A Tavasz Ígérete – Hangulatkeltő a XI. Kalandorkrónikákra

A tetovált alak végigsétált a belső falon, az ereszek alatt, ahonnan víz csöpögött lassan, de folyamatos ütemben a kövezetre. A tetőket roskadásig megülő hó olvadni kezdett, az idő enyhülőben volt. Egy pillanatra megállt és a távolba révedt, a falakon túlra, hosszú percekig nézte a tájat megbabonázva. A Hegyek látványa mindig elvarázsolta, a távolban pedig ott tornyosult a Yian – Yiel. Mennyire hatalmas, és mennyire erős, idáig érződik a kisugárzása, gyökerei oly mélyek, akár csak egy erős fogé, bizonyosan legalább olyan hosszan nyújtózik a föld alatt is, mint felette. Vannak kik azt mondják ott kezdődött minden, az élet, az erő, a történelem. Közben a vízcseppek kopogását hallgatta, akárcsak mint megannyi apró láb dobogása… úton valahova. Olykor bizony elvágyódott a kolostorból, s ha így visszagondolt, ez az érzés általában a tavasz beköszöntével kísértette meg újra és újra, egyre gyakrabban mostanában. Az olvadás, a felfrissülő levegő illata, valami új kezdete… de az is lehet, hogy az irgalmatlan és mostoha telek tartják itt, hisz ki vágyna a vándoréletre mikor odakint tombol a hóförgeteg. Elmosolyodott saját gondolatain.

Jól van Ise elég volt, ne hagyd hogy gondolataid szétszéledjenek, meditálni indultál! – parancsolt magára, igaz nem oly határozottan, mint ahogy azt elvárta volna magától. Majd újra célba vette saját kis magán fülkéjét, ahova eredetileg is indult.

Pokrócát összehajtogatta, majd a földre terítette, elhelyezkedett rajta, hátát a kőfalnak vetette. Még most is hallani a vízcseppek kopogását, így ezúttal nem lesz szüksége kis imaharangjára, majd a természet vezeti útját. Más testvérek hosszú mantrákat használnak kapaszkodóként átszellemülésük során, ő azonban nem volt híve ezeknek, megteszi egy ütemes monoton hang, a víz hangja jelenesetben. Hatalmas levegőt szívott hát a tüdejébe, majd lassan fújta ki, saját kilégzésének hangjára ültetve rá szellemét, a víz pedig csak dobolt a köveken.

Egy barlangban ült, darócruhát viselt ugyan, de érezte, hogy ő maga az. A testét borító rendtetoválások is a megszokott helyükön voltak, saját maga volt, csak egy másik formájában.  Szemben vele egy szintén darócruhában üldögélő alak, olyan akár bármelyik szerzetes a környékről, viszont ő sem bőrén, sem ruháján nem viselt hovatartozására utaló jeleket. Ideáig lehunyt szemeit lassan nyitotta fel, majd Ise-re emelte békés tekintetét. S bár szemei megnyugvást sugároztak, arca merev volt akár a szikla.

–    Jól van, akkor most lemegyünk lényeg legmélyére, készülj fel! – szólott hidegen az ismeretlen.

Ise egy pár pillanatig hezitált, próbált felkészülni az utazásra saját ismeretlenjébe, de sajnálatára csak zavart és némi félelmet érzett.

–    Nem biztos hogy ez jó ötlet, még nem vagyok kész. – válaszolta bizonytalanul.

Ebben a pillanatban újra a fülkéjében találta magát, szemei hírtelen pattantak fel, de nem volt rémült, nyugalom zsibongott testében. Nem fogadta hát el a vezetést, még mindig fél saját magába nézni. Pedig annyi mindenre választ kaphatna, ha képes lenne rá. Végre valahára le kell győznie magától való félelmét. Tudta ugyan hogy ez a legnehezebb lépések egyike, de érezte, hogy nem juthat előrébb amíg ezt a lépést meg nem teszi. Másként csak egyhelyben topogna tovább.
Kitárta a vaskos faajtót, és szippantott egyet a lágyan hűvöskés levegőből. Lehet, hogy mégis eltávozást kellene kérnie a mesterektől? Lehetséges hogy tényleg csak egy vándorút segíthetne neki az előrelépésben? Mi van ha a kolostor falai között sosem lel rá önnön magabiztosságára? – ezen gondolatokat susogta fülébe a szellő, mikor is újra dobogásra lett figyelmes, de ez már nem a vízé volt, hanem valódi lábaké. Egyik rendtársa futott felé, akinek, amint közelebb ért, kétségbeesést látott az arcán át – átvillanni.

 –    Ise testvér, Ise testvér… merre jártál, halottad a hírt? – az összeszedettségnek nyoma sem volt a fiú hangjában.

Ise csak meglepetten állt, és kérdőn nézett barátjára… talán valóban meg is lepődött.

–    A Lélek Ise testvér! – emelte fel hangját az érkező. Eltűnt, nincs a helyén!

Ise-ben ebben a pillanatban érett bizonyossággá az a megérzés, hogy ez a tavasz valóban a változás ígéretét hordozza.