Smaragd illúzió

Az odalentről felhangzó kiáltások és fegyvercsörgés úgy látszott el sem érik a tudatát. Végigtekintett az előtte elterülő sakktáblán és a láthatóan megviselt ellenfelén. Őt jobban zavarták a lentről felszűrődő zajok. Láthatóan alig kötötte le a kettejük között zajló játék.

 A szoba díszei élénk színekben verték vissza a kinti fényeket, de korántsem olyan élesen, mint a szoba négy pontján lebegő kristályok. Mélyükön a kastély különböző részein zajló pusztítás és élet-halál harc képei villództak. Az ember szolgákat sorra ölték le vagy szorították vissza az épület belsejébe a vadul, több hullámban érkező orkok.

A sakktábla fölé hajló kyr nemes tekintete azonban csak végigsiklott a látványon egy-egy jól megfontolt lépés előtt. A vele szemben ülő ember ereiben megfagyott a vér, ahogyan arra gondolt, hogy a véres események ihletik meg a játékhoz. Tény, hogy a kyr faj kedvét lelte a harci bemutatók és gladiátorviadalok látásában, de nem volt vérszomjas típus.

Az előtte ülő férfi pedig ráadásul pap volt, Weila, a Sorskovács kiválasztottja. Akármennyire volt a főisten kegyeltje, ez még nem adott magyarázatot tetteire soha. Mikor pirkadatkor jelentették az ork előőrsöket az erdőben a pap minden kyr vérű családtagot elmenekített a kastélyból. Ő maga azonban, szolgáival itt maradt. Játszani.

A pap teljes szakrális díszében tündökölt az asztalnál, olyan volt mint egy esküvőre öltözött unatkozó vőlegény. Díszes zöld köpenye, drágaköves fejéke, nemesi gyűrűi csak úgy ragyogtak. Vándorbotjára csavart szent szimbóluma a Végzet és Sors saját farkába harapó kígyóját mintázta. A szolga végiggondolta, hogy talán még a ház ünnepi alkalmain sem öltözött ki így ura.

A játék elhúzódott. Mikor az Árnyékúrnőt szimbolizáló bábút a Mantikór levette a tábláról a körülöttük örvénylő képeken látható volt, hogy a lovagterem elesett. Hatástalanított pusztító páncélok hevertek a padlón, összekeveredve a támadók és védők vérével. A kyr nemes unottan sóhajtott.

A szolga tudta mire gondol. Az orkok szinte gondolkodás nélkül, központi irányítás nélkül támadtak a magasabb épületekre. Mintha csak születésükkor nevelték volna beléjük a kyr kultúra elleni gyűlöletet. Talán mégis Orwella teremtményei lehetnek, tőle telik ki ilyen gonosz gondolkodás.

Kezdetben a kyrek azzal kísérleteztek, hogy a primitív törzsek élén álló ork vezéreket, sámánokat vették célba … de ez sem vezetett a pestisként hömpölygő áradat megállításához. Minden ork egyénenként és mégis falkában ösztönösen egy célra tört: eltörölni mindent, ami egység és rend. Élén a kyr világgal.

A játék folytatódott. A mezőket elválasztó folyó szimbólumán már a kyr szinte minden egysége átkelt. Az ember ösztönösen a védekezésből való kitámadásában bízhatott … és a nemesi emelet lunír foglalatú kapuiban. A hangokból ítélve a ház utolsó védői már az ajtó előtti folyosóra szorultak és ott próbáltak egy utolsó védőállást kialakítani.

A szolga reménykedve nézett urára a játéktábla felett. Talán tervez valamit, talán nem játszotta ki minden kártyáját. Képes lehet az orkok jelentette káoszt megzabolázni istene hatalmával, szent tárgyaival. Újult bizalommal tekintett a táblára, hogy átlássa a játékukat. A negyedik meccset játszották azóta, hogy a főkaput áttörték az ork sámánok dalai.

Eddig kettőt nyert a nemes és csak egyet a szolga. Azt is csak azért, mert a pap olykor magához reptetett egy kristályt, hogy közel hajolva suttogására kiélesedjen vagy eltávolodjon a kép. A szolga a kastély minden termében ott lebegő kristályszemekre gondolt, amik éjjel szórták ki magukból smaragd színben azt a fényt, amit a nap folyamán elnyeltek.

