesetten kiáltotta a lány nevét, még mindig nem volt képes felfogni az események okát és aggódva tekintett maguk alá a mélybe, ahol vörös hullámzás látványa várt rá. Felismerte, jól tudta mi az. Gyermekkora óta erre az érzésre nevelték, hogy elfogadja, hogy megértse, hogy kívánja … most mégis hideg iszonyat kúszott végig tőle a hátán.

Tovább zuhant, szem elől tévesztette Ayalát és a lenti képet. Még mindig fogódzó után keresett, de hiába: lassan megfordult zuhantában, hogy lássa a számtalan felé zuhanó csillagot és azokon túl mennyei trónusán az elnéző mosollyal szakállát pödrő Rusenor égi kévékből szőtt mását, ami hangtalanul mozgatta ajkait, mintha csak hozzá beszélne: „Te is fiam … megértelek … elvakított a szépsége … tökéletessége … a gyönyör, amit csak ő adhatott neked jelenlétével … nem hallgattál a bölcs barátokra, a bölcsebb ellenségekre, a véredre, az ösztöneidre, hazád vörös ajkára. Ezért pusztulsz el úgy mint én … szégyenben … egyedül … újra és újra … de ne félj … kiálts … üvölts … sikíts … „

 

Verejtékezve riadt fel és nagyot rántottak rajta a súlyos vasak, amivel végtagjait láncolták a falhoz. Üvöltött és megpróbált felállni, de béklyói és súlyos, friss sérülései nem hagyták neki. Tehetetlenül zuhant vissza a padlóra egy csörömpölő fémedény mellé és csak hörgött, amikor a rács ajtaja kinyílt és az éjszakai őr lépett be, hogy az álmát megzavaró félőrült rabon elégtételt vegyen. Kétszer sikerült megrúgnia a magatehetetlen toronit mire az megelégelte és agyonverte az ökölbe fogott láncaival. A halálsikolyra beérkező őrök már óvatosabbak voltak és együttes erővel verték ismét eszméletlenre.

 

***

 

– Gondolom nem örülsz, hogy látsz – heveredett le Alucardo Ront’e Rone gróf a rácson kívül egy odakészített székre és ölébe ejtette elmaradhatatlan fekete kalapját – megvan minden okod rá.

– Az attól függ – húzta magát ülő helyzetbe Axel Ragaen, amennyire a láncok engedték – mennyit tudtál előre abból, amit nem mondtál el szokás szerint.

– Ha ez vigasztal semmiképpen nem ez volt a célom – hangja és arca alapján is valóban bánta a történteket – végeredményben azonban elvégeztétek a feladatot, kis szépséghibával mondhatni. A társaid már meg is kapták a fizetségüket … a lányról nem tudjuk, hogy hová lett. A többieket le kellett beszélnem róla, hogy utána menjenek vagy éppen érted jöjjenek ide le. Még nekem is csak különleges engedéllyel szabad itt lennem …

– Saját magadtól kaptad? – kérdezte a gladiátor egykedvűen.

– Na jó, ennyi könnyebbség megengedett az én szakmámban – viccelődött a gróf, remélte, hogy felderítheti vele a foglyot, de láthatóan ez nem sikerült – eddig is elég rossz hírem volt errefelé némely apró botlásom miatt … és ez az alkalom sem öregbíti a hírnevemet, hogyha kiderülne, hogy közöm van hozzá.

– Miért vagyok itt egyáltalán? – kérdezte Axel, aki már az időérzékét is elvesztette a rács mögött.

– Hát az úgy volt, hogy Isidor de Sedierta nyomatékos hercegi parancs ellenére bemasírozott egy szakasznyi Krad lovag élén és rendet tett a palotában, majd letartóztatott és kihallgatott annak rendje és módja szerint. Mallior hívei közül sokan elmenekültek, de akiket sikerült elkapnunk azok is csak ereni menekült elfvérűek voltak, a főkolomposok megúszták. Azután jöttél te …

– Valami rémlik …

– Gondolom – bólintott a gróf mielőtt folytatta – téged az elfek valamiféle ritka méreggel terítettek le, aminek meg kellett volna ölnie … de nem ez történt. Helyette berontottál a bálterembe és mindenkit válogatás nélkül megrohantál. Sokan megsebesültek, súlyosan Axel … Igaz, közben a valódi merénylő is lebukott a váratlan közjátékodtól és egy embervadász időben ártalmatlanította. A gond csak az, hogy …

– Renegát toroni nemesként rontottam neki északi szövetségi főrangoknak fegyverrel …

– Úgy van – hagyta rá a gróf – és sokan még panaszt is emeltek annak ellenére, hogy bebizonyosodott, hogy a méreg hatására cselekedtél így … elég komoly joghézag ez a méreg kérdés még civilizált pyar világban is … lényeg, hogy mindenért téged és a társaidat tennék felelősnek, akik pedig a védelmükre voltatok kirendelve.

– Minden felelősség az enyém – jelentette ki Axel – ők csak engem és a megérzéseimet követték ide Erigowba.

– Magam is így gondoltam, egyébként a Filozófusok is jelezték, hogy nem örülnek a személycserének most, hogy így kiderült és komoly vérdíjat tűznek ki rád, hogyha véget ér a tárgyalás.

– Tárgyalás?

– Igen, az események dacára kijár neked a törvényes védekezés joga – Alucardo félrenézett és láthatóan elgondolkodott valamin – Ragaen, miért bíztál meg ennyire a lányban?

– Mert szerettem.

– Bitófára fog juttatni, azt ugye tudod?

– Ha a méreg nem végez velem hamarabb …

– Mindent meg fogok tenni érted a bíróság előtt.

– Ne erőltesd meg magadat a kedvemért.

 

***

– Csendet! Csendet a teremben különben mindenkit kiküldetek! – ripakodott a hallgatóságra a hóhajú kyr bíró és vastag ujjai között a kalapáccsal ütötte az asztalát, ameddig a lázongás abba nem maradt. A Hercegi Táblabíróság termében sokszínű tömeg gyűlt össze: nemesek, kíváncsi polgárok, tanúk és számtalan különös alak, akik parázsló tekintettel meredtek a vádlottak padján ülő bilincsbe vert Axel Ragaenre. Ő fáradt tekintettel nézett végig rajtuk, csak hogy szégyenkezve ismerje fel bennük egykori kalandozó társait, akik a hallgatóság több mint felét tették ki.

Voltak ott enoszukei küldöttek, nyugati városállambéli lélekkufárok és az Épító szolgái is, városállamokban megismert orkvadászok, aszisz gladiátorok, tarini törpék, tiadlani kard- és harcművészek, varázslók és más mágiaforgatók szép számmal. Mindazok, akik az elmúlt években társai voltak megannyi veszélyes és kétes kalandban Észak-Ynev poros útjait járva. Jó- és rosszakarók egyaránt akadtak a tömegben, de nem bánta … nem érdekelte már. Megtörten gubbasztott a székben és küzdött a méreg lassan múló utóhatásaival.

– Meghallgattuk a tanúkat és megszemléltük a bizonyítékokat is – zengett a táblabíró mágiával felerősítette hangja a teremben – bizonyítást nyet, hogy a jelen lévő … – jegyzeteibe merült a tekintete és gondterhelten ráncolta össze szemöldökét – … ezt nem tudom kiolvasni, de mindegyis. Tehát a mindenki által csak Axel Ragaen néven ismert lator bajkeverő főbenjáró bűnt követett el Erigow Hercegsége, az Északi Hármak és a Szövetség ellenében is.

Axel Ragaen végignézett a bírák és esküdtek padjain ahol valóban a Szövetség küldöttségei foglaltak helyet: egy dorani mágus figyelte átható tekintettel az egész eljárás alatt, egy savótekintetű toroni diplomata nézte végig egykedvűen bűnei felsorolását és a legszélen Ront’e Rone gróf sápadozott aggódva végig. Axel sajnálta emiatt, hiábavalónak tartotta az aggodalmát: az ő sorsát sokkal magasabb bírák előtt ítélték meg, mint ez a hamis-kyr bíróság. Hazaáruló lett, kiszámíthatatlan és veszélyes, de legfőképpen szerelmes … ami főbenjáró vétség az ő szakmájában.

– Az ítéletet a következő tárgyalási napon hírdetjük ki, ami remélhetőleg a sértett felek – intett a padban ülő méltóságok felé – megnyugvására fog szolgálni és Pyarron igazságára válik majd, mely példaértékű lesz – tekintetete most a hátsó traktusban fenekedő sokszínű hallgatóság felé fordult – mert sokan vannak, akiknek meg kell érteniük, hogy az úgynevezett kalandozóknak az ideje lejárt! Nem cselekedhetnek dúvad módjára isteni és emberi törvények ellenében férfias manírok és hősi pózok feloldozásában bizakodva. Gátat kell vetni annak a rossz tendenciának, hogy kiválasztottaknak hiszik maguk egyesek, amikor földönfutó, hazátlan bolondok csupán, akiknek a sajátjaik sem viselték el a szagát! Ez egy új világ, amiben vagy beállsz a sorba, azt teszed amit az okosabbak, nagyobbak és hatalmasabbak mondanak vagy odajutsz – legyintett kalapácsával a vádlottak padján ülő középkorú férfira – ahová ez a szerencsétlen. Az ülést berekesztem!

Szavait követően újabb orkánszerű övöltés támadt, száz torokból zengett az ellenkező szó és öklök emelkedtek a magasba. Sokáig tartott mire a teremszolgák és hercegi mágiaforgatók elcsitították a tömeget csendvarázzsal, helyenként ütlegekkel és a végén csak az vetett véget teljesen az őrületnek, amikor bevonultak a táblabíróságra a Hercegi Vörös Lovagrend nagypajzsos vértesei oszlatni a fegyvertelen hallgatóságot. Axel Ragaent is csak nagy nehezen menekítették ki a teremből, egyik őrét el is marta a tömeg és soha többé nem hallottak róla …

 

***

 

– Jobb színben vagy – állapította meg Isidor de Sedierta leheveredve a rács túlfelén.

– A kirurgus szerint a nehezén már túlvagyok – vont vállat Axel – de teljesen sohasem fog kiürülni a szervezetemből ez az átok – hunyta le a szemét a toroni és elmosolyodott – de ne aggódj, szólok majd ha rajtad is hosszú hegyes füleket és aranyló hajat látok majd.

Összenevettek, ami szöges ellentétben volt a helyzet nyomorúságával. A herceg börtönének pincéjében nem volt rajta kívül más rab, azokat már napokkal ezelőtt áthelyezték, mikor éjszakánként órákig vonyított önkívületi állapotban. Ahhoz képest valóban sokkal jobb színben volt már, de legalábbis akadtak tiszta pillanatai, mint például a mostani, amikor a Krad lovag békében meglátogathatta.

– Hallottam, hogy milyen tisztes rendet vágtatok a bálon – jegyezte meg Axel és elfogadta a lovag által felajánlott kulacs tömény tartalmát.

– Nehéz este volt – bólintott a lovag – mindannyiunknak. A társaid elhagyták Erigowt, a gróf tisztesen kifizette őket és a legényeim kíséretében vonultak el a Kapuk Csarnokát Erionba, biztonságba vannak – mikor látta hogy Axel némán bólint folytatta – biztosan érdekel, hogy mi lett a lánnyal. Nem találtuk nyomát, Mallior híveivel egyetemben eltűnt, nem volt nehéz dolguk, a városban mindenhol vannak erenei menekültek, akik menedéket nyújthattak számukra, de – elgondolkodott, de Axel figyelmét felkeltette és ezért folytatta – az ispotályi szállásán a szolgák találtak egy levelet tőle, amit a nevedre címzett – mellénye belső zsebéből egy összehajtott papírt vett elő – nem adtam át a hatóságoknak, mondhatni ezzel én is bűnrészes lettem, de úgy éreztem így helyes – a rácson keresztül átnyújtotta Axelnek a lapokat. Az némi teketóriázás után kinyitotta a levelet és végigvándorolt rajta a tekintete, majd mélyet sóhajtott és a mellkasára szorítve a cella kőplafonjára meredt.

– Egy verset írt – sóhajtott.

– Legalább szép? – kérdezte a lovag tétován, nem tudta illdomos e a kérdés.

– Minden vers szép – rejtette ruhája alá a papírt Axel – ez viszont gyönyörű.

– Meg fognak ölni, ugye tudod? – kérdezte Isidor határozottan mikor látta, hogy a foglár már az ejtó környékén sunnyog.

– Igen, tudom.

– Nem is zavar?

– Ismered Cloud Boohent, lovag?

– Az aszisz költőt? Igen, valaha ismertem, többször volt szerencsém az oldalán harcolni, de akkor még más volt. Nem volt ilyen …

– Keserű … igen. A bál estéjén is ott volt és miközben feltartotta nekem a merénylőket egy pillanatra a holdszemüvege mögé láttam – Axel lehunyta a szemét – Ha ilyen sors vár rám, akkor inkább elfogadom tieid kezétől a halált.

A lovag némán bólintott. Volt egy fehér heg a testén, amely sebet nem volt hajlandó istene erejével begyógyítani egykor, hogy mindig emlékezzen rá. El tudta képzelni, hogy min megy keresztül a toroni. Ő is emlékezett egy régi hajnalcsillagos éjszakára, álnok orwellánus boszorkányra és a csalódásra, mikor érzései sötét tőrként martak a hátába. Akkor ő maga is szívesebben vágyott volna a halálra, hogyha isteni küldetése engedélyezett volna számára ilyesmit. Axel Ragaent nem kötötték ilyen béklyók, szabadon élt és szabadon halhatott meg és az örökifjú Isidor de Sedierta, Krad irgalmazzon lelkének az érzésért, irigyelte érte ezt. Még egy ideig beszélgettek a halálsoron milyen letelt az óra és becsukódott mögötte a vasalt fémajtó és a felszíni hideg őszi szél belekapott köpenyébe, mikor útjára indult. Rusenor éjszakája véget ért … és valóban sokmindent megváltoztatott. Döngő léptekkel indult el a nyüzsgő erigowi utcán, de magának sem merte bevallani, hogy nem tudja hová. Eszébe jutott, hogy régen járt délen …

 

***

 

A Hercegi Táblabíróság termében most nagy volt a csend, a kyr nem is tudta mire vélni, de nem bánta. A Vörös Lovagrend tagjainak sorfala mögül nézett farkasszemet az összegyűlt hallgatósággal. Zavartan rendezgette iratait az asztalon szép rendben, hogy magának és az utókornak is bizonyítsa minden a legnagyobb rendben és leghívebb törvényességgel zajlott le. Lassan nyúlt a kalapácshoz, de tudta, hogy nem lesz rá szüksége, ezért csak érces hangján szólalt meg az egybegyűltek felé.

– A Vörös Herceg törvényei szerint a vádlottnak joga van magának javasolni bűntetést, amit a döntnökök elismerhetnek vagy megmásíthatnak. A Szövetség etikai kódexe szerint, hogyha ehhez beismerő vallomás társul, akkor enyhíthető a kiszabott ítélet – darálta a betanult szöveget a bíró.

– Kevélységem és büszkeségem bűn – emelkedett szólásra Axel Ragaen – de tetteim, melyeket szabad akaratomból hajtottam végre és önző célok elérééséért nem ezen bíróság előtt ítéltetnek majd el. Az Építő áldja meg híveit élettel, de a bűn átkát maguknak kell magukra vállalni, hogy elérhessék a boldogság illékony állapotát, akárcsak egy pillanatra is – Axel elkomorult, fejét leszegve folytatta – Megérdemlem a halált és elfogadom az ítéletemet.

– Halál – emelkedett szólásra Doran követe.

– Halál – jelezte kézmodulatokkal Toron diplomatája.

– Lófaszt! – fakadt ki Alucard Ront’e Rone, megtörve ezzel a fagyos kriptahangulatot. A bíró hüledezve fordult felé, még a Vörös Lovagok is csikorogva fordították felé sisakjukat, egyikük mintha kuncogott is volna – Elnézést, de hazámban ezt mi így mondjuk – mentegetőzött a lovasnép fia. Arról nem is beszélve, hogy új tanúm van, akit csak nemrég sikerült elérnem és Erigowba hívnom.

A hallgatóság sorai közül egy darócruhás férfi emelkedett ki, akinek nyakában egy kettős aranykör szimbóluma fénylett. Csuklyáját hátravetette és tarkopasz fején sok harcban szerzett sebesülés jelezte, hogy nem szerzetesként szolgálta Kyelt, az igazság kétarcú istenét. Hosszú kecskeszakálla kevély vigyort öltelt körül, ami ritka vendég a rendjébe tartozó komor férfiaknál. Axel Ragaen ismerte őt: Ayalával való első közös kalandjuk során indultak el együtt az extravagáns Kyel-papp Beriquelre és jó harcostársnak bizonyult Terranno vagy Sugró híveivel és teremtményeivel szemben.

– Haonwell hercegségének Haonwell városának Kyel templomában szolgáló Lundgren atya felhatalmazásával jöttem, hogy az Axel Ragaen néven ismert bűnöst átvegyem Erigow tisztes bíróságától. – zengett a pap szava a teremben anélkül, hogy mágiával kellett volna felerősítenie.

– Milyen jogon? – hüledezett a bíró, aki ijedten fordult a padban ülő döntnökök felé de csak két kétségbeesett arcot és egy kevély mosolyt látott így dühösen fordutl vissza a pap felé – Mit tanusít ez? A bűn az bűn, Haonwellben és Erigowban is!

– A bűn az bűn – helyeselt a pap – de csak Kyelnek van joga, hogy megmérje ennek az embernek az életét.

– Ez a bíróság már hozott ítéletet Axel Ragaen ügyében, amely megnyugvására fog szolgálni és Pyarron igazságára …

– KYEL AZ IGAZSÁG! – harsogta a pap kezeit az ég felé lökve és mellkasán felragyogott az arany ikerkör – És mint tudjuk Kyel kegyelmes a maga letisztult módján… Attól meg mert az emberek nem élik meg kegyelemnek, hogy kínhalállal távozhatnak a pokolba az az ő rövidlátásuk csupán…. Nézzük másik nézőpontból: nem lesz esélye több hibával súlyosbítani helyzetét … Egyből indul a vezeklés…

– Milyen ítéletet szán Kyel tehát ennek a latornak? – sóhajtott legyőzötten a bíró és asztalára ejtette súlyos fejét.

– Hullámsír – suttogta a pap, de hangját mégis mindenki hallotta a teremben.

– A HULLÁMSÍR? – kapta fel a fejét az idős kyr, de még a szenvtelen dorani varázslónak is elkerekedett a szeme – Kyel egyházának legkegyetlenebb börtöne az északi tengeren? De hiszen oda csak …

– Pontosan – mosolyodott el a pap kegyetlenül, Kyel egyértelműen és tisztán nyilatkozott Axel Ragaen sorsát illetően. Készítsétek fel a foglyot az átszállításra … alkonyatkor indulunk.

Axel csak ekkor ocsúdott fel a sorozatos meglepetésekből. Most fogta fel, hogy kínszenvedéseinek nemhogy nem vetnek véget, de szabadságát és önmaga választotta sorsát is elveszik Ynev legkegyetlenebb börtönében … börtön … ami mindaz aminek korábbi átkozott életét érezte, a próbakő, amin elvásik a szabadság vágya. Váratlanul ugrott ki a vádlottak padjából és falból kisszaggatott láncaival verte félre az útjába álló Vörös Lovagrendit is. A feje fölött csapódott a falba sisteregve a dorani varázslövedéke, hiába ugrottak utána a teremőrök, úgy látszott, hogy eléri a kijáratot.

Az idő kizökkent a medréből a teremben. Kyel aranykör szimbólumának fénye felerősödött és mintha beborította volna a termet egy pillanatra. Mikor kitisztult minden megint Axel Ragaen a földön hevert és a hátán a darócruhás pap térdelt, úgy tetszett, mintha a fény a nyakláncába húzódna vissza éppen. A lovagok és őrök futólépésben közeledtek feléjük, de még volt ideje a kopasz papnak lehajolni foglyához és titkon fülébe súgni: „Kyel akaratával sem te, sem én nem dacolhatunk. Ez volt az egyetlen és legjobb megoldás, hogy megmentsünk téged. A te érdekedben van mindez, barátom.” Axel Ragaen lehunyta szemét és megadta magát a sorsnak.

 

***

Erigow határában állt egy domb, amiről jó rálátás volt az észak felé kanyargó útra. Alucard Ront’e Rone grófja egy kövön ült pipázva és elmélázva figyelte a távolban lassan mozgó szürke pontokat a városból ki- és befelé haladni. Az elmúlt napok eseményein töprengett, de nem olyan mélyen, hogy ne vette volna észre, amint valaki csendesen a háta mögé lépett. Megfordult ültében és barátságos mosollyal hellyel kínálta az érkezőt, Cloud Boohen pedig elfogadta azt.

A két férfi csendben figyelte a távolban mozgó alakokat, a gróf dohánnyal kínálta az asziszt, aki elfogadta azt és hamarosan mindketten komótosan eregették a füstfelhőket tüdejükből az Erigow fölött gyülekező szürke fellegek felé, csak idő kérdése volt, hogy mikor nyílnak meg az ég csapjai és hintik be frissítő záporukkal a fülledt éjszaka emlékét őrző várost és annak lakóit. Az aszisz kifürkészhetetlen holdszemüvegével az ilanori felé fordult.

– Régen találkoztunk, Alucardo. Sejthettem volna, hogy a balsorsú toroni megbízása mögött te állsz. Elégedett vagy az eredménnyel?

– Valóban rég volt, Boohen. – bólintott a fekete kalapos férfi – Axel Ragaen sorsáért felelősnek érzem magamat, ezért tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy megmentsem.

– Biztos vagy benne, hogy akarta, hogy megmentsd? – az aszisz talányosan fújta ki a füstöt – Tudod, hogy hová kerülnek a toroniak lelkei haláluk után? Milyen végzetet választott volna az élet helyett?

– Hallottam, hogy mi történt veled Gorvikban – tért ki a válasz elől a gróf – és nagyon sajnáltam, de én megmondtam neked előre, hogy semmi jó nem származik abból, hogyha követed azt a nőt.

– Hallottad – mosolyodott el Cloud és óvatosan levette holdszemüvegét – szóval hallottad mi történt Gorvikban …

A grófnak egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor megpillantotta az aszisz jobb szeme helyén fehérlő halott pillantást. Hallott arról, amikor a fiatal király három aszisz falanxharcos századdal benyomult a polgárháború káoszába fulladó Gorvikba és Új-Godon területére, hogy onnan szinte csak egymaga térjen vissza, de nem hallott róla, hogy ilyen súlyos sérüléssel távozott onnan. Szóbeszédet és legendákat hallott csupán arról, hogy Abasziszba sem tért vissza és távollétében kiújult a koronáért folyó harc. „Egyikünk a testét vesztette, // másikunk a lelkét adta fel // S néha mégis úgy érzem, // hogy én többet vesztettem el.”

– Látjuk, hogy hová jut az, aki hallgat a tanácsaidra Alucardo – nézett egyetlen ép szemével a távolba Cloud – de ebben az esetben magamat sem érzem teljesen bűntelennek. Én bíztattam Axelt, hogy kövesse a szívét … mert vágyott a szerelemre, az igazi és valódi érzésre … pontosan az a fájdalom az, amit most érez … a sohasem múló szomjúság … az örökké égő tűz.

– Úgy beszélsz róla, mintha te magad is így volnál ezzel – ingatta a fejét a gróf, hogy kiverje régi ismerőse szörnyű állapotát a fejéből – olyan vagy mint ő, Arel tudja csak talán miért vágyjátok ennyire a halált.

– Akkor nem értesz semmit, nem vágyjuk a halált – helyezte vissza holdszemüvegét az aszisz, mert tudta, hogy milyen hatást vált ki tekintete az emberekből – csak nem akarunk élni többé.

– Mi a különbség? – kérdezte a gróf – Ez csak játék a szavakkal.

– Játék – mosolyodott el Cloud – Van különbség, Alucardo. Emlékszel még, hogy milyen érzés volt meghalnod?

– Tessék? – hökkent meg Alucardo Ront’e Rone grófja.

– Jól hallottad – szívott mélyet Boohen a dohányfüstből – mikor évekkel ezelőtt megoldottuk együtt a Krovali Rejtvényt csupán sejtettem, mikor királyként többet láttam bele a világ dolgaiba már tudtam, hogy most ennyi idő után változatlan formában látlak viszont teljes bizonyosságot nyújt hitemben: régen nem vagy már halandó emberi lény.

– Vannak módszerek amelyekkel … – kezdett volna bele szokásos mentegetőzésébe a gróf, de Cloud Boohen szavába vágott.

– Kifürkészhetetlenek az istenek útjai és gondolatai, nemde? – kapta fel a fejét diadalittasan az aszisz – istennőd egészen különleges módon jutalmazott és regulázott meg egyszerre a Lammoni-incidens után évtizedekkel ezelőtt. Angyal lettél, de hús-vér testben, ami érez és vérzik, mint minden halandó, elpusztítani mégsem lehet. Hálás voltál ezért az adományért?

– Igyekszem tudásom szerint jóra fordítani képességeimet – bólintott szenvtelenül Ront’e Rone.

– Ne korholj hát mást, hogyha ugyanúgy tagadná az életet, mint olykor te magad – zárta le a vitát a bajvívó – és bölcsességgel is jár ez a különleges helyzet legalább?

– Más perspektívába helyez sok mindent és nehéz megélni és túlélni értékes dolgok elmúlását a világból. Hasonló lehet ez, mint az elfek gondolatisága, amellyel felülről néznek minket, halandókat, hosszú életükben egy emberöltő csupáncsak egy pillantásra méltó. Más mérce szerint mérik magukat és minket … barátságuk és szövetségük nem más csupán, mint egy megismerkedés pillanatában támadó belenyugvás abba a ténybe, hogy létezünk, de nem több ennél. Ayala Isobelle példája is ezt támasztja alá. Nem tudni biztosan, hogy Mallior hívő volt e korábban vagy csak Erigowban környékezte meg ez a progresszív szekta, de a végeredmény szempontjából lényegtelen. Pedig még azt sem kétlem, hogy szerette Ragaent, aki pedig utolsó lehelletéig bízott volna benne.

– Boldog ember – bólintott Cloud és a dohány parazsának maradékát a földön taposta szét és szedelődzködni kezdett – veszélyes egy ilyen embert életben és rácsok között tartani. Vagy ő maga tör ki vagy olyasvalaki fülébe jut sorsa, akinek elég fontos, hogy megpróbálja kiszabadítani. Akár egykori Kalandozótársak is …

– Meglehet igazad van, rajta fogjuk tartani a szemünket – azonnal megbánta szóhasználatát, de látva a másik rezzenéstelen arcát és, hogy lassan indul még megkérdezte, ami nyomta a szívét – Mi történt valójában Gorvikban, Cloud Boohen? Mi történt a lánnyal?

– Bírod még istennőd kegyét. gróf – tért ki a válasz elől keserű mosollyal az aszisz – ha úgy volna megkérnélek, hogy járj kedvemben és teremts esőt a szomjazó világra …

Alucard Ront’e Rone elértette a másik szavainak jelentését és egy biccentéssel elköszöntek egymástól, mint akkor, évekkel ezelőtt Krovalban. Cloud Boohen elindult a domb oldalán a város felé és amikor elérte az alját az égből előbb kedvesen és elszórtan, majd egyre számosabban kezdett el zuhogni az eső, végleg elhozva ezzel a nyár végét és az ősz kezdetét. Az aszisz néhány pillanatig csak állt a domb tövében és hagyta, hogy a fiatal esőcseppek végigrohanjanak arcán, bekússzanak női simogatás gyanánt ruhája alá és felborzolják sörényét. Mikor nekiindult a város felé tartó útnak egy régi románc sorait idézte fel:

 

„Mert néha vágyjuk az esőt,

hogy a vihar nyűgözzön le minket

hogy elnyelje egymásnak szánt üvöltésünket

és hangtalan oszthassuk meg rossz gondolataink

Mert néha vágyjuk az esőt,

mert úgy érezzük a nap csak megöl

sugarai olyan hidegek a bőrünknek

mikor tudjuk, hogy már nem szeretjük egymást”

 

***

 

Epilógus:

 

A távoli Alidax virágos kapuin túl dúlt a vihar. Villámok csapkodtak az éjszakai égen és minden gonosz lelket beűztek a házak fedezékébe, akinek nem volt nyomós oka az utcán tartózkodni. Az égiháború még a súlyos ólomüvegablakon keresztül sem szelídült, amin keresztül a nő nézte az esőcseppek árnyékait, miközben az izmos dzsad dolgozott a testén. Egyszer csak megunta és egy legyintéssel leparancsolta magáról a férfit, aki előbb a sarokba kushadt öleb gyanánt, majd mikor látta úrnője tekintetét megvillanni a vihar fényében az ajtón kívülre menekült.

A boszorkány dühös nagymacskaként forgolódott az ágyban és csalódottan markolta össze a drága lepedő selymét maga alatt. Napok óta nem jött álom a szemére és szolgák hadával sem sikerült elérnie azt, hogy nyugodt éjszakája lehessen. Jobban megviselte a váratlan érzés egy hete, mint hitte volna, vagy amennyire be merte vallani magának. Felemelkedett meztelenül az ágyról és köntösét maga köré bűvölve lépett az ablakhoz, hogy kitárja, talán a friss eső megnyugvást hoz majd neki. A szobába beszabaduló vad szél és hűvös vízpára valóban felfrissítette, még hogyha fel is borzolták a szoba megszokott rendjét.

Egy hete olyasmit érzett, amit azelőtt még sohasem. Egyik bélyegének kihunyását a messzi távolban, amiről pontosan tudta, hogy kihez tartozott. Soha nem volt még példa rá, hogy valaki saját erejéből megszabaduljon egy ilyen kötéstől, ha pedig meghalt volna vagy idegen varázstudó piszkálta volna arra voltak módszerei, hogy a távolból megakadályozza … nem … ez valami egészen más volt. Olyan mintha a férfi elfelejtette volna, kiszeretette volna belőle … bah … badarság. Lehetetlenség!

Észrevette, hogy az asztalon álló sakk-készlet bábúi közül többet is levert a hirtelen támadt szélroham. Kecsesen lehajolt a bábukért és sorra egymás után visszaigazította őket a helyükre, az utolsónál azonban, ami egy félmeztelen bajnokot formázott az ég felé tartott fegyverével elgondolkodott és a bábuval együtt ült vissza a széles ágyra. Elmosolyodva merült el régi emlékei között és szinte szeretettel simította végig a hideg ékkőből faragott bábú felszínét:

– Nem úgy van az, édes kis bajnokom. Nem ezért engedtelek el sértetlenül magam mellől, gazdátlan harcosom. Talán megint hasznomra válhatnál … kedves ragaenem.