Martin Máté: A vég kezdete

(K.e. 5239 nyara)

 

A táborban az utolsó napon felpezsdült az élet. Hatalmas csata készült, és a megelőző éjszaka az istenek is megérkeztek. Az a hír kelt szárnyra, hogy személyesen fogják az egységeket vezetni, és reggelre kiderült, hogy a pletyka igaz.

Omhass már magára öltötte a könnyű páncélját és felcsatolta rövidkardját. Éppen tegezének csatjával bíbelődött, amikor Khassir lépett mellé.

’ Izgulsz, mi?’

’ Szerinted? Segíts felcsatolni ezt a szart.’

Barátja egy mozdulattal kirántotta a beragadt szíjat és újra befűzte.

’ Vackok ezek a csatok.’ – morogta – ’ Nekem is mindig meggyűlik a bajom vele.’

’ Kit érdekel ez most?’ –Omhass felkapta az íját – ’ Hallottad kit kapunk?’

’ Asdurint. ’ – vigyorgott Khassir – ’ Ez a te napod, mi?’

’ Ő a leghatalmasabb! Hozzá imádkozom minden csata előtt! Neki köszönhetem az életemet! ’ –megragadta a másik ruháját – ’ Találkozni fogok vele! Érted ezt? Vele indulok csatába!’

’ Higgadj le! ’ – Khassir leszedte magáról a kezeket – ’ Ha így folytatod, nem húzod sokáig a csatamezőn!’

’ Nem érted…’

’ Itt van!’

Omhass megpördült és egy hatalmas alakot látott közeledni. Legalább két és fél méter magas volt, vállai szélesek, karjai a térdéig értek. Léptei könnyedek és ruganyosak voltak. Arcán nem volt sem fül sem orr, csupán hosszú, vágott szemek és egy széles száj. Mögötte egy tüzes alak repült, mellette egy hatalmas, kígyó testű nő siklott. Megállt a sátrak mellett, míg két kísérője továbbhaladt saját csapata felé.

’ Bíborezred sorakozó!’ – Kiáltotta az ezredparancsnok.

A katonák fél perc alatt a helyükre rohantak. Húsz, egyenként ötven emberből álló sorba rendeződtek. Kihúzták magukat és rezzenéstelen tekintetüket maguk elé vetve várták az eligazítást.

’ Sdinic tábornok negyedik kolumjának bíborezrede harcra készen áll, uram!’ – kiáltotta az ezredparancsnok.

Asdurin a katonák elé lépett. A közelben állók megszédültek, ahogy az istent körülvevő energia elérte őket. Szívük verése felgyorsult és minden szőrszáluk az égnek állt. A tapasztaltabbakat, akik szolgáltak már istenek mellett, nem érte váratlanul az érzés, de a zöldfülüek közül többen is megroggyantak, de senki nem ájult el.

’ Katonák!’ –kiáltotta Asdruin – Ma megütközünk a mágus fattyakkal! Többen vannak, mint mi, de nincs mitől tartani! Ti vagytok a világ legjobban képzett, legjobban felszerelt, legbátrabb harcosai, és nincs, aki megálljon előttetek!’

Szavait üdvrivalgás követte. Az isten várt egy kicsit, majd feltette karját, mire a hangzavar alábbhagyott.

’ Ma én vezetlek titeket csatába! Amíg mellettetek vagyok, addig nincs mitől tartani! De ahhoz, hogy győzzünk, kell a ti bátorságotok és a biztos kezetek!’

Omhass helye a második sor közepén volt, így közelről hallgathatta istene buzdító beszédét. Ő is érezte az energiát, de rá pezsdítően hatott. Erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát. Lenyűgözve figyelt, és elsőként éljenzett, amikor Asdruin befejezte a beszédet.

Az isten ellépett a sorok előtt. Észrevette Omhass vallásos szimbólumokkal telerótt íját. Elmosolyodott.

’ Mi a neved, katona?’

A férfi szája kiszáradt. A meglepetéstől és a megilletődöttségtől alig tudta kinyögni a nevét.

’ Ó, igen!’ –bólintott Asdruin – Emlékeszem. Minden reggel és minden este szólsz hozzám. Hűséged és imádatod töretlen és megkérdőjelezhetetlen. Ma az áldásommal mész harcba.

Omhass hirtelen könnyűnek és gondtalannak érezte magát. Minden kis rossz érzése és félelme elszállt, nem érzett mást, csak végtelen elégedettséget és nyugalmat. Istene megáldotta őt!

 

A csapatok délre felsorakoztak a csatamezőn. Tegnap még sík volt, mint egy lepény, mostanra azonban lépcsőzetes magaslatok emelkedtek több ponton is. Gard, a sziklák, és Sihmis az agyag istene tett róla, hogy az íjászoknak és a ballisztáknak kényelmes rálátást biztosítson az ellenségre.

A reggel rövid volt, és a hatalmas seregnek időre volt szüksége, hogy elfoglalja a pozícióját. Rhaezis már magasra hágott, mire mindenki a helyére került. Közben volt idejük megfigyelni a zajos ellenséget, akik tőlük legalább öt perc gyalogútra sorakozott fel. Úgy tűnt, semmi akadálya, hogy kora délután kezdetét vegye a harc.

Az íjászoknak igencsak vigyázniuk kellett, amikor a helyük felé tartottak. Az istenek nem nagyon ügyeltek arra, hogy járhatóvá tegyék a szintek közötti részeket. A ballisztákat néhány isten tette a helyére, de az embereknek kapaszkodniuk kellett.

Omhass és Khassir ezrede az egyik alsó teraszon kapott helyet. Míg a többiek elfoglalták az állásaikat, volt idejük körbenézni.

’ Rohadt sokan vannak’ –morogta Khassir.

Omhass csak nevetett.

’ És ma mind meghalnak, vagy megadják magukat.’

Khassir furcsán nézett a barátjára.

’ Ne bízd el magad. Azt mondják, a mágusok démonokat hívtak segítségül.’

’ Démonok? És mit ér egy démon egy istennel szemben?’

 

A seregek a vártnál lassabban helyezkedtek el, majd egyik félnek sem akaródzott elindulni. A katonák lába lassan fáradni kezdett, és a nap is egyre erőteljesebben sütött. Az istenek mozdulatlanul álltak, arccal a frontvonal felé. Az ezredparancsnokok vizet hordattak körbe, és már majdnem kiadták a parancsot az élelemosztásra, amikor az ellenség megmozdult.

A mágusok serege fölött csillogás támadt, majd a csillogó valami körbeölelte az egész hadat. A katonák lassan elindultak a cormachiak felé.

’ Ne lőjetek!’ – Adta ki a parancsot Asdriun – ’ A nyilaitok nem tudnak áthatolni a pajzsukon.’

A többi íjász is ezt az utasítást kaphatta, mert csak pár kósza nyílvessző, és egy-két ballisztalövedék repült a lőtávolba kerülő ellenség felé. A lövedékek egyszerűen lepattantak a csillogó felületről, a túlbuzgó lövészeket pedig rendreutasították.

A daga sereg lassan féltávhoz ért, amikor por csapott fel alóluk. Hatalmas rés nyílt a földben, és számos katonát elnyelt, akik sikoltozva zuhantak a mélységbe. Úgy tűnt, Gardnak és Sihsimnek volt ideje egy kis meglepetést is előkészíteni.

A dagák nem szenvedtek komoly veszteséget, átrendeződtek és folytatták az útjukat. Az ő lövészeik is lőtávolba értek, de az első sor nyílvessző elakadt az istenek által hirtelen felhúzott védfalán, és egyelőre nem is érkezett több. Ők is spóroltak a lövedékekkel.

A két sereg lassan összetalálkozott. A katonák az ellenséget figyelték meredten, miközben kezük egyre jobban összeszorult fegyverük markolatán. Félelmetes csend ült a mezőre, csak a dagák lépteinek dobbanása hallatszott. A lélegzetvétel felgyorsult, a vér iszonyatos sebességgel száguldott az erekben, a tekintet szinte ráfagyott az ellenségre. Kürtök harsantak, mire a daga katonák rohamba kezdtek, és amikor az első sorok már csak pár méterre álltak egymástól, a védőpajzsok megszűntek.

A levegő dermedtségét fegyverek pendülése, nyílvesszők sziszegése, balliszták robaja és halálsikolyok szakították szét. Az egymásra kilőtt lövedékek szinte elhomályosították a napot, gyilkos varázslatok cikáztak, és az első sorok pillanatok alatt vériszamos mészárszékké változtak.

Omhass egyik nyílvesszőt lőtte ki a másik után. Nem célzott, nem is kellett. A lényeg csak az volt, hogy az ellenséges táborba lőjön, a nagy tömegben úgyis eltalál valakit. Az első pár lövéssel belőtte az ideális ívet, így hamarosan mint egy automata lődözött tovább. Közben fél szemmel Asdurint figyelte. Az isten mosollyal az arcán tüzelt, minden egyes lövése szikrázó villámként hasította át a levegőt, és ahol földet ért, mindenkit megölt, aki a környéken volt.

Lassan lepergett az első óra. Omhass csapata öt perc pihenőt kapott, hogy életet leheljenek elzsibbadt karjaikba. Úgy tűnt, hogy a dagák lassan meghátrálnak. Dacára a mágusaik hatalmas erejének, most sem képesek ellenállni az isteneknek, ahogy az utolsó tíz évben egyszer sem.

Az istenek úgy döntöttek, hogy gyorsan dűlőre viszik a döntést, és maguk is harcba szállnak. Eddig csak mágiával zaklatták az ellenséget, de most a közelharcban jártasak belevetették magukat a küzdelembe, hogy éket verjenek a mágusok csatasorába.

Omhass mosolyogva figyelte, ahogy a hatalmas Koira csatabárdjának egyetlen suhintásával három-négy embert csap agyon, ahogy Yssieal fagyos leheletével jéggé dermeszti az előtte állókat, vagy éppen Brant, amint ökleivel bezúzza az elé kerülők koponyáját. Kortyolt egyet a kulacsából, és örömmel figyelte, ahogy a nap lassan az övék lesz.

Asdurin éppen kiadta a lőparancsot, amikor Omhass valami furcsát pillantott meg. Egy ponton, éppen vele szemben az ellenség feje fölött valami sűrű, fekete felhő támadt. Először varázslatnak vélte, majd látta, hogy apró rovarok milliárdjai. Hihetetlen iramban megindultak, és rávetették magukat a cormachiakra. A sikolyokból ítélve komoly sebeket ejthettek. Közben az egyik katona hirtelen megnőtt, és helyén egy megtermett, vörös alak bontakozott ki. Néhány másik katona is hasonló átalakuláson ment keresztül, egyre több torz, nem evilági élőlény jelent meg, és kezdték félelmetes hatékonysággal irtani az ellenségüket.

’ Démonok!’ – hallatszott Khassir kiáltása – Tényleg itt vannak!

Omhass azonnal leadott pár célzott lövést az egyikre, de nem talált. Kék villanást látott, ahogy Venderessa, a szelek istennője lecsapott az egyikre. Az óriási bivalyra hajazó démon hatalmas véráradat kíséretében kettészakadt, de diadala nem tartott sokáig. Öt, egymás mellett álló katona óriási csápokká alakult át, elkapták Venderessát, és lerántották a föld alá. Éles, kibírhatatlan sikoly harsant, majd hirtelen elhallgatott. A férfi megdermedt. Megölték? Megölték az istennőt?

’ Lőjetek!’

Omhass megrezdült a kiáltás hallatán, és újabb nyílvesszőért nyúlt. A korábbi bizonyossága elmúlt, helyét zavarodottságnak és értetlenkedésnek adva át. Megölték az istennőt? Hogy halhat meg egy isten?

Úgy tűnt, a többi katonában is hasonló gondolatok ébredtek. A cromachi sereg meghátrált, míg a dagák fellelkesültek. Több helyen is áttörték az arcvonalat, és már az íjászok lépcsőjét ostromolták. Khoira kétségbeesetten harcolt, több kisebb démont is levágott, de közben komoly sebeket kapott. Már az emberek is képesek voltak megütni, és egyre többen gyűltek köréje. Az isten fáradtan felkiáltott, majd hirtelen megfordult, és belevetette magát egy éppen akkor megnyíló térkapun, ami azonnal be is zárult mögötte.

’ Gyáva disznó!’ – Asrdurin kiköpött, de folytatta a harcot.

Omhass hamarosan kénytelen volt kardot húzni. A nyílvesszők utánpótlása elakadt valahol, és a csata már nagyon közel zajlott. Előtte pikások harcoltak a rájuk törő nehézgyalogosokkal. Elkeseredetten gyilkolták egymást, és látszott, hogy a védelmet át fogják törni. Keményen megmarkolta a fegyverét, és várta, hogy rá kerüljön a sor. Eszébe sem jutott, hogy elfusson, pedig tudta, hogy nem sok esélye van a közelharcban jóval képzett ellenséggel szemben.

Egy óriási patkány tűnt fel a másik oldalon. Átugrotta a mágusok katonáit, és rávetette magát a pikásokra. Pillanatok alatt hatalmas véres aratást rendezett közöttük. Asdurin felé fordult, és belelőtt, de egy gondolattal azelőtt, hogy eltalálta volna, a démon ezer apró patkányra hullott. A rágcsálósereg féktelen gyorsasággal az isten felé rohant és rávetették magukat. A hatalmas alak pár pillanatig tudta csak tartani magát, majd a hátára esett és teljesen eltűnt a nyüzsgő, fekete tömeg alatt.

Omhass kétségbeesetten felkiáltott és kardjával a patkányokra támadt. Párat sikerült lecsapnia, de azok csak fekete köddé oszlottak. Üvöltözve hadakozott, de nem bírt a túlvilági erővel. Egy perc múlva leugráltak Asdruinról, és pár méterre tőle kezdtek újra egy alakká összeállni.

A férfi döbbenten állt. Keze megfagyott a lecsapás mozdulatában, szája tátva volt, de egy hang sem jött belőle. Az isten halott teste alig volt felismerhető, arcát teljesen szétrágták, testében kékes folyadékkal teli, hatalmas üregek tátongtak. Meredten bámult a szétcincált húshalomra, majd nagy levegőt vett, és torkaszakadtából üvölteni kezdett. Ránézett az újra hatalmas patkánydémonra, felemelte a kardját és kiáltozva rátámadt. A karmos mancs meglendült, és teljes erővel oldalba találta. Még észlelte a fájdalmat, és azt, ahogy repül, de még a földet érés előtt elvesztette az eszméletét.

 

Omhass kábultan járta az éjszakai tábort. A felcserek ugyan utasításba adták, hogy maradjon fekve, de nem volt nyugta. Aznap négy isten halt meg, és többen olyan súlyosan megsérültek, hogy kénytelenek voltak visszatérni a síkjukra. Hogy lehet ez? Neki azt tanították, hogy az istenek halhatatlanok, és akkor is itt lesznek, amikor az utolsó ember is eltűnt.

Nem volt magyarázat, csak üresség. Sétált a tábortüzek fényébe élettelen szemekkel bámulók, részegen heverő, üvöltöző, síró emberek között. Valaki megragadta a karját, és beleordított az arcába, de kiszabadította magát és továbbment. Látott egy embert, aki az isteneket gyalázva belevetette magát a tűzbe, és nem akadt senki, aki kihúzta volna. A halott kígyóistennő, Luchassa egyik híve, egy tetőtől talpig pikkelyekbe tetovált nő letépte a ruháit, és késével megpróbálta lenyúzni a saját bőrét, de lefogták. Papok, felcserek és tisztek próbálták észhez téríteni az embereket, de kevés sikerrel. Egyre több öngyilkos testébe botlottak, páran egymást ölték le, voltak, akik a papokat támadták meg.

Nem érzett semmit, és nem érdekelte semmi. A tétlen csavargás közben a saját sátra előtt találta magát. Fellebbentette a sátorlapot és bement. A tízszemélyes szállás üres volt. Odament a saját hálózsákjához és leült. Behunyta a szemét, hogy kizárja a kinti zajokat, de így csak a semmit érezte jobban a belsejében. Valami feszítette belülről, valami meghatározhatatlan erő, egy elviselhetetlen, kongó üresség. Nem akarta ezt érezni. A tőr szinte észrevétlenül került a kezébe. A hegye a vénájára nyomódott. Csak egy vágás, és hamarosan vége.

’ Megőrültél?’

Khassir egyik kezével kikapta a fegyvert a kezéből, a másikkal keményen az arcába vágott. Omhass elterült, és nem mozdult. Nem akart mozdulni.

’ Egész este téged kerestelek, tudtam, hogy ez lesz!’ – Khassir leköpte a barátját – ’Idióta! Így akarsz megdögleni?’

’ Nem mindegy?’ – Omhass nagy nehezen felült – ’ Kit érdekel ez már?’

’ Azt hiszed, neked annyira rossz?’ – Khassir elkeseredetten köpte a szavakat – ’ Asdruin meghalt a harcban. Legyél rá büszke! Az én istenem tudod mit tett? Néhány másik társával végleg visszatértek a síkjukra. Nem hajlandók harcolni, mert félnek, hogy meghalnak.’

Lehajtotta a fejét.

’ Bassza meg!’

Ledobta a tőrt a másik ölébe. Omhass felvette és elrakta.

’ Sajnálom!’

Khassir bólintott.

’ Ma nem törtek át.’ – motyogta.

Omhass keserűen felnevetett.

’ Dicsőség az isteneknek!’

’ Nem. Nem érted. Holnap újra támadnak. Ha komolyan gondolod, hogy nem akarsz tovább élni, ez a legjobb alkalom a végre.’

Omhass lassan bólintott.

’ Harcban.’

’ És nem egy büdös sátor magányában.’

Omhass a másnapra gondolt. Látta, ahogy a daga seregek elsöprik az illúzióját vesztett cormachiakat. Aztán látta, ahogy visszaveszik az elvesztett területeiket, majd végigmasíroznak Cormachon, és letörlik azt a térképekről. Látta a véget, melyhez az út holnap veszik kezdetét. Elmosolyodott.

’ Csináljuk!’

Barátja kezébe csapott.

’ Nincs kegyelem!’

’ Nem adunk, és nem kérünk!’

Felnevettek. Khassir a táskájából kikereste a jól elrejtett pálinkáját, majd kimentek a sátor elé és leültek inni. Beszéltek a múltról, és arról, hogy mit hoz a jövő a világnak, pár óra múlva pedig végignézték életük utolsó napfelkeltéjét, majd feltápászkodtak, hogy készen álljanak a csatára. Egyetértettek abban, hogy Cormach minden idők legnagyobb birodalma, de a mai nappal megkezdődik a hanyatlása. És ha már nem lehet megállítani, megtiszteltetés, hogy ott lehetnek a kezdetén.