A papra nézett, aki nehéz tekintettel meredt a táblára. Elrévedt és az ember nem volt rest ezt kihasználni. Támadásba lendült át, eddig védekező pozícióban lévő bábuival átugrott a folyón túlra és egymást segítve egészen a pap védművei széléig ugrott. A kyr elmosolyodott és ösztönösen, a támadó alakult nyomába küldte az ostromló seregét. Átgondolatlan lépés volt, nem érhetett vissza külön-külön az egységeivel időben.

Az ember diadalittasan verte le a tábláról a Sorskovács papjának vezérét. A császárt szimbolizáló bábu messzire repült az asztaltól is, úgy tetszett a játék síkjából egy külön világba került: a valóságba, ahol a folyosó vasalt kapuját ekkor tépték ki a környező márványból szőrös, karmos kezek. A hangokra a szolga ijedten fordult meg ültében és nem látta urának a sajnálkozó, együtt érző mosolyát és azt, hogy lassan fakulni kezd.

A szolga csak akkor nézett vissza, amikor a kyr külleme szinte üvegszerűvé vált már. Vonásai elhalványodtak, tekintete formátlanná vált. Köpönyege és díszei mintha egyre bizonytalanabbul álltak volna a levegőben. A szolga hangosan nyelt egyet, de nem mert urára kiáltani könyörgően vagy kérdően sem. A kyr lassan teljesen elhalványodó alakját látva azonban kezdte megérteni az urát.

Mikor a tárgyak a padlóra zuhantak a szolga sietett felkapni őket. Értette már, hogy ura a családtagjai kimenekítésére minden erejét elhasználta korábban és már csak magát tudta volna kimenekíteni. De nem akarta elhagyni szolgáit, nem akarta, hogy a kastélyt az üres emlékek védelmezzék csak az orkok hordája ellen. Értette azt is, hogy ura nem lehet messze, nyílván az ork sereg mögötti dombokra menekült csak, onnan szemléli a büszke vár bukását.

Hogyha öt csatából legalább kettőt elveszítesz, a háborút mégis megnyerheted. Felidézte az ősi kyr mondást, amit ura is gyakran ismételgetett. Kezében szorongatta a pap szent tárgyait akkor is, amikor az orkok rátörték a toronyszoba ajtaját. A másfél ember nagyságú szörnyek négykézlábra ereszkedve rohantak felé, testükről cafatokban lógott a rongyos bőrvért, más méretre készített csatos sisak.

Mielőtt azonban elérték volna a szolgát a szoba kivilágosodott. Előbb halvány majd egyre erősebb smaragd színben fürösztötte a kastély termeit egy különös erő, ami a szobákban lebegő kristályokból áradt szét. Kívülről úgy látszott, hogy minden ablakból zöld tüskék nőnek ki az éjszakai égre a kastélyból, odabent felperzselte a szőrt, megolvasztotta a fémet és felhólyagosította a bőrt ez a kegyetlen lidércfény.

Egy sámán még idejében váltott a varázsdalán, több szívdobbanásig állta az őrjöngő szent fényt, ami szobáról-szóbára kóborolt a kristályokon keresztül és minden mozgó, élő testbe behatolt és belülről égette ki a lelket … ha lett volna ilyen az orkoknak.

Végül mégis elhanyatlott az ork, több ezer éves hagyománnyal nem tudott dacolni a pár évtizedes, véletlenből született mágiája. Orrán is száján is dőlt a smaragd füst, ahogy utolsó élőként elhasalt a toronyban. Minden olyan hirtelen csendesedett el, hogy a környező vidék állatai még percekig nem mertek hangot adni meglepetésüknek.

A zöld tüskék csak lassan lohadtak el, úgy tűnt megkövesedve és elporladva hamuként zuhannak alá az udvarba és porviharként terítették be az ott elesett testeket. A meztelen kyr férfi ügyet sem vetve lépett be családja ősi birtokának kapuin, ahogy megtette már ezerszer. A tettének eredményét vizsgálva nézett fel a toronyba és a nagyobb vértócsákat kerülgetve befelé indult. Azon gondolkodott vajon merre talál majd egy váltás tiszta ruhát.