Gulandroval való beszélgetésünk során – egy spontán sörözésnek induló, ám fiestagőzös házibuliba fulladó estén – merült fel sok év távlatából Mortiis neve. A társalgás általánosabb értelemben a művész életének bizonyos fejezetei és az alkotás mechanizmusának mozgatórugói közt fennálló összefüggéseket és kölcsönhatásokat boncolgatta, bár ebbe most nem mennék bele részletesebben.

Håvard Ellefsen a norvég fjordok szülötte, s mint számos skandináv előadó esetében, az ő lelkében is megbújik valami zúzmarás, jégvirágos melankólia, mely sötét és misztikus szólamokkal elegyedik. Azon interjúk alapján, melyeket a youtube-on leltem fel, valamikor egész művészi megnyilvánulását egyfajta küldetésnek tekintette, melynek célja első sorban saját lelkének feltérképezése. Kezdetekben az Emperor nevű hörgős blackmetal bandában zenélt, mint ifjú basszgitáros, de alig egy év közös munka után szólókarrierbe kezdett. Úgy érezte eljött az idő, hogy elvonuljon kicsit a világtól. Önkéntes remeteségének egyaránt okot szolgáltathatott egyfajta spirituális elmélyülés igénye, valamint az, hogy távol maradjon a város zajától, és a természetben inspirálódjon. A történet szerint beköltözött egy erdészházba egy rettentő nagy rengeteg közepén, ahol nem volt más csak fenyvesek, csend, hó meg halál. Hogy mit evett ezekben az időkben, máig rejtély, nem valószínű ugyanis, hogy a pizzafutár vállalt volna ilyen messzi kiszállást. Vitt magával azonban szintetizátort, s meghatározhatatlan időre bezárkózott hangszerével. Itt született meg az a teljesen saját, szürreális mesevilág, melyet első albumain (Andem som Gjorde opprør, Keiser av en dimensjon ukjent, Blood and thunder, Crypt of the wizard, Stargate) megénekel. Persze az is lehet, hogy csak városi legenda az egész, mint ahogy több elképesztő cikk is napvilágot látott a világhálón és különféle zenei magazinokban Mortiist illetően. Írták róla, hogy megölte az anyját, hogy farkasokkal hál, s még ki tudja miféle szörnyűségekre vetemedik – ezeket a bulvárpletykákat egy időben össze is gyűjtötte a honlapján. Egyedül az erdőben lakós történetet nem cáfolta: vagy azért, mert tényleg megtörtént, vagy azért, mert annyira megtetszett neki.

Korai szerzeményeinek hangvétele még távol áll a későbbi ipari jellegű, metálos témáktól. Filmzenének is beillő epikus dallamok és lágy melódiák váltják egymást, kórus csendül fel a szimfonikus betétek alatt, fantasztikus vagy épp rémisztő lényekről regélnek a történetek. (Asztali játékhoz kiváló aláfestő zene.) Az egész egy képzeletbeli vándorút keresztül-kasul a csillagok borította világmindenségben, melynek célja saját benső titkaink feltárása – ő legalább is valahogy így jellemezte alkotásait. (Nem kizárt, hogy Gyűrűk ura kötetet is tett a hátizsákba, s talán nem hiába van karjára tetoválva az Egy gyűrűről szóló mondóka sem.)

Valószínűleg ebben az időben alakult ki ama szokása, hogy orknak maszkírozza magát. Bevallása szerint azonban nem ork, hanem troll, bár álarca véleményem szerint semmilyen hasonlóságot nem mutat a szerepjátékosok fejében élő troll figurákkal, legkevésbé sem napjaink egyik kedvenc internetes mémjével. (Problem?) Letagadná persze, de a figura mintájául Tom Cruise egy igen korai filmje, a Legenda szolgálhatott, ebben szerepel ugyanis egy Blix nevű teremtmény (manó vagy troll, már nem emlékszem), akinek megjelenése igen gyanús hasonlóságot mutat Mortiiséval. Orkunk végül kidugta görbe orrát erdei házikójából és ismét kilépett a világ elé; valószínűleg hiányoztak már neki a fellépések meg a csajok. Ekkor még Alice Cooper-szerű külsőségek közt (sok bőrcucc,  szegecsek, láncok, fegyverek, koponyák, indokolatlanul sok művér, stb…) adta elő színpadi produkcióit, ám már formálódott benne az a valami, ami következő albumán, a The smell of rain-en (mennyire nagyszerű cím ez!) hallatta meg igazi hangját.

Igen kedves számomra ez az album – nem csak azért, mert visszhangot vernek benne végzős gimnazista önmagam hangulatai, hanem azért is, mert oly sajátságos atmoszférával bír, az érzések oly széles spektrumát vonultatja fel, mely által párját ritkítja zenésztársainak alkotásai közt. Sajátos útkeresés ez, melyben Mortiis többnyire önmagával, a sötét énjét megtestesítő ork figurával viaskodik, de véleményt mond vallásról, sorsról, életről és halálról egyaránt. Ugyanakkor több dalnak is a saját kis fantasy világa szolgáltat alapot. Gondolatait, érzelmeit különleges egyediséggel szerkesztett, dallamos, gitár-, szimfonikus- és szintipop témákra épülő darabokban dolgozza fel, s azt kell mondanom, az album tulajdonképp hibátlan. Annyira egyben van, olyan jól kapcsolódnak egymáshoz a zenei elemek, hogy szerkesztettségével, felépítésével kevés lemez vetekszik – szerintem. (Hasonló gyöngyszem például a Rammsteintől a Reise Reise.) Minden dal mondani akar valamit, minden sor szívből szól, mindennek van értelme, célja, jelentése. Ritka ez.

Aztán – mint oly sok művész életében – beköszöntött a kábítószer krízis. (Nem is volt új zenei anyag vagy három évig.) A függőségből való kilábalást következő albumán, a The Grudge-on regélte el dalos lelkű ork énekmondónk, hangvétele azonban itt már sokkal keményebb, haragosabb, harciasabb. A lemezt szintén csak ajánlani tudom: más ugyan, mint a Smell of rain, mégis kitűnő szerzeményeket vonultat fel, s szintén körüllengi az a Mortiis-ra jellemű titokzatos, sötét hangulat, mintha tényleg egy másik világ meselénye szerezte volna a dalokat. Arculata is megváltozott, hisz a korábbi bőrszerkóban feszítő, fenyegetően néző ork, aki a Smell of rain során tengerparton hajléktalankodó orkká változott, most még elborultabb, még veszedelmesebb külsőt öltött. Ez a vizuális fordulat szintén kifejezi az új dalok nyersebb, metálosabb hangulatát, a The Grudge esetében pedig már kifejezetten szürrealisztikus, amorf grafikai ábrázolások jelentek meg a lemez borítóján, gazdagon futtatott ornamentikával. Fellépésein Mortiis álarca is egyre inkább szimbolikus jellegűvé vált, mintha csak az arcához volna fércelve – nem maszk már, hanem ál-arc, mely elhatárolja igazi egoját az alkotásban megélt énjétől. (Ebből akár szakdolgozatot is lehetne írni.)


A következő éveket fáradhatatlan koncertezéssel töltötte, összeszedett egy színpadképes csapatot, s kis hazánkban is több alkalommal megfordult. Aztán jött a válság. Nem a gazdaságira, hanem az alkotóira gondolok. Valószínűleg kifulladt a lendület, vagy kezdett már belefáradni ebbe az egész maszkabálba. Hozzátartozik továbbá a valósághoz, hogy ha csak nem áll egy erős szponzor vagy kiadó az ember háta mögött, akkor magának kell előteremtenie a zenéléshez szükséges erőforrásokat, tekintve hogy a trollszerkót sem adják ingyen a boltban. Történt hát, hogy egy szép napon Mortiis felhívta Chris Vrennát, a Nine Inch Nails egykori oszlopos tagját és Marilyn Manson házi dalszerzőjét (s nem utolsó sorban a zseniális Alice nevű American McGee-féle Lewis Carroll interpretáció zenéjének megalkotóját.) A beszélgetés valahogy a következőképp mehetett végbe:

M: Szia Chris! Mizújs? Rég beszéltünk. Mi a helyzet?
C: Helló! Hát, semmi különös, éppen remixeket készítek a stúdióban. Veled?
M: Ne is kérdezd! Semmi új nem jut az eszembe! Ez kétségbe ejtő! Amióta családom van és a drogról is lejöttem az életem egész… rendezetté vált. Miből merítsek most? Képzeld, az utóbbi időben már ahhoz sincs kedvem, hogy orknak öltözzek.
C: Hát ez tényleg nagyon komoly Håvard! Tudod mit? Gyere fel hozzám hétvégén, megiszunk valamit, aztán összedobunk pár sample-t az új albumodhoz.
M: Tyűűű, az nagyon jó lenne. Egy új lemezzel nagyot szakíthatnék.
C: Miről beszélsz? Manapság már senki nem vesz lemezt. Nyugodtan dobd fel az oldaladra, hadd töltsék csak le. Utána legfeljebb küldhetnek egy szimbolikus összeget jófejségből. Bevételt úgyis csak a koncertekből látsz.
M: Mennyire igazad van Chris. Na de… miről szóljon az album? Önmagamról, lányokról meg drogról már nem igazán tudnék énekelni. Nem is beszélve a misztikus utazásokról az univerzumban. Egyébként meg nem igazán vonz már ez a gótikus téma, szívesebben játszanék megint valami jó kis zúzós ipari metált.
C: Benne vagyok. Tudod mit? Legyen az egyik téma mondjuk a vallás. Hogy szerinted mekkora hülyeség ez, meg egyébként is. Lehet pár szám arról is, hogy mennyire rosszul érzed magad, mennyire szét vagy esve, milyen keserű neked az élet és hogy mindjárt meghalsz, annyira eleged van a világból. Ezeket mindig be lehet dobni, ha ötlet híján vagy. De énekelheted ezt a rajongókra projektálva is akár. Van néhány demóm, amit Briannek írtam, de visszadobta őket, mert még mindig rosszkedvű a burleszk-kabarés exneje miatt, azokat is bedolgozhatnánk.
M: Hát nem is tudom. Én mostanában tényleg egész jól megvagyok. Egy békés kis városban élek, utazgatok, fellépek, szereztem pár srácot a bandába zenésznek, oviba viszem a kislányomat, még a trollmaszkomat is elárvereztem a neten.
C: Gondolj az image-edre Mort. Elhiszem, hogy változnak az idők, de meg kell felelned a popszakma bizonyos elvárásainak. Kell neked valami nagyon ütős, nagyon lehúzós anyag.
M: Megint igazat kell adnom neked. Na jól van, akkor szombat este összedobunk valamit, viszek egy kis töményet, meg süthetnénk krumplit. De nem lesz gáz, hogy nem igazán eredeti a dolog? Egy rakás fan ki fogja szúrni, hogy a számok felét nem én írtam.
C: Nyugi, majd azt írjuk rá, hogy én mixeltem. Éééééééérted…
M: Ez jó, ez jó. Viszek pár cuccot a konyhából az ipari zajhatások végett.
C: Rendben, akkor várlak. Csáó!
M: Helló!

Azt hiszem nem is lőttem nagyon mellé ezzel az elképzelt kis beszélgetéssel. Az egész anyag olyan, mintha Mortiis ráénekelt volna egy változatos elemekből összegyúrt zajgyűjteményre, mert Manson éppen nem ért rá. Ez nagyon nem ő, hanem egy rakás sablon Vrennától, néhány közepesen átlagos számmá duzzasztva. Ennek megfelelően az újabb album, a Perfectly defect (a cím azért sok mindent elmond…) igazi konsumprodukt. Az ember időnként már-már azt várja, hogy Manson reszelős károgása szólal meg a fémes zörejekből, kusza gitárszólamokból és éles dobhangokból összeszőtt különös egyvelegen. Olyan ez, mintha a Csepel művek valamelyik rozsdaszagú hangárjában állnánk egy torzított gitárt szaggatva, közben pedig jobbról-balról behallatszana a gépek zajának ütemes szívverése és a fémforgácsoló eszközök vonyítása. Ráadásként még valaki felborítana pár szelektív-hulladék gyűjtő konténert a teljesség végett. (Különösen az a szám irritáló, melynek felvezetésében valaki megpróbál ritmikusan becsavarni a foglalatba egy villanykörtét.) Továbbá úgy tűnik Mortiist sem igazán fogta meg a dolog, mert lusta volt dalszöveget írni, így minden második darab jó eséllyel beillene a Quake vagy a C&C (béke poraira) sorozat valamelyik aláfestő zenéjének. Az egész meglehetősen jellegtelen, felejthető és sajnos azt kell mondjam, unalmas. Van ugyan egy virtuális „új” albuma, melynek megjelenését már évek óta halogatja, de őszintén szólva ezek után nem is igazán érdekel.

Külső megjelenése valamelyest visszafogottabbá vált – ha lehet ilyet mondani – legalább is ami az öltözéket és az arcfestést illeti. Félreértés ne essék, nem kérem számon Mortiis-on, hogy miért nem öltözik fantasy figurának, hiszen valószínűleg nincs már szüksége rá. Nem egy interjúban panaszkodott arról, hogy mennyire unja már az egészet, a félórás pepecselést a maszk felragasztásával, meg hogy  sok rajongó számára nem igazán jön át ez az alternatív fantáziavilág, hanem csak arra kíváncsiak, hogy valaki orknak öltözve ugrál a színpadon. (Volt hogy le akarták húzni az orrát egy fellépésen.) És talán túlságosan is elvetette a sulykot ezzel annak idején: előadói énje ugyanis túlontúl összeforrt saját személyiségével, így aztán nem meglepő, hogy megundorodott korábbi imágójától. Kétségtelen, hogy az álarctól való megszabadulás egyfajta lélektani fejlődés eredménye, csak hát úgy tűnik, bizonytalan a következő lépcsőfok. Nyilván David Bowie-t is a rosszullét környékezi a Ziggy Stardust név hallatán, a jelenség tehát közel sem ismeretlen – a kérdés az, hogyan formálódik tovább a művész egyénisége. Megfigyelhető, hogy azok a zenész karakterek, akik valamilyen egyedi image segítségével hódítanak meg sok rajongót, idővel kifulladnak, ha nem képesek újítani, továbbfejlődni. (Pl. mostanában Rob Zombie is embernek néz ki, gyenge zenét is csinál cserébe…)


A színpadi produkciótól sajnos szintén nem azt kaptam, amit vártam volna. Tavaly márciusban az A38 fedélzetén Mortiis és a Combichrist közös koncertet adott, a színvonal közti különbség pedig elég erősnek mutatkozott. Andy folyamatosan kommunikált a közönséggel, kereste a szemkontaktust, pacsizott az első sorban állókkal, a zenei varázskört kiterjesztve pedig harci táncot járó törzzsé kovácsolta a közönség elkötelezettebb részét (igazi sámán ő, de erről majd egy másik cikkben). Ellenben Mortiis durcás egyhangúságban sorjázta fel darabjait, nem igazán törődve a rajongókkal vagy azzal, hogy rossz a hangosítása. Ugyan veszettül őrjöngött, de mintegy csak úgy magának, közel sem érdekelte mi zajlik körülötte, majd az utolsó szám végeztével egyszerűen leszaladt a színpadról és többé színét sem látta senki. Zenésztársai mind előkerültek a két koncert végeztével, ő viszont nem mozdult ki az öltözőből, mintha szégyenlős volna, vagy tartana az emberektől. Visszaolvasva néhány korábbi koncertbeszámolót úgy tűnik az esetek többségében így viselkedik, tehát ez normálisnak tekinthető nála.

Van úgy, hogy az ember elfárad, és úgy érzi semmi újba nem képes belevágni. Magam is tapasztalom ezt, ráadásul gyakran. De ez még nem ok arra, hogy lemondjunk az új utak keresésének lehetőségéről, vagy hogy képességeinket kiaknázatlanul hagyjuk. Amit most látunk, az Håvard Ellefsen mélyrepülése, s csak reménykedni tudok, hogy egy ennyire ígéretes és egyéni előadó képes új hangra lelni, és előhozakodni valami teljesen mással, ami jó. Meglehet, hogy a fejére nőtt az egész maga teremtette mítosz, és az a veszély fenyegeti, hogy beáll azon zenészek sorába, akik csak a nevükből élnek. Az ember kényszerűen leszámol bizonyos illúziókkal, mint ahogy ő is tette, de az igazi kihívás az, hogy új víziókat teremtsünk. Ezzel a feladattal azt hiszem minden alkotónak újból és újból meg kell birkóznia. Pedig ha olvasgatná a rajongói véleményeket a neten, jól tudhatná, hogy nagyon sokan szeretik a régi fantasy zenéit is (Era 1-nek nevezik) és a Smell of rain gótikus-electropop terméseit (Era 2). És meg vagyok győződve afelől, hogy rengeteg ember örömmel venné a lemezeit, ha visszatérne ehhez a dallamos-énekes, egyedülállóan sajátos stílushoz, mert ez az, amiben igazán jó. Vagy így, vagy úgy, a Smell of rain és a Grudge alapmű, mindenki számára ajánlott, hallgassátok. Én pedig reménykedem, hogy Mortiis újra magára talál, mert igenis jól állt neki a fantasy-metál stílus. Sodorja azonban bármerre a sors, bízom benne, hogy hallunk még tőle olyat, amitől eláll a lélegzetünk… jó értelemben.

Mortiis: a maszk, és ami mögötte van

One thought on “Mortiis: a maszk, és ami mögötte van

  • Köszönjük, ez jó volt! 😉
    Valóban már én is kezdtem elfeledkezni róla, hogy létezik a zenéje, oly rég hallgattam. Bár így belehallgatva ebbe a Closer to the end -be, tényleg nem hiányzott annyira az „újdonság”.
    Viszont a korai szerzeményeket eddig, mondhatjuk úgy hogy nem hallgattam agyon, így most azok lesznek a sorosak azt hiszem
    … Ellenben egy jó kis Spirit In A Vacuum, vagy Everyone Leaves engem is nosztalgiázásra késztet 🙂 .

Vélemény, hozzászólás?