A FuMax kiadó tavaly érdekes meglepetéssel szolgált a közönségének, mikor a videojátékos könyvek megjelentetése után a fantasy vizeire evezett nem is egy megjelenésével. Bár ez nem ált messze az alapvetően manga képregényekkel ismertté vált kiadótól, mégis valamelyest óvatosan vettem kézbe az egyik megjelenésüket.
Pedig nem volt okom ilyesmire a külcsín kapcsán. A borító kellemes, a bár hazai olvasóként engem már az is lenyűgöz, hogyha egy kép (1) nem szerepelt még más könyvön, (2) eredetileg nem egy photoshoppal átalakított pózolós fénykép, (3) esetleg az adott kötettel is kapcsolatos. Nagyon rosszul állunk ugyanis ilyen téren sajnos.
Felcsapva a könyvet két érdekességgel is találkozhatunk, az első a fordító személye. Gy. Horváth László neve a-nem-csak-ponyvairodalomban-járatos-olvasók számára lehet ismerős, aki Poe-t, Raymond Chandlert és sok más klasszikus vagy kultikus regényt fordított, mint például a Gépnarancsot.
A második érdekesség egy „világtérkép” volt, amin nem is igazán az fogott meg, hogy hasonlít Európára (mert szinte mindegyik fantasy térkép) hanem magyar vonatkozású helységnevek is szerepeltek … ami igazán érdekes volt, különösen az olvasás közben lassan kibontakozó történet fényében.
Az első benyomások nem voltak jók és ezen az előítéletek sem segítettek: hazájában a könyvet Anglia válaszaként reklámozták a Trónok Harcára. Ez nem volt jó előjel a számomra, mert én az utóbbi könyveket sem kedvelem. Szerencsére ezt az itthoni népszerűsítés során többnyire mellőzték.
Aztán elkezdődik maga a könyv és az első oldalak után azért sűrűn ráncoltam a szemöldökömet: egy 14 éves rablóvezér kegyetlenkedéseiről szól, aki első szám első személyben regéli el a történetet. Utóbbi annyiban zavart végig, hogy amikor esztelen és vakmerő vállalkozásokba fog a fiú, akkor tudhatjuk, hogy úgyis megússza vagy túléli valahogy … hiszen ő meséli.
A körömrágós izgalmak ilyen módon való megszüntetése után egy megoldás marad az olvasó számára: azonosulni a főszereplővel. Ezt korántsem könnyíti meg az író, mert szándékosan ellenszenves főszereplőt alkotott. Öncélúan kegyetlen, rossz stratéga, rossz vezető, igazából nem is nagyon lehet jó jellemvonását kiemelni.
Ez nem tett jót a történet hihetőségének sem, alkalmanként olyan bravúrokat hajt végre ez a tini teljesvértbe öltözve napokig, amelyeket azért nehezen vesz be a gyomrunk. Egy alkalommal ellenséges sereggel körülvéve sétál oda azok vezetőjének a lovához, felugrik mögé és a saját tőrével szúrja szemen miután lefegyverezte és elnyargal … és ez csak egy példa.
De mégis olvassuk a könyvet és semmi más okot nem tudok erre, minthogy nagyon jó a fordítás. Hordoznak magukkal a sorok, miközben váltakozva ismerjük meg a jelen és a múlt eseményeit. Félszáz oldal környékén pedig azon vesszük észre magunkat, hogy a történet kezd beszippantani minden ellenérzésünk dacára.
Ekkorra megismerjük lassan a világot is, ami körülveszi a különös Jorg nevű tini rablóvezérünket. A megszokott fantasy díszletek, Ancrath királysága, aminek bujdosó hercege ez a fiú, alól lassan egy-egy elejtett mondatból majd egyre konkrétabb jelekből kirajzolódik egy poszt-apokaliptikus európa képe. Több mint ezer év telt el egy titokzatos kataklizma óta, melyet csak az Építők koraként emlegetnek.
Ez érdekes, új árnyalattal ruházza fel a történetet, a narrátor szemszögét és a világ lakóit. Tulajdonképpen oldalról oldalra fedezhetjük fel saját elbukott civilizációnkat Jorg herceg és rablói oldalán haladva. Ez abban a jelenetben csúcsosodik ki, amikor egy mélyen fekvő barlangban talált ősi kaput egy szellem segítségével nyitnak ki, amiről lényegében csak az olvasó értheti, hogy tulajdonképpen micsoda és mit miért is mond.
Időközben főszereplőnk története is szépen kikerekedik: bosszúvágya távol tartja egykori otthonától, de célpontjától is. Anyja és testvére gyilkossága megtorlatlanul maradt apja részéről, aki már új asszonyt vett a házhoz és új örököst vár Jorg helyett. Egy alkalommal meglegyintett a félsz, hogy palotai intrikába fullad majd a történet, de végül mindig újra felkerekedik „hősünk” és újabb célt tűz ki maga elé.
Fontos megemlíteni, hogy ezeket a célokat általában erőszakkal és kegyetlenséggel tervezi elérni, a fizikai kínzástól és öldökléstől egészen a nagy, morális kérdéseket feszegető népirtásig. Ez máskor nagyon zavart volna és zavart is, de a végére tudomásul vettem, hogy az írónak és/vagy a közönségének ez is a szórakoztatás/szórakozás része. Nem is ezért tudom ajánlani a Tövisek Hercegét.
Sokkal inkább az a fontos, hogy a végére érdekelni kezdd minket ennek a világnak és krónikájának az alakulása. Nagyon jól van lezárva a könyv, egy értelmes befejezése az addigi eseményeknek, ami sok mindenre megnyugtató választ ad. Ugyanakkor felveti a folytatás lehetőségét is, ami ez idő szerint már eredeti nyelven elérhető, mi pedig idén találkozhatunk vele remélhetőleg.
Magam részéről nagyon kíváncsi vagyok hogyan és merre alakul Jorg története, hová is űzi el mérhetetlen, de immáron saját becsvágya, lesz e valami a különösen alakult „romantikus” szálból és a háttérből manipuláló erők hogyan is reagálnak a fiú gyors és erőszakos felemelkedésére.
Összességében a tavalyi év legjobb magyarul megjelent fantasy regényéről beszélhetünk a Tövisek Hercege képében, ami történetével nyugati igényességgel igyekszik megfelelni az olvasóknak, nyelvi téren pedig egy neves fordítóval veszi fel a versenyt a magyar kiadványokkal. Nem bántam meg, hogy elolvastam … ami azért nagy szó ma már.
Már én is szemeztem a könyvel, az ajánló picit spoileres, de így a post apokaliptikus világokért rajongó olvasó is talán kézbe veszi a könyvet.
Attól, hogy egyes szám első személyben írja könyvet az író, megölheti a főhőst majd valaki más szemszögéből folytathatja. Vagy úgy kezdődik, hogy öregként meséli a történetet?
Most fejeztem be a könyvet.
A világa érdekes, bár ki lehetett volna bontani jobban.( Gondolom a folytatásban.) Néha úgy éreztem kicsit logikátlan és csapong az írói fantázia. A történés leírások is sokszor vázlatosak voltak, az általad is említett szembeszúrós jelenet is és az ottani csata leírása kicsit felületes volt, nem mindig volt egyértelmű, hogy ki hol van és miért.
A főhős meg idegesítő és nem fedeztem fel nagy jellemfejlődést a végére sem.