Daniel P. Campbell: Siratóének – Kiválasztottak a Káosz világában

Ahogy lassan enyhülő érdeklődéssel nyúlunk az utóbbi években a könyvesboltok fantasy polcai felé elgondolkodunk azon, hogy ez nem mindig volt feltétlenül így. Volt, amikor örömmel vettük meg látatlanban az új Cherubionos kiadványokat, ha azokon már bizonyított írók álneveik valamelyikét olvastuk. Jeffrey Stone, William Glendown vagy John Caldwell nevei garanciák voltak, hogy legalább addig ameddig szemeink a sorokon pihennek nem fogunk unatkozni és jóllehet még utána is vissza-visszagondolunk történetekre. Ez azonban számomra valahol és valamikor végérvényesen véget ért.

El is tekintek, hát attól, hogy ezt a 2001-es regényt, a mostani kiadványok színvonalával összehasonlítsam. Hiszen van itt amúgyis elég furcsaság, amiről érdemes szót ejteni. Kezdésnek itt van a borító, ami Zubály Sándor festményének „felhasználásával készült”. Imádom amúgy ezeket a kifejezéseket, mindig az az érzésem, hogy valamit elhallgatnak ezzel kapcsolatban. Legérdekesebb része, hogy nem undorító, nem olyan taszító, mint amit az ember várna ma már. Ilyenkor jön rá az ember, hogy az elmúlt fél évtizedben gyomrunk és fájdalomtűrésünk milyen komoly kiképzésen esett át borítófestmények terén. Ránéztem a képre és el akartam olvasni a könyvet. Akárki is „használta” fel akárki festményét, célt ért vele nálam.

A következő sarkalatos pont a „fordító” személyének felismerése volt. Az ajánlás és egy Dumas idézet közé ékelődött egysoros gazdájaként Indira Myles lett megjelölve (aki később egy kiemelt versidézettel is szerepel a regényben) akkor, amikor a Shajaran — Sorsvető talán még (szó szerint) leányálom volt valahol. Ezzel rögtön a „magyar változat munkatársai” részhez vándorolt a tekintetem, hogy felfedezzem a jogvédések közé szorult író valódi nevét, Oszlánszky Zsolt személyében.

Ehelyütt nem is akarok belemenni abba, hogy szerintem milyen könyvet írt egy évre ez után Tizedik címmel, hiszen nemrég igen tartalmas témát biztosított ez a ’M.A.G.U.S. regények fórumtémában’, de megjegyezném, hogy az igen erős áthallások és hasonlóságok azzal a művel még érdekesebbé teszik az előtanulmánynak is beillő, néhol nyers és kiforratlan Siratóéneket.

Ahogyan azt az évek óta sajnos éjjeliszekrényként funkcionáló Káosz szerepjáték alapkönyv térképrészéből megtudhatjuk történetünk a Gerondar kontinens északi részén lévő Meiranban játszódik, a Worluk világán. Itt megjegyezném, hogy én évekig remekül aludtam úgy, hogy Káosz világának neveztük, de igyekszem megértőnek lenni a marketing érdekekkel szemben még akkoris, ha nem vagyok az, nagyon nem. Worluk, a Káosz világa amúgy szerintem remek találmány volt a maga idején, bírt egy erőteljes ADnD paródia jelleggel és minden regényben hullottak a szereplők, de egyik oldalról a másikra. Odáig nem merészkednék, hogy komolytalan világ volt, de ami kiemelte más ’standard fantasy settingsek’ sorából az a különleges hangvétele volt, amit azóta sem igen olvastam más írótól, mint Caldwell.

Ez a vidék alapvetően érdekes táptalaja lehet egy Káosz regénynek, hiszen a Káosszal is határos, legalábbis igen közel esik a Káosz-mezsgyéhez, ami egy igen gonosz hely a Káosz világán, mert sok itt a Káosz pap. Történetünk a Bánatos Angolna nevű lebujban veszi kezdetét, ahová beesik a félholt bűbájos Gagen és akadozó hangon mesélni kezdi az érdeklődő közönségnek azt a különös utat, mely állapotához elvezetett. Ha krónikás messzeségbe nem is, de mindjárt néhány nappal korábbra kerülünk, amikor a fent említett boszorkánymester Tyúkeszű Britto, a barbár unszolására hármasban készül kirabolni egy nyilvános latrinát, mert abban van a nagy pénz. Nem minden úgy alakul, ahogy tervezték és összeakaszkodnak a Belső város gárdistáival. Ennek okán később a Külső város poroszlóival is bajuszt akasztanak és aztán majd mindenki mindenkivel is, hogy a terepre érkező zsoldos Káosz elitkatonák, a Fekete vértesek, akik tradicionálisan kerinek, egy harmadik felet képezzenek a népi játékban.

Ez azonban csak egy szál, hiszen a leleményes Daniel „pyre” Campbell tartogat még a város lakói számára egy gyógyíthatatlan káoszkórt, amit csak a Káosz-mezsgyén beszerezhető alapanyagokból és csak a Káosz papok tudnak előállítani és aminek hatására a városban mindenki addig ürít, amíg kiszárad a teste. Valóban kegyetlen bánásmód ez, valóban. Más kérdés, hogy az olvasót a minden sarkon feltűnő újabb szereplők sorsa nem hozza izgalomba, de a különös ragály mögötti konspirációk is egy távoli galaxis problémájává avanzsálják a városban kialakult kataklizmát, amit ehelyütt (a Tizedik ismeretében) az író specialitásaként említenék már.

Azt leszámítva, hogy a sok egyforma karakter között egy szerkesztő véres rendet vághatott volna, a követhetőség és olvashatóság gonosz isteneinek oltárán igazán feláldozhatta volna a könyv ezer és egy felesleges mellékszálát az író ismét tartogat annyi meglepetést a sokat megélt ponyvaolvasónak is, hogy ne végezze a könyv a fal tövében. Egyes jelenetek és gondolatok, (pl. ahogyan a kerin származású Fűzfa „alakot” vált) illetve a Káosz világának jellemző hangulatát visszaadó leírások egy város életéről (prostítúció a belső- és külső városban) nagyon szórakoztatóak. Az olyan kiszólásokból, hogy az orkok leereszkedően viszonyulnak a mocskos emberekhez, és már tervezik, hogy megosszák velük a higiénia alaptételeit a csatornázás, illetve a szeméttárolás terén az evilági fajokról is igen sokat megtudhatunk, ha esetleg hisszük, hogy van élet a kék- vagy zöldszínű, esetenként goblinra hajazó ork képen túl is.

Összességében egy szórakoztató regényről van szó, amit még ajánlani is tudok a fantasy- vagy Káosz rajongóknak. Bár az író korábbi, Bölcsődal című könyve nincsen meg, nem hiszem, hogy sok összefüggés lenne a két alkotás között így a címek zavarától eltekintve önálló darabként is olvasható a Siratóének. Igen barátságos áron beszerezhető és igen sok helyen fellelhető még „kora” ellenére is. Oszlánszky úrtól pedig mai napig türelmesen várjuk a Kígyószív című regényt, hogy a számok rendje is helyre álljon ezzel. Kíváncsi vagyok mennyit fejlődött az elmúlt 7 (!!!) évben.

(2009)