Csik János István: Anmon (M.A.G.U.S. novella)

Bár régi játékos- és harcostársunk, Csík János István mégis csak most jelentkezik honlapunkon első ízben saját írással, ami a kiegészítésekkel és érleléssel együtt is elmondható, hogy immár fél évtizede várt a megjelenésre. Mi nagyon örülünk, hogy közre adhatjuk és annak is, hogy szerzője is csatlakozik immáron víg alkotói körünkhöz. Reméljük több írással teszi majd és kicsit nagyobb gyakorisággal.

Történetében a dél-ynevi Shadon Birodalmába kalauzol minket, ahol is hiánypótló módon egy boszorkányvadász mindennapjaiba és lelkivilágába invitál minket feltárva az Egyetlen és mégis Hétarcú Isten országának fonákságait, árnyas oldalát. Nem akarok többet elárulni, mert én már sok verzióban élveztem az írást, inkább átadom a szót magának az írónak.

***

Csik János István:

Anmon

A levegőben keveredett a tavaszi virágok és a közeli tenger sós illata, de a kövezett utak repedései közt még az éjszakai eső vize csillogott. Hűvös reggel köszöntött Arione kikötővárosára, mely Szent Ignitus havának ötödik napjára virradt az Arcok 2660 évében. Bőrgúnyába vagy vastag posztóba öltözött embersereglet tolongott a város piacterén kiknek egy része a hajókkal érkezett, míg a többi a velük jött árut szemlélte meg.

Az egyik raktár falánál álldogáló vastag, térdig érő barna posztókabátot viselő ellenőr nem a hajókat, s nem is a kora tavaszi tájat figyelte, tekintete a tömegen siklott végig. Munkájából adódóan mindig találkozott a tengerről érkezettekkel, hisz feladata volt kiszűrni a betegeket, a járványveszély miatt, a gyanús alakokat és betartatni a törvényt a vámok és díjak tekintetében.

A szokásos piaci tömegben a számára oly ismerős jelenetek elevenedtek meg.

A gyümölcsáruslány, ki portékája fölé hajolva kínálgatja érett gyümölcseit, dekoltázsával szegezve a standra a férfiszemeket. CSALÁS. Fedett hintón tovarobog egy dáma, de ahogy a kocsi megdöccen, egy pillanatra látni, ahogy gyűrűs kezével végigsimít ifjú szeretője karján.

ÁRULÁS. A fogadó ablakában részeg matróz karjai közt kacarászó ribanc. ROMLOTTSÁG.

A számára legszomorúbb, a kéregető, anyátlan utcagyerek. Ó azok a keserű évek, míg a rend be nem fogadta. KEGYETLENSÉG… Nők.

A legtöbbről nem tudott volna jó szót szólni, de akadtak kivételek. Az anyák, kiket gyermekeik rajongtak körül, kikért látszólag éltek, a kedves idős asszonyok, akik tisztában voltak azzal, hogy már elvirágoztak, valamint a virágáruslány. Mint mindig, most is hamar megtalálta a piac kavarodásában. A külhoni hajadon kitűnt a tömegből szőkeségével és sápatag bőrével, hisz az őshonos rassz birodalom szerte a bronz bőr és a sötét üstök volt, mégsem hivalkodott egzotikumával. Aranyszín hajzuhatagát kendővel fedte el és alakját is csak sejtette visszafogott, sötétbarna ruházata, melyet csak az alsóbb rétegek fehérje tört meg imitt-amott. Kék szemeinek tekintete a leendő vásárlóékét kereste, de a bemutatkozás után illedelmesen lesütötte. Őt tartotta a kivételnek, vagy még inkább a követendő példának. Tovább is legeltette volna szemeit a Doriani ház cselédjén, de már így is az illendőség határát súrolta, továbbá dolgozott, nem szórakozni jött a piacra.

A vásár maga a szokásos módon zajlott, átlagos volt a maga nemében, valami mégis zavarta a múlt démonain és a jövő lehetőségein kívül. Még egyszer végignézett az arcokon és kisvártatva megtalálta, amit keresett.

A hajadon fekete lobonca szabadon lengedezett, szétterült hátán, csillogó, ég kék szemei kislányos arc ékkövei voltak. Gyönyörű volt a maga módján és ezt tudta jól. A lány az egyik városőrrel cseverészett, az pedig csüngött minden szaván. Az ellenőr már csak őket figyelte, kereste az oda nem illő részleteket, az apróságokat melyek megkongatták benne a vészharangot. Bármely épeszű férfit elbolondított volna egy ilyen nő, de Ardega, az őr nem tartozott volna közéjük. Ismerte őt, tudta, a múlt esztendő végén dúló járvány asszonyát és leányát ragadta el, azóta is mélyen rágta a bánat és gyakran a korsó fenekére nézett.

Most mégis szinte rajongással, mosolyogva bókolt ennek a nőnek, és ha az válaszolt olvadozva csüngött minden szaván. Megérzését a megfigyelő helyesnek ítélte, és tudta, most igazi hivatásában akadt munkája. A sokaságot kihasználva, észrevétlenül követte őket. A nő tartásából csak úgy sugárzott a magabiztosság. A pár levált a tömegtől és egy sikátor felé vette az irányt, már vadul csókolóztak mikor beérte őket. Kabátja alá nyúlva lassan előhúzta tradicionális fegyverét, a lágyan ívelt rövid kardot, a mendrát, mely pengéjének tövét fűrészesre alakították ki a rendház kovácsai. Jellegzetességeit elfedte a széles egyenes tok mely eddig helyet adott a fegyvernek. Szétnyíló kabátja láttatni engedte dísztelen bőrövét. Keserűen gondolt rá, hogy az otthonában hagyott párján fél tucat hajtincs lengedezett, a korábbi győzelmek mementójaként, de felöltve árulója lett volna. Dísztelen kék maszkját arcára illesztve,  Domvikhoz, az egy igaz  istenhez fohászkodva közelítette meg őket, és már öt lábnyira sem volt, mikor egy nagyobb tócsa árulója lett.

Reflexei mentették meg a boszorkányvadászt, ahogy pengéjével hárította a felé hajított ezüstös halált. A tőr a mögötte lévő falon csendült, mindezek ellenére mérhetetlen önbizalom sütött a nő mosolyából, ahogy ránézett, és mágiától eltorzult hangon mormolta a varázsigét.

Kezei röpke mozdulatokkal rajzolták a rúnákat a levegőbe. Az egész egy szempillantás volt csupán és a nő előrenyújtott kezei közül szikraözön közepette törtek ki a lángok. A Hétarcú felkent szolgája a lángok elé vetette kabátját, és a támadás elől kitérve előrelendült. A boszorkány új igébe kezdett, de mély hangú mormolása sikolyba csapott át, ahogy a mendra egy gyors vágása messze repítette bal kezét.

Az eseményektől kábult városőr kardja után nyúlt, ám egy gyomorrúgás és egy kesztyűs ököl az eszméletlenségbe taszította. Bűbáj alatt állt, az észérvek nem hatottak volna. A nő felé fordult, aki térdre rogyva, nyöszörögve szorongatta erősen vérző kézcsonkját. A kard markolatának egy ütésével elnémította, majd egy madzaggal elszorította a kezét. Vállára kapta és eltűnt vele a sikátorok között, az égő posztó szaga és a füst gyorsan oszlott utánuk.

…

A fogoly nyöszörögve ébredt, majd ráeszmélt, hogy egy robusztus, fából készült székhez szíjazták. A szoba ahová került kicsi volt, nemrég meszelt, csont fehér falakkal. A róluk lógó kínzó és egyéb eszközök tisztán mutatták a rendeltetését. A különböző szöges, éles, súlyos tárgyak és a fájdalom fehér barlangja volt. A nő végighordozta tekintetét a helységen, majd az előtte álló férfira nézett. Kék színű talárt viselt és sötétkék övén hajfürtök lógtak, jég szürke szemei hidegen figyelték. Csontos, éles vonású arcán a körszakáll még nem bujtatott ősz szálakat, így jól igazodott hollófekete hajához, melyet rövidre nyírva hordott.

Nyugodt, mély hangon szólalt meg:

– Tudni akarok mindent. Miképp jutottál eddig, mi volt a célod…

A boszorkány arcon köpte, és bár a nő arcán ezután megjelenő mosoly inkább volt torz vigyor, de kifejezte minden érzelmét.

– De előbb lekezelem a sebed, nehogy eltávozz idő előtt. – mondta nyugodtan a boszorkányvadász miközben megtörölte arcát. Kisétált a szoba egyetlen ajtaján és csakhamar egy izzó parázzsal teli fémedénnyel tért vissza, amit vizes rongyokkal fogott. Nem kérdezett, nem is adta jelét semmi érzelemnek, ahogy kikötötte a csonkot és a parázsba nyomta. A nő már a belépését követően kiáltozni kezdett, majd a parázs hatására ez éles sikolyokba csapott át. A szobát az égett hús átható bűze töltötte be.

– Most pedig beszélni fogsz, gorviki szuka, ha nem akarod fájdalmasan hosszú ideig elodázni halálod óráját. – mondta még mindig nyugodtan a férfi. Hite szerint istene hét orcáját, hét aspektusát mutatta hívei felé.

Első Arc – az Élet teremtője

Második Arc – a Hit Védelmezője

Harmadik Arc – a Jóság Forrása

Negyedik Arc – a Gyógyító

Ötödik Arc – a Tanító

Hatodik Arc – az Eretnekek Ostora

Hetedik Arc – a Fekete Angyal

Nagyon jól tudta jómaga melyeket szolgálja és melyik fordul majd a város ezen szegletére. A Második, a Hit Védelmezője, mely nem ismer kegyelmet.

…

Két nappal később a máglya füstje messzire látszott a templomtérről, ezzel az égre bontotta szárnyát a Hetedik Arc, a Fekete Angyal. Domvik, a rend és élet ura a tűz segedelmével egy újabb bűnös lelket tisztított meg, idejében visszalökve az örök körforgásba, mielőtt több bűnnel terhelhette volna magát. Az „ellenőr” tekintete megpihent az égre ömlő fekete oszlopon és nem figyelt a körülötte zsivajgó tömegre. Szállásán hagyott övén ismét egy tinccsel több függött.

Nem tudott meg sokat, pedig a Hétarcú a tudója, erősen próbálkozott. Tudta megfelelő eszköze istenének, de a szolgálat ezen részeiben nem lelte örömét. Főleg, ha eredménytelennek bizonyult. Ez is csak egy támogatás nélküli rendbontó volt, akár az eddigiek, akiket a tengeren át csempésztek be Gorvikból, Ranagol, a Kosfejes úr evilági birtokáról. Gorvik alapítói valaha Shadon birodalmának polgárai voltak, de elfordultak a Hétarcútól és új országot alapítottak a Gályák tengerének túlpartján Ranagol hitében, Szent Földnek nevezve azt. Új vallásuk gyökeres ellentéte volt a birodalom szerte imádott Domviknak.

Míg magában merengett, váratlanul odalépett hozzá a virágokat árusító szőke cseléd. Elragadó zafírkék szempárja az övét kereste és mosolyra görbültek vékony ajkai, mikor a férfit megszólította:

– Kér egy szál virágot? Biztosan örülne neki a hölgy akinek udvarol.

A férfi döbbenten állt és fel se fogta rögtön mit akarnak tőle. Keze már a mendra felé mozdult, mikor észbe kapott.

– Köszönöm, de nincs kinek adnom. – bökte ki zavartan és keze távolabb került a köpeny alatt a markolattól.

– Akkor csak magának, ellenőr úr, egy Anmon, hogy jobb kedvre derítse! Fogadja el ajándékba! – mondta a virágárusleány és kosarából egy lila és sárga színekben pompázó virágot vett ki, majd a férfi kesztyűs kezébe nyomta.

– Anmon?

– Remény-virág. Legyen jó napja! – majd mosolyogva tovasétált a tömegben.

Az „ellenőr” zavarodottan állt, kezében a virággal és hosszan nézett a hajadon után. Az ismét nem viselt kihívó ruhát, sőt az átlagnál sötétebbet, egyszerűbbet hordott, amire egy vastag posztóköpenyt vett a reggeli hideg ellen. Figyelte, míg a körülötte hömpölygő piaci tömeg el nem nyelte.

…

Estére megpihenve, az ágyán üldögélt szegényesen berendezett szobájában, de kusza gondolatok kavarogtak benne. Az emberek mindent céllal, érdekeik szerint cselekszenek és ez legfőképp a nőkre igaz. Hisz számító intrikusok, ha nem vigyáz az ember, könnyen bábjukká válhat, kivel kedvükre játszadozhatnak. A boszorkánynál pedig nincs rosszabb, mert megkapja az erőt ahhoz, hogy mindezt könnyen megtehesse. Ilyen hatalmat nő kezébe nem szabad adni! Hazug minden szavuk, minden pillantásuk! Leplezés minden mosoly… de valóban így van? Nem léteznek kivételek? – gondolkodott a férfi, miközben ujjai közt a kapott virágot forgatta. A széles nagy szirmai majdnem egészében a lila árnyalataiban játszottak, csak a tövüknél volt egy sárga folt. Mint a viharfelhőket átütő fénysugár. Remény?

…

Az elkövetkező napokon is dolgozott, szemével pásztázta a tömeget, de tekintete egyre gyakrabban, az eddiginél többször visszatért a külhoni lányra, mert akarva-akaratlanul egyre csak őt figyelte. Néha egy-egy villanásra még tekintetük is találkozott.

Ismerte már a rendszeres programjait. Minden nap korán kelt és vizet hordott Doriani nemes úr házához a belső városban, ahol a cselédszálláson egy öregemberrel lakott, ki apja vagy nagyapja lehetett, és szolgálói teendőket végzett. Szegényes keresetüket virágárusítással egészítette ki. A virágok egy részét maga termesztette egy kis kertben, a többiért az erdőbe járt kétnaponta. Szürkének látszott és egyszerűnek, de ettől volt olyan gyönyörű. Külhoni hitüket, a nemesi család és a többi cseléd egy részével egyetemben, még megtartották, de az eltévelyedés csak egy kis házi oltárra korlátozódott, egyházszolga nélkül. Idővel a templomban tartott szertartásokon is megjelennek majd.

Rég játszott a gondolattal, hogy megfelelő jelölt esetén az Első Arc, az Élet Teremtőjének oltárán is áldoz és családalapítással tesz eleget a hit eme szent aspektusának. Rágódott a dolgon, emésztette magát, végül a következő héten a cselekvés mellett döntött.

Mikor a lány a reggel vízért ment a kútra, odalépett hozzá:

– Segíthetek?

A lány megrezzent, de mosoly ragyogott fel arcán, ahogy felismerte a férfit.

– Köszönöm a kedvességét, de ne fáradjon miattam, ellenőr úr.

– Ez nem fáradalom számomra. – mondta és leengedte az első vödröt. – Az az igazság, hogy nekem van megköszönnivalóm. Tényleg megváltoztatta a napom az a szál virág. – mondta lassan elvörösödve. Felhúzta a vizet, kiemelte az első vödröt kesztyűs kezével, majd leengedte a másodikat. – Gondoltam viszonzom egy kis segítséggel… De milyen udvariatlan vagyok! Még be sem mutatkoztam. A nevem Tavorio. Tavorio D’elgan. – mutatkozott be az itt használt álnevén, melyet jóformán már sajátjának érzett.

A lány kuncogott kicsit esetlenségén. Ezt úgy érezte nem hagyhatja annyiban, így komoly, mély hangon így szólt:

– Bár még mindig nem tudom, jómagam pontosan kinek tartozik köszönettel.

A hajadon arcáról egy pillanatra lehervadt a mosoly, majd elpirulva válaszolt:

– Milyen neveletlen vagyok! Becses nevem Laviella Nerran. Örülök, hogy segítségére lehettem azzal a virággal, olyannak látszott, mint akinek szüksége lenne egy hasonló jelképre. Bocsánat, ha az imént esetleg kellemetlen helyzetbe hoztam viselkedésemmel…

Egy pár pillanatig csak a város zaja hallatszott, és egyikük se nézett a másik szemébe.

– Jaj, a víz! – kiáltott fel a lány és már kapott is a kúthoz. Kapkodva húzta fel a vizet és már emelte volna a vödröket, de két erős, kesztyűs férfikar elragadta őket előle.

– Elvégre segíteni jöttem. – szólt mosolyogva Tavorio.

Úton a nemesi ház felé Laviella törte meg a csendet:

– Nem tudtam nem észre venni, de Önt mindig kesztyűben látom. Van valami különösebb oka?

– Csupán foglalkozási ártalom. Ön is rászokna, ha annyi förtelem venné néha körül, mint jómagamat egynémely ellenőrzés folyamán. – plusz egy újabb védelem az érintések elkerülésére, gondolta tovább magában.

– Szerencsére áldozatos munkájának köszönhetően ezek a kikötőben is maradnak.

– Városunk, Arione fontos kikötő így nagy a forgalom, akad ellenőrizni való. De a cseléd élet sem lehet könnyű. Doriani úr jól bánik Önnel?

– Remélem nem látható oka van az ilyen jellegű kérdésnek. Nem örülnék, ha karikás szemeket vagy bőrkeményedéseket emlegetne. Különben is tanult leány vagyok, eredetileg komornának kértek fel ide. A kis hölgyet kellett volna okítanom, de…

– De Őt is elvitte a járvány, hiába óvták. Sajnos ismerem a történetet.

– Tudja, nem is találkozhattam vele. Mire a hajónk ideért addigra már a temetést készítették elő. A visszaútra nem maradt pénzünk, atyám pedig a mai napig nincs abban az egészségi állapotban, hogy nekivágjunk. Külhoni tanítót itt máshova nem keresnek, így maradtam cseléd, remélve, hogy majd a következő gyermeknél igénybe veszik a szolgálataimat. De ez még odébb van, mert a ház asszonyát megviselte a gyász, a mai napig feketét hord.

– Sajnálattal hallom. A Hétarcú rendje nem mindig egyezik érdekeinkkel.

– Úgy beszél mintha nem lenne elégedett a helyzetével. Pedig az ellenőri tisztség jól fizető, megbecsült szakma.

– Mégsem szánja tisztes polgár ilyen posztra a fiát. Ezért is taníttatnak ki árvákat ilyesmire, mert csak örülhetnek a lehetőségnek…

– Hiába adtam tán azt a virágot kedves Tavorio? – villantotta meg szerény mosolyát.

– Egyáltalán nem. – mosolygott vissza az “ellenőr”.

Ily szabadon nővel még nem beszélt. Mondat mondatot követett és a lány minden mosolya elhozta számára az élénk nyarat a kora tavaszi tájba, de eljött a pillanat, mikor elértek a kapuhoz.

– Ó, jaj! Nekem dolgom van, nem is kevés! – vette észre magát Laviella és már szaladt

volna be.

– Találkozhatunk még? – tört ki a kérdés a férfiból, mire a lány mosolyogva nézett vissza a kapuból.

– Holnap legyen a kútnál, a Küzdelem órájában! – mondta és eltűnt az ajtónyílásban.

A vadász számára egy örökkévalóságnak tűnt, míg eljött a találka ideje. Ott volt a megbeszélt időben és helyen, de feszengett, ezernyi kérdés futott át az agyán. Vajon tényleg eljön? Tán túl udvariatlan voltam? Vagy többet kellett volna tennem? Esetlennek érezte magát, nem ismerte még ki a vadászat ezen változatát. Kis késéssel ugyan, de Laviella megérkezett és a férfi minden gondja elszállt, felszabadult volt megint.

• Gondoltam eljöhetne velem virágot szedni. Manapság nem árt, ha fegyveres kísérője van az embernek. – pillantott a széles bőrtokban pihenő kardra.
• Való igaz. A hideg is kiráz, ha arra kell gondoljak, hogy gyönyörű, védtelen hölgyek vannak kitéve a rengeteg rejtette veszélyeknek.
• Akkor hát örömmel fogadom a szolgálatait.

A városból a közeli erdőbe mentek. A kapuban szolgálatot teljesítő őrök régi ismerősként biccentettek mindkettőjüknek. Átgyalogoltak a falaktól az első fákig két nyíl-lövésnyi távolságban  kikopaszított területen és csakhamar az ágak alatt jártak. A férfi üdítőnek érezte a természetbe tett kirándulást a város fa- és kőrengetegében töltött hosszú napok után. Az erdőn Domvik első arcának, az Élet Teremtőjének áldása látszott. A fák teljes erejükből a tavaszi napsütést akarták hasznosítani, minden rügyezett vagy a lombját nevelgette, de az aljnövényzet sem volt rest. Míg nem árnyékolt semmi, addig az egész talaj szárba szökkent, az érlelt avar bőséges tápanyagát használva virágba borultak a tisztások és a fák tövei. Fehér, sárga, zöld és lila színekbe öltözött a talaj és ebben a bőségben gyűjtött vadvirágokat és egyéb növényeket dísznek Laviella, de a boszorkányvadászt ez nem érdekelte, mert nem tudott betelni a nővel, minden mozdulatát itta szemével. Hosszan hallgattak, csak élvezték egymás társaságát.

• Tudja ellenőr úr, most, hogy megbizonyosodott arról, minden testrészem és mozdulatom megfelelő a virágszedéshez, talán segíthetne is. – Vetette oda a válla felett a lány.

A férfit váratlanul érte a túlzott érdeklődésére irányított szúrás és igyekezett zavarát tettekkel elhessegetni. Bár a lány az eddig megfigyeltekhez hasonló visszafogottságról és ártatlanságról tett tanúbizonyságot, az “ellenőrt” egyre jobban kezdte érdekelne a felengedett, humoros, tanult komorna személye is a virágáruson túl. Mindazonáltal az előbbi szúrás talált, valóban mustrálta a hölgyet.

• Mit tehetek Önért?
• Nem tudom mennyire járatos a színes csodák erdei világában, de talán egyszerűbb, ha adok egy-egy szálat, amelyekhez hasonlót kellene keresnie. – mondta majd a kosarából előhúzott egy pár virágot melyek a lila különböző árnyalataiban játszottak. – kakasmandikó, kökörcsin, májvirág és ibolya. Jobbra azon a tisztáson biztos talál belőlük. – mutatott egy nagy bükkök karolta rész felé úgy harminc lépéssel arrébb. – Két csokorra valóra van szükség mindegyikből.

A férfi átvette a mintákat majd bólintással nyugtázva indult neki a kapott feladatának. A Hétarcú a megmondhatója, nem volt gondja a hasonló növények felismerésében, de a bőség zavara lett úrrá rajta, mert a mutatott helyen százával nyíltak. Nem akarta hamar összecsapni a munkát, a legszebb szálakat kívánta összeszedni, hogy lenyűgözze a nőt, így hosszú percekig vesződött a gyűjtéssel. Elégedetten szemlélte végül munkája eredményét és visszafordult a lány felé, aki már nem volt ott. Arcáról lehervadt a mosoly és megdermedve figyelt minden érzékével, a hölgyet vagy veszélyt keresve. Jobb válla felett valami mozdult Ő pedig ösztönösen megpördült, miközben jobbja a kardja markolatára röppent, majd hirtelen megállt. Az egyik vastag törzs takarásából kilépő komorna lepte meg:

• Szép kis testőr mondhatom. – oldotta mosollyal a riadalmát a nő.
• Elnézést hölgyem. – szabadkozott zavartan.
• Hagyja csak, nem hittem, hogy ennyire belemerül a feladatba. Közben magam is végeztem, így akár indulhatunk is.
• Ahogy kívánja.

Az úton vissza pár percig csendben haladtak, melyet Laviella tört meg végül:

• Szeretném megköszönni a mai napot. Jobb társaságban az erdőt járni.
• Nekem szolgált örömömre, hölgyem. – biccentett az “ellenőr”.
• Kérem, szólíts Elli-nek és hagyjuk el az udvariaskodást. Egész nap egy úri házban dolgozok, az erdőn egymás közt nem látom szükségét a kötelező frázisok betartásának. Remélem nincs ellenedre.
• Egyáltalán nincs. Szólíts nyugodtan Tav-nak.
• Nos Tav, még egyszer köszönettel tartozom neked.
• Mégis miért?
• Azért, hogy érdemesnek találtattam a közeledésedre. Tudod, ha az ember megtűrt vallású, annak nehezen akad udvarlója errefelé. Aki meg mégis közeledik,  arról hamar kiderül milyen szándékkal. Velük még a kútnál sem maradnék szívesen kettesben.
• Ezek szerint ezen a rostán átjutottam.
• Még nem döntöttem el, hosszú az út még a kútig…  – villantott egy nagy mosolyt felé a lány.

A boszorkányvadász a vallás témáját nem most akarta feszegetni, félt, hogy elijeszti vele a lányt. Hitte, hogy idővel megmutathatja neki az igaz utat, de nem a hittérítés vezette érdeklődését. Megítélése szerint a lány bálványimádóként is különb értékeket mondhatott magáénak, mint a legtöbben Arione nyájában.
Lassú tempóban haladtak visszafelé és legnagyobb bánatára az út a kútig korántsem volt hosszú. Közben a városról, az időjárásról és más közömbös témáról csevegtek, hogy hallhassák egymás véleményét a hétköznapi dolgokról. Kiderült, mindketten az esős időszakot kedvelik jobban és egyezik a véleményük a kőépületek megbízhatóságával kapcsolatban is. De ez is véget ért amint a kőkávához értek.

• Itt lennénk.
• Itt, így kérem ne hagyj kétségek között, mi végül a döntésed? – kérdezte tettetett rémülettel, hisz a lányon is látszott a pozitív válasz.
• Úgy határoztam hosszú ideig vissza fogok élni felajánlott testőri szolgálataiddal. – mosolyodott el. – Két nap múlva ismét kitérőt teszek a rengetegbe. Megfelelne, ha hasonló körülmények között tennénk sétát?
• Természetesen. A legnagyobb örömmel.

…

Nagy esemény nem történt a kikötő környékén és a városban sem, így nem vonta el semmi az “ellenőr” figyelmét. A vánszorgó órákat munkájába feledkezve töltötte, míg el nem jött az újabb találka ideje. Most már nem volt meg a kezdeti feszültség, csak a bizsergető kíváncsiság. Ugyan Laviella ismét megváratta egy kicsit, de addig is átgondolhatta ez alkalommal mit szeretne megtudni a lányról. Kedélyesen elcsevegték az időt és észre sem vette, de már az erdőt járták.

• Ma egy kevés fehérnépet szedünk – jelentette ki Elli. – Hóvirágot, nárciszt, hunyort keress. Mindjárt szedek párat mutatóba.
• Sokat tudsz a virágokról. – érdeklődött az “ellenőr”.
• Muszáj, különben mellékkereset nélkül maradnék. Szerencsére szeretem amit csinálok, ez egyfajta szórakozás is számomra. Közelebb kerülni a természethez, gondolataimba merülni virágszedés közben…szerintem minden embernek szüksége lenne erre néhanapján.
• Egyetértek. Mint legutóbb említettem, jól esik ide kijönni. Legalább a hínár- és halszagot is kiűzi kicsit a ruhámból az ébredő erdő. – a lány halkan felkuncogott. – Tehát még eléggé érződik.
• Hagyd csak Tav, a tenger illata nem szégyellnivaló.

Mosolyogva feledkeztek a virágszedésbe. Elli el-el tünedezett a szeme elől, de perceken belül mindig a közelében volt megint. Úgy sétált, suhant a sűrűben, mint egy dolgos méh aki tudja mit és hol keressen a zöldben.

Mikor újra egymás közelében munkálkodtak az “ellenőrből” kibukott a kérdés ami már egy ideje furdalta:

• Az anmon már elnyílt?
• Sajnos már igen, de akkor is ritka. Kevesen ismerik és kevesen is keresik, de nekem személyes kedvencem. Jelentése miatt adom olyanoknak akit látszólag megtalált a rossz sors.
• Tapasztalatból fakadó együttérzés?
• Mindenkinek vannak sötét időszakok az életében, melyből szabadulni vágy.
• Neked ez mi volt? – a boszorkányvadász sejtette, hogy ingoványos talajra tévedt, de minél többet akart tudni a nőről.
• Tudod a képzésemre nem jó szívvel emlékszem vissza, igaz felüdülést jelentett mikor a végeztével továbbállhattam és minél messzebb kerülhettem egykori tanítómtól. Halálhíre a hajóraszálláskor ért, és be kell valljam, nem ejtettem könnyeket, mi több megkönnyebbülést éreztem. Bár gondolom nem csak nekem lenne mesélni valóm. – villantotta gyönyörű kék tekintetét a férfira.
• Való igaz. De számomra ellentétes az élmény. A lehetőség a jelenlegi munkámra volt az ami reményt jelentett a szabadulásra addigi helyzetemből. Bármely városról is legyen szó, az utcagyereknek mindig sanyarú a sorsa. Anyátlan, házatlan tolvaj lennék a mai napig akire vár valahol egy neki szánt kötél vagy tőr, esetleg eddig sem jutok és  megfagytam volna az egyik keményebb télen…De Domvik jóvoltából most itt lehetek és ez számít igazán. – a nő az istenség említésére még jobban elkomorodott. Egy darabig szótlanul szedték a virágokat, végül a rájuk ereszkedett csöndet Laviella törte meg.
• Tudod sokat gondolkodtam a vallásról mióta itt vagyok. – kezdte halkan az “ellenőr” legnagyobb döbbenetére a hit témájában. – A Panteon isteneit emberközelinek tartják, de Domvik sokkal jobban megtestesíti az emberi természetet. Hétarcúként is emlegetik, és minden arca mást jelenít meg belőle. Az emberek is ilyenek. Egyes északi gondolkodók szerint mindenki felé van egy maszkunk amit hordunk, saját valónkat nem mutatjuk meg senkinek. – A boszorkányvadászt felrázta kicsit az eretnekség határát súroló eszmefuttatás, de a hasonlat találó volt. Maga fokozottan érezte ezt a mindennapjaiban, hisz a normál élete egy szerep volt. Máshogy tűnt fel a valódi elöljárói előtt is, amennyiben kapcsolatba léptek és ellenfeleinek is mást mutatott magából. Hirtelen nem tudta, hogy hány és hány arcot, vagy maszkot használt eddig és cserélget naponta, majd rájött, hogy most is ezt teszi a nő előtt…
• Nagyon elkomorodtál, talán valami rosszat mondtam? – törte meg az ismét beállt csöndet Elli. Mivel hosszú pillanatokig nem kapott választ, ezért folytatta. – Tudtam, hogy hagynom kellett volna a hittel kapcsolatos gondolatokat. Sajnálom, ha esetleg felzaklattalak vagy sértésként hatott amit mondtam.
• Nem kell elnézést kérned. Csupán alaposan végiggondoltam amit mondtál és azóta csak egy kérdés motoszkál bennem…
• Micsoda?
• Mikor nincs rajtunk maszk?
• Ezzel a kérdéssel a bölcsek is bajban voltak és nem tudtak egyértelmű választ adni. Az elfogadott állás az, hogy csupán magunkkal vagyunk őszinték.
• Hol marad az ima vagy az igaz szerelem? Az istenünk felé vagy a szerelmünk felé csak őszinték vagyunk.
• Vigyázz Tav! – rázta felé mutatóujját a lány. – A gondolat alaptétele, hogy akinek meg akarsz felelni, az előtt mást mutatsz magadból. Pont erre a két esetre ne lenne igaz?

Ez a gondolatmenet adta meg a délután hangulatát, és bár másról is szót váltottak aznap, a boszorkányvadász egyre az elhangzottakon merengett.

A lány meglepően tanultnak bizonyult és érdemi vitákra adott lehetőséget a vele való társalgás. Egyre biztosabban fogant meg benne a gondolat, hogy Ő lenne a megfelelő választás. Mind többet akart megtudni róla, de a maszkokról és arcokról szőtt gondolatfolyam szöget ütött a fejében. Mert egy komoly kérdést vetett fel. Mikor avathatja majd be Ellit abba, hogy mi is Ő valójában?

Sajnos erre még nem tudott megnyugtató választ adni magának.

…

Felhőtlen boldogsága csak hat napig tartott, ugyanis a hetedik nap reggelére már tudta, munkája akadt. A városi tanács egy vezető tagját holtan találták virradóra és mintha rossz dolgok előjele lenne, a pocsolya-szürke fellegekből eleredt az eső.

A városkapunál csuklyás, szürke köpenyes alak várakozott. Nemesi hintó gördült be, és csikorogva állt meg az utcaköveken előtte. Az ajtó kinyílt, az “ellenőr” beszállt, és a hintó haladt tovább, mintha mi sem történt volna. Bent az elfüggönyözött kocsiban egy inkvizítor ült, alabástromfehér papi öltözékben, pharonban, melyet bíbor övvel fogott össze. Sasorra és sovány képe ragadozó madár jelleget adott megjelenésének, szürke szemeinek hideg tekintete unottan méregette a boszorkányvadászt. Köszöntés nélkül, lényegre törően kezdett mondandójába:

– A tanácstag, ez a bizonyos Lonbardo, nem magától fordult fel. Méreggel, vagy ragállyal támogatták urunk színe elé. Valaki átcsúszott a hálódon. – szólt kimért, hideg hangon az inkvizítor.

– Sajnálom, taleiosz, kivizsgálom az ügyet. – használta az egyházi körökben használatos megnevezést az inkvizítorra.

– Tegnap volt az áldozat születésnapja ezért valamelyik ajándék lehet a ludas. Indulj el ezen.

– Igenis.

– Nem akarok több hibát, mendraiosz! – mondta, külön kiemelve a megnevezést, majd alexandritköves gyűrűjének két koppantásával megállította a hintót.

A boszorkányvadász kiszállt és elsétált az esőben a Lonbardo ház felé. Útközben feltette kék félmaszkját, hogy megvédje személyazonosságát és ezáltal a meglepetés erejét a Gonosz szolgáival szemben.

Az épület négy átlagos ház helyét foglalta el, és három emelet magasan tört az ég felé, a belső város közepén és egy kalmár famíliáé volt, akik a legtöbb gazdag családot alkották a városban. Az öreg Dares Lonbardo, Domvik nyugosztalja, óriási vagyont harácsolt össze éjjel bekövetkezett haláláig, így súlya volt szavának a tanácsban. A város vámszabályainak szigorításáért adott hangot legutóbb, hogy saját üzletét védje vele, s valószínűleg ez lett a veszte.

A felmutatott hétbuzogányos szent jelkép szabad bejárást biztosított a házba. A holttestet már elvitték, és legjobb ruhájában ravatalozták fel. Tavorio maga mellé kérette a szolgálókat, akik megállás nélkül siránkoztak munkaadójuk halálán. A vallomások alapján ételméreg szóba sem jöhetett. Nem volt ostoba az öreg, tudta, ellenségei számosak, ezért két előkóstolót is alkalmazott. A megoldást máshol kellett keresni. Végigkérdezte az alkalmazottakat minden körülményről:

• A szeme… Jaj, a szemei fennakadva fehérlettek, és szája szélén tajtékot vetett a nyál! – mesélte a megszeppent öregasszony, aki rátalált. – Görcsösen markolta az új hálóköntöst, amit az ünnepségen kapott…
• Láthatnám azt a köntöst? – érezte, nyomon van.

Óvatosan kutatta át a ruhadarabot és megtalálta, amit keresett. Egy kis tű volt a ruha redői közé rejtve. Alvadt vér száradt a hegyére, alatta viszont zöld anyag csillogott. Összeállt a kép. A méreg gyors volt, az áldozat görcsösen markolta a ruha anyagát, de már nem tudta leszedni magáról.

• Kitől kapta ajándékba?
• Doriani úrtól. Csak nem…? – kerekedtek el a vén cseléd szemei.

Elrendezte, hogy a pletyka ne terjedjen. A szolgálókkal elhitette, hogy lelki üdvük kerül veszélybe, ha eljár a szájuk.

Értesülései szerint Doriani cwa Zaravel, az idetelepült északi nemes és az áldozat mindenki szerint a legjobb barátok voltak. A ház ura valószínűleg nem lesz otthon, mert a temetést segít előkészíteni. – gondolta miközben lassan haladt az úton a jól ismert hely felé.

Doriani! Mióta meghallotta azóta ezen zakatolt az agya. Neki dolgozott Laviella. Elszorította szívét a félelem, ha arra gondolt, hogy a lány veszélyben lehet. Másrészt, így nem mutatkozhatott, hisz titkát még nem fedte fel előtte, és félt a reakciótól abban az esetben, ha egy véletlen folytán a lány felismerné. Hisz az élete színjáték, vér és hazugság. Sarkon fordult és más merre vette az irányt. Majd az éj leple alatt nyomoz, döntötte el magában.

…

Délután, a Küzdelem órájában, az eső után előbújó nap már a kútnál érte. Ideges volt megint, de nem a találka miatt. A lány a megbeszélt időben érkezett és egy fertályóra múlva már az erdőt rótták.

– Mi bánt? – kérdezte a lány.

– Semmi. – vágta rá a választ rögtön az “ellenőr”. De látta, Laviella nem elégszik meg ennyivel.

– A munkámban akadtak gondjaim. – Terelte a szót, de a zafírkék szempár fenyegetően villant rá.

– Ha nem vagy őszinte, nem látsz többet! – majd mosolyogva tette hozzá. – Vagy ha nem vagy elég gyors! – és már futott is kacagva, csúszkálva a nedves avaron.

A férfinak se kellett több bátorítás, a lány után vetette magát, át a bozóton. Laviella futott, őzként szökkent fától-fáig, és szemeiben gyermeki öröm csillogott. Mindig mikor Tavorio elérte volna, egy hosszú ugrással tovaszökkent előle. Egyszer elhibázta, megcsúszott és egy fának vetette hátát. A százados tölgy bástyaként magasodott fölé és e pillanat elég volt, hogy a férfi beérje. Karjait a fának támasztotta, hogy a lány ne futhasson el. Zihálva vették a levegőt és mosolyogva néztek farkasszemet. Közelebb húzódtak egymáshoz és ajkuk hosszú csókban forrt össze, miközben a lenyugvó nap aranyba borította körülöttük az erdőt.

…

A kék hold már az utcán találta, szent kötelességéhez teljes felszerelésben, melyet csak a barna köpeny rejtett el, szívében a bizonyossággal, hogy meg kell védenie a nőt, akit szeret, bár még mindig nem hitte el, hogy így gondolkodik. A csók emléke kísértett az ajkán. Nem tudta mit hoz az éjszaka, de tudta, nyomon van. Csuklyáját fejére húzva haladt az utcákon. Egy macska ügyessége és két mászókampó segítette át a két ember magas kőfalon. Onnan a kert legközelebbi fájára vetette magát, és szoborrá dermedve figyelt. A sötétben két alak találkozott az istálló előtt, lopva körülnéztek, majd bementek az épületbe. Arrébb araszolt az ágon és a kétlábnyira lévő istállótetőre ugrott, melyen csak egy kis dobbanás árulkodott érkezéséről. A tetőn lévő egyik ablaknyíláshoz lopakodott és bemászott rajta, így az istálló padlásáról, két bála szalma mögül figyelhette az eseményeket. Egyetlen olajlámpás fénye viaskodott a bent lévő sötétséggel és halvány fénykörében egy nő és egy öregember veszekedett. A lovak láthatólag nem zavartatták magukat, csendben pihengettek.

– Hagyj már békén! – csattant fel a nő, háttal a boszorkányvadásznak. Csuklyája alól elszabadult, szőke tincsek hullottak vállára. Egy vénembernek szólt a kirohanás aki koszos posztómellényt viselt, alatta megsárgult vászoninget, bőrnadrágja kopott volt és öreg.

• Ne feleselj! Tudd a helyed! – a nő elhallgatott.
• Megjöttek a parancsok. Már nem vagyunk alvó módban. A vén rohadék akit a pokolra küldtünk, csak az első volt a sorban. Kicsit várunk míg elül a riadalom körülötte, majd jöhetnek az újabb lépések. Seussa Tiadora belebetegszik az évek óta tartó gyászba majd váratlanul elhuny, senki nem csodálkozna. Ezután a gyász leteltével Doriani úr, kinek a szava immár többet ér a tanácsban,  új feleséget választ. Tán egy cselédet emel nemesi sorba… – csak gonosz vigyora nem illett a vén szolga jelmezéhez. – Ezért vésd eszedbe, hogy a terveinkbe nem fér bele a “románcod”, mely amúgy is gyengeséged jele! Talán tudsz logikus magyarázattal szolgálni az értelmére? Van egy listád az ellenőrzések időpontjáról? – a lánynak ökölbe szorult a keze, de nem szólt. – Vess véget neki gyorsan és tisztán, vagy kénytelen leszek a magam kezébe venni a dolgot!

A boszorkányvadásznak elakadt a lélegzete. Minden jel arra mutatott, amitől legjobban félt, minden kimondott szó egyértelmű volt, de ő nem akarta, hogy az legyen. Nem lehet! Ő nem! – legszívesebben üvöltötte volna a gondolatot. Megtántorodott és nekidőlt az egyik bálának.

– Mi ez? – hallotta a nő hangját, de mellette mást is.

Az öreg rekedt hangú kántálását. Dobótőr villant a fáklyafényben, egy pillanat alatt megtéve a több láb távolságot és a vén boszorkánymester elterült. A mandreiosz puhán érkezett le, a lánytól nem messze aki varázslatba kezdett, ahogy megpördült. Keze megdermedt, hangja megállt az utolsó szónál, és a mágikus energia halk szisszenéssel távozott a teremből, ahogy a félmaszkjától megszabaduló férfira nézett. Szemeiben mélységes döbbenet tükröződött, arca elsápadt és remegő ajka szóra nyílt:

– Te…?

A vadász se festett jobban. Fejét lehajtva emelkedett fel, lassan nézett a nő szemébe.

• Elli, gyere velem, megoldjuk valahogy. – törte meg a csendet. Ez a nőt is felrázta a sokkból, mi több, indulata is felszikrázott.
• Megoldani? Hallod Te egyáltalán magad? Mégis mit kínálsz? Kényelmes helyet a máglyán? Egy gyilkos boszorkány nem jut máshova ebben a birodalomban.
• Elli…kényszerítettek téged, bebizonyítom.
• Ne tegyél úgy mintha ismernél! – Ezt már szinte ordította. – Nem tudod mennyi életet oltottam ki saját akaratomból! Köztük a mentoromét is, mi több boldogan! Csak azt sajnáltam, hogy a hír már a hajón ért.
• Elli…
• Elég! Laviella csak egy szerep…mint ahogyan Tavorio is. – erre nem volt hirtelen ellenérve a férfinak.

Pillanatokig csak nézték egymást, de szólni egyiküknek sem volt ereje. A dermedtségből a vén szolga kiáltása rázta fel őket. Kezéből a nyers mana nyúlványai villámként csapódtak a boszorkányvadászba, aki a mögötte lévő karám ajtajáig repült. Füstölgő ruhával, nyögve terült el a tövében, a bokszban lévő ló pedig hangosan felnyerített.. Az öreg arca sebzett vadak indulatát mintázta.

– Közelebb volt az ellenség, mint hittük. – rekedt hangon felnevetett. – Mint mindketten hittétek! Az ábrázata elárulta! Eddig nem is gondolt arra, hogy benned a vesztét sejtse! A boszorkány és a boszorkányvadász! Talán Ranagolnak mégis van humora… – gúnyos kacaja betöltötte az épületet.

A lány dermedten állt, csak a fekvő férfit nézte. Az öreg közben folytatta:

– Ha nincs ez a közjáték, már végünk lenne. Bár elég ironikus, hogy mikor az összetevőket gyűjtögetted, végig veled volt az erdőben. Ez a Kosfejes úr ítélete a gyengék felett. – egy erőset szisszent a kíntól, mikor vállából a tőrt kihúzta majd elhajította.

A mendraiosz feje zúgott, mikor visszanyerte eszméletét, de uralkodott magán és nem mozdult, csak fülelt és szemét nyitotta résnyire. Pont rájuk látott.

– Tessék, vedd el! – szólt a lányhoz az öreg, felé nyújtva egy övéből kivett tőrt. – Végezz vele!

Laviella nem mozdult.

– Álld ki a próbát! Győzd le múló érzelmeidet! RANAGOL NEM TŰRI A GYENGÉKET! – az utolsó szavakat már szinte ordította. Közelebb lépett a lányhoz.

– Nyerd el újra a bizalmam, vagy pusztulj a féreggel együtt… – súgta a fülébe, és kezébe nyomta a fegyvert. – Csináld gyorsan és csendben. Már így is túl sok magyarázkodni való lesz az estével kapcsolatban.

A boszorkányvadász tudta, csak egy esélye van, mégis várt. A nő döntése most mindennél fontosabb volt számára. A boszorkány ránézett, könnycsepp futott végig az arcán.

– A komorna és az ellenőr kapcsolata működhetett volna…Boldogan éltek még meg nem haltak. Kár, hogy sosem voltak valósak. Ég veled Tav… – mondta remegő hanggal és megindult felé a tőrrel. A következő lépésnél zöld anyagot öntött a pengére egy eddig rejtett kis agyagedénykéből.

A férfi megkapta a választ. Elmormolta az igét, amire eddig varázshatalmát gyűjtötte. Karjait összekulcsolta maga előtt, majd a boszorkánymester felé nyújtotta ki őket. Az nyikkant egyet, ahogy a csapás, mely egy lórúgással volt egyenértékű, hátrataszította.

Röptében elkapott egy oszlopot, nagyot hördült, de látszott ennyi nem volt számára elég. Tántorogva kezdett feltápászkodni, közben jajongva fogta a jobb oldalát. Az oszlopon lévő lámpás a szalma közé esett, rögtön lángra lobbantva azt. A tűz lassan terjedni kezdett.

• Végezz…vele… – zihálta az öreg. – A többit.. a tűz… majd megoldja.

A boszorkányvadász előhúzta a mendrát úgy közeledett a nő felé.

• Elli, kérlek, még nem késő!
• Mondod ezt hajtincsekkel az öveden… Ma vége lesz ennek a színjátéknak. – hátrább lépett kettőt majd rövid, mágiával átitatott igét mormolt el.

A férfi körül lévő négy oszlopról lelógó kötelek lassan életre keltek és tekergő kígyóként hajlongtak, ki-kicsapva a férfi felé. Kaotikus táncba kezdett, elhajolt, elugrott, hogy elkerülje őket. Tudta, ha egy is megragadja, akkor a nő támad és egy komolyabb vágás is elég arra, hogy pontot tegyen a küzdelemre. De azzal is tisztában volt, hogy az öreg vajákos sem marad sokáig ártalmatlan. Nem sok hatalom maradt a kezében, de tudta már miként fordítja előnyére.

A következő pillanatokban ahogy a “kötélkígyókkal” való hadakozás engedte, párszavas fohásszal idézte Ura szent fényét a nyakában hordott hétbuzogányos szent jelképre, a legerősebb formában ami éppen hatalmában állott, de épp csak egy pillanatra. Ez elég volt, hogy a ellenfeleit elvakítsa, bár a kötelekre nem hatott. De nem is ez volt a cél.

Fegyvertelen bal karját odakínálta a tőle szemben, balra lévő “kígyónak” és mikor érezte a fogást akkor az átellenes oldal felé rohamozott. Kardjával elsodorta az onnan támadó köteléket, majd az oszlopra talpalva elrugaszkodott, hogy a bal karján lévőt megfeszítve átlendüljön a megzavarodott nő fölött és a vén vajákos előtt érjen földet. Nem sokon múlt, hogy a háta mögül induló csapások elérjék, de Domvik kegyéből csak hátát simították végig.

Nem habozott, egy gyors vágással küldte a túlvilágra a sebzett vénembert aki torkához kapva hanyatlott saját vérébe. A nő felé fordulva feszítette tovább az Őt fogva tartó kígyót, majd kardja fűrészes tövével elmetszette azt is. Laviella a szemben állt vele, mögötte egyre jobban ágaskodtak a kötelek, a tűz egyre terjedt, de egyikük sem mozdult. A lovak, a veszélyt érezve, vadul nyerítve próbáltak szabadulni, kötelékeiket tépve, a körülöttük lévő dolgokat zúzva. A lángok vöröses fényében állt egymással szemben boszorkány és vadásza. Körülöttük halált ordított a világ, ők mégis csendben maradtak.

Végül a nő rövid varázslatba kezdett, majd eltűnt. A férfi fogást váltott a mendrán, két kézre fogta és hátrafelé szúrt. Érezte, ahogy a penge ahelyett, hogy a levegőbe szúrna, húst, bordákat ér.

Hallotta a kitörő, fájdalmas sóhajt.

– Hagytam időt, menekülhettél is volna, akkor hát miért? – tette fel a kérdését rekedten a boszorkányvadász, lehet csak magának.

– Emlékezz rám…szörnyetegként…Így…könny…könnyebb lesz…felejtened… – jött a halk válasz.

Mögötte összeroskadt az erejéből kifogyott nő. A gyönyörű szemek lecsukódtak, a vékony ajkak nem görbültek mosolyra többet. A mendraiosz kiejtette kezéből a véres kardot, letérdelt halott szerelméhez. Átkarolta és magához húzta az élettelen testet.

– Hogy tehetném? Több voltál ennél…nekem mindenképp…

A lovak legtöbbje kiviharzott az istállóból, ami addigra már maga volt a lángoló pokol. Végül a főgerenda sem bírta tovább és az épület összeroskadt, maga alá temetve mindent, ami aznap este történt…de addigra a férfi már nem volt ott.

…

Hűvös reggel köszöntött Arione kikötővárosára, mely Szent Ignitus havának ötödik napjára virradt az Arcok 2661. évében. Piac volt megint, bár lassan a végéhez közeledett, és az ellenőr szokásához híven a tér dokkok felőli oldalán, egy raktár falának védelmébe húzódva figyelte az összegyűlt népeket akik már haza készülődtek.

Látta gyümölcsáruslányt amint a nap végeztével nagyot fújva megtörli az arcát, majd megigazítja a ruháját, hogy illendően járuljon Domvik szerény szolgája elé aki egy csapat árva kölyökkel az oldalán érkezik, hogy elvigye azt ami a piac után a standon maradt. Mosoly mosolyt fakaszt és gyümölcs kerül a gyermekek kezébe.

Látta a fogadó személyzeti ajtajában az anyjuk karjaiba rohanó gyermekeket, a ragyogó szemeket, hogy végre vele lehetnek. Az üdvrivalgást mikor egy-egy érme kerül a markukba, hogy vehessenek valamit, elvégre piac van. A kurtizán megviselt, fáradt mosolyát ahogy utánuk néz.

Nézte a lassan oszló tömeget, és egy pillanatra látta a szőke hajadont ahogy virágokkal teli kosárkájával még leendő vásárlókat keres, majd eltűnik az emberek között. A visszafogott ruházatot, a zafírkék szempárt, a felvillanó mosolyt… De tudta, csak képzelete játszik vele. Laviella sírja azon a tisztáson domborodott ahová először mentek virágot szedni. Tisztában volt vele, hogy Őt már soha nem kapja vissza, de mást még találhat.

Lassan végigsimított a mellére tűzött lila és sárga színekben pompázó virágon…

* VÉGE *