Az oldalunkon már olvashattatok a megjelenésekor egy kritikát a legújabb Garmacor kötetről, de ahogyan az lenni szokott, időközben elkészült Magyar Gergely “különvéleménye” is a várva-várt könyvről. Sorai helyenként súlyosak, illetve nem minden érzelemtől és személyes érintettségtől mentesek, de biztosan rámutat kimerítő cikkében olyan részeire is a történetnek, ami elkerülte a M* olvasók nagy részének a figyelmét első olvasatra.

Noha a kötet 2011 első felében jelent meg, csak most sikerült végigkínlódnom magam rajta, és ebben csak részben van annak szerepe, hogy az év nagy részét nem itthon töltöttem. Az új chapmani stílus megtestesítője nem nélkülözi az olvasást nehezítő elemeket, és bámulatos módon veszi el az olvasó kedvét a történettől, de még Shadontól is. Személyes érintettségem okán mégis érdeklődve, később kellemetlenül feszengve álltam hozzá, majd ki kellett várnom, amíg nem okoz undort a jellegzetes stílusban megírt könyv. Mostanra sikerült mindenestül végezni vele, és bár frissen is megjelent róla már kritika, mivel sajátos kettősséget képvisel számomra, mert egyszerre vagyok rá a legbüszkébb, ugyanakkor az egyik leginkább viszolygást keltő kötet is, fontosnak tartom, hogy készítsek egy elemzést magam is róla, már csak az eltérő látásmódok és szempontok létjogosultságába vetett hitem jegyében is.

A Garmacor sorozat második könyve, amelyre több mint tíz évet vártak az olvasók. Kérdés, nevezhető-e sorozatnak az, ami ilyen ütemben jelenik meg, s noha a harmadik részt már e könyv megjelenésének évére ígérte a történetet lezáró ajánlás, arra a mai napig várni kell, s az eddigi tempót várhatóan csak 2020-körül lesz belőle valami. Hogy érdemes volt-e arra az előzmény, hogy egyáltalán várjuk ezt a kötetet, meghagyom a Garmacor címeréről szóló elemzéseknek. Egy biztos, a MAGUS terén soha nem látott reklámozás és az inkorrektséget sem nélkülöző felvezetés-sorozat előzte meg a megjelenést, nem tarthatnám hitelesnek az elemzésemet, ha ez kimaradna.

Meg kell említeni a cirkuszt, amit a fórumokon csak G2-nek emlegetett kötet kapott a megjelenése előtt, máig nem kapott ilyet egyetlen könyv sem, s noha azt azért túlzás volna állítani, hogy az egész Ynev pont hu azt a célt szolgálta, hogy felvezesse, az azért szembetűnő, hogy röviddel létrehozása után – holott számos anyag várt előzetes ígéretekkel és tetszésnyilvánítással megjelenésre – szinte csak a G2-t felvezető írás látott napvilágot, és a cikkeknek azóta is jelentős hányadát képezik ezek a művek, noha azóta több kötet is megjelent a kiadónál, amelyek sokszor egy cikket sem kaptak, ami megkülönböztetést egyébként sem a G2 minősége, sem jelentősége nem indokol. De hát az üzlet az üzlet.

A Garmacor vére már kézbe véve is vastag könyv, amely legalább is nagy munkát sejtet. Kívülről a szokásos Delta minőség, annak minden előnyével és hátrányával együtt, előbbihez tartozik a szép, egységes megjelenés, a szintén szép, témához illő, szinte biztosan ehhez a könyvhöz készült borítófestmény, amit Sánta Kira jegyez, utóbbihoz az általam csak hamis MAGUS-nak hívott logó.

A könyvet kinyitva a szokásos közreműködők mellett érdekes újdonságot találunk, az Ynevológiai konzultáns személyében, ami történetesen én lennék, egyrészt végtelenül büszkévé téve, amiért szerény segítségemért és meglátásaimért az író ilyen jutalomban részesített, másrészt szomorúvá is téve, mert az azóta történt események világossá tették, mennyire nem a valós teljesítmény, mint inkább a pillanatnyi, királyi kegyként változó hangulat eredménye, és mint ilyen erősen lecsökkenti bármely munka megítélésének hitelességét – erősen gyanítható, hogy bár ide nyilván indokolt volt, egy esetleges újrakiadásba már nem kerül bele – hiszen ez már csak így megy Chapmanék háza táján – fogok még példákat hozni erre. Én magam csak a függelék nagyobbik részébe – amely egyébként egészen méretesre és gazdagra sikeredett – kaptam betekintést és beleszólást, munkám valódi haszna csak a kész és a szerkesztett szövegek összevetésével látszódna, és furcsán kellett érezni magam, amikor a regény részt olvasva ugyanazokkal a hibákkal találkoztam, amelyet javaslatomra az író örömmel cserélt és javított az “ynevológiai” részekben. Persze az örömteli és dicsőséges együttes munkából az kevésbé látszott, amikor bármilyen ötlet felvetésre a “már ki van találva, teljesen máshogy” sablon válasz érkezik, ennek egyik eredménye és megnyilvánulása például az Ynev pont hu-n megjelent minden koncepciót nélkülöző, a lengyel oroszlántól kezdve egy “olcsó” címeres program sablonjait felvonultató címerhalmaz, amelyben hogy-hogy nem megjelenik az én ötletemben kifogásolt Ynevtelen és földi áthajlásnak titulált liliom is, nem egy helyen. De ez már csak érintőlegesen a Garmacor része.

A könyv egy – a latinul jól tudók szerint hibás – idézettel kezdődik, ami előrehozza a regény hangulatát, se a mű jellege, se a mai szokás nem indokolná a használatát, de jól mutat a mindent tudó, mindent csípőből megmondó és felülíró szakértő szerepében. A regény, ami tulajdonképpen nem is olyan igazi regény, mivel három, jól-rosszul összeillesztett, inkább csak a főhőseiben azonos, független történetből áll, amelyek közül az első kettő mellett igazán sután fest a méretében, történetében és stílusában is az összecsapottság gondolatát keltő harmadik. Az elsőben, ami a címadó írás, a hős Garmacor hazatértéről olvashatunk, ahol mint aquirok ellen küzd az előző részből is jól ismert szereplők oldalán. A második rész, a Viharvizek címet viselő, a kötet legjellegzetesebb és legborzalmasabb része, nemcsak olvasmánynak, de a bemutatott dolgok terén is viszolygást keltő fejezete. Történetében a főhős a Shadon-széli szigetek egyikére látogat, ahol gorvikiakkal, és közvetve az országba beszivárgó rontással küzd meg. Itt aztán van minden, a domonként testeket uraló Alyr Arkhontól a Tűzön, vízen, árnyékban-ból kilopott orzóviharon át a gonosz, kifogyhatatlan lőszerű gorvikiakon át minden. A harmadik részecske, a Kardok és rendek, amely mind történetnek, mind írásnak elég gyalázatos, éppen csak megvillantja a felföldi kalandot, majd a legyőzhetetlen főhős – a szokásos ájulása után – balra elhagyja a színt, és véget ér a történet, több évvel ezelőttre ígérve a folytatást. Talán jobb is, hogy még nincs kész.

Sajnos a regényt teljesen áthatja és szinte élvezhetetlenné teszi több, András új stílusát fémjelző dolog is. A nyílt és kendőzetlen, ugyanakkor szükségtelen és zavaró trágárság, amelynek megjelenése nem most kezdődött a MAGUS irodalomban, noha a könyv jelentősége okán jó alkalom lett volna a megszüntetésére, ugyancsak virágkorát éli, a “szar”, a “baromság” és a “kurva” nem egyedi előfordulása után felhagytam az összegyűjtésükkel. Már szóltam róla korábban, más mű kritikájánál, hogy azok a nagyok, akik neve az első jelentős MAGUS könyveket díszíti, annak idején még le tudták ugyanazt írni ilyen, akármilyen világot élünk is, a nyomtatott irodalomban mégiscsak zavaró elemek nélkül is.

Úgyszintén érdekes, és értelmezhetetlensége okán engem nagyon zavart a megint csak az új stílus jellemzőjének tekinthető kitalált helységnevek özöne, amelyek a fórumon is a szakértőség hamis látszatát keltik az író hozzászólásaiban. A Garmacor is tele van olyan utalásokkal, amelyek se magyarázatot nem kapnak, se térképet nem kapunk az értelmezésükhöz, lógnak hát a levegőben a nagyjából kétoldalanként legalább egyszer felbukkanó hangzatosan shadoni helységnevek. Ez a trend kiegészül persze jelentős hivatkozással történelmi eseményekre, személyekre, amelyek ismeretét a nyelvezet magától értetődőnek tekinti, ám ezek minden magyarázat és főleg előzmény nélküli dolgok.

A mű másik, számomra rettentően idegesítő és zavaró jellemzője a dogmatikusság, ami mindenhová beleerőlteti a MAGUS új, sokszor vitatható és kétes értékű Chapmani vívmányait. Így természetesen előkerülnek az aquir hangszálakkal rendelkező dorani nekromanták – csak külön érdekesség, hogy éppen az eddigi sztár, Alyr az, akin regényeken, novellák özönén keresztül SOHA nem figyelhettük meg ezt a jelenséget, ám miután ezt így kitalálták, nehogy már valaki szóvá tehesse, hogy de hát a MAGUS nem ilyen, de, nesztek, lám ebben a könyvben is szerepel. De ugyanígy fény derül a shadoni nemeshez nem igazán kapcsolódó kráni politikai készülődésekre, vagy a csípőből összecsapott, több sebtől is vérző Szinergium egyik gyöngyszeme, a dartonmosoly, aminél csak azt felejtették el tisztázni, hogy egy Dúlás idején még nem létező lovagrend vezetőjének, aki akkori maroknyi hívével a sivatagban aprította éppen az amundokat, hogyan is létezhetett már a Dúlás idején ilyen hagyománya… Ugyanígy mára az egykor ismeretlen és misztikus Godon folyik minden shadoni csapból: a sok ezer éves, elfeledett történelmi tény a mai shadonban már büszkeséget, országok népei közötti összetartást (ti. a tudatlan köz-shadoniak a dúlás idején örömmel mentek megsegíteni gdon testvéreiket!), minden godoni és gdon lett a hétarcú birodalmában, és az egykori félmondatos godoni isteneket is napi szinten emlegetik, és a Ranagolitákból is Ariánusok lettek, ami megint erős és nem szívesen látott földi átirat.

Maga Garmacor személye is érdekes jelenség, jól közelíti a Gorduini nagyságot, noha másképpen. A Garmacor címerében megnormálisodni látszó, egyfajta jellemfejlődést felmutató karakter a történetben előrehaladva visszakanyarodik az iszákos, végtelenül trágár, senkit és semmit nem tisztelő karakterré, aki néha mégis – csak hogy ne keveredjen megoldhatatlan helyzetekbe – mégis csak összeszedi magát, és teljesen hiteltelenné téve a karaktert pont akkor nem szól rosszat, amikor várná az ember. Harci stílusa is érdekes, ő nem csípőből intéz el mindenkit, miközben kioktatja a saját nyelvén, mint “fekete felleghajtós pózőr társa”, hanem bárkinek nekimegy, félelmet nem ismerve harcol majd menetrendszerint elájul, természetesen túlél, és később a legnagyobb hősként szerepel és elmélkedik az eseményekről. Természetesen nem lenne igazi főhős, ha megrögzött nőgyűlölőként nem omlana magától és feltétel nélkül minden nő a karjaiba…

Akad még zavaró jelenség: Chapman a kritikák ellenére tökélyre fejlesztette Ynev technokratizmusát. Amiről annak idején az eredeti alkotó, és Chapman  Novák Csanád azt nyilatkozta a Rúna magazinban, hogy Ynev nem Steampunk, azt most András ugyancsak a mindennapok részévé teszi: százezres tételekben gyártott és hadseregekben rendszeresített mechanikus csodák, repülésre képes, megint csak sorozatban rendszeresített shadoni hadihajók, puskák, ipari mennyiségben gyártott és rendelkezésre álló, “GPS” vezérelt pokolgránátok, silóernyőző kommandósok, füstgránát – újabb szegek a koporsóba, ami az eredeti Ynev hangulatának készült.

Garmacor katona, bár a seregek, a harc, a taktika és a katonaélet ábrázolása az író teljes tájékozatlanságára enged következtetni a témában, az összefoglalva csak hatalmas lerészegedések és mértéktelen trágárság és közönségesség keverékének ábrázolt katonaságot elcsépelt és Ynevre egyáltalán nem illő akciófilm-elemekkel próbálja izgalmassá tenni. A rangok hibás alkalmazását, a harctevékenységek vezetési szintjeinek keveréséből származó homályt a kötelező mesterlövész, aki csöndben a háttérből szedi áldozatait – persze addig nem kezdődik el semmi, amíg lőállást nem foglalt – a célpontban nyomtalanul elolvadó jéglövedék – naná, hogy a puskába -, a Rambóból (is) ismert – és egyébként oltári nagy butaság – puskaporral való sebkiégetés, a siklóernyőző katonák, akiket meglehetősen fantáziátlanul csak tengerészgyalogosokként neveznek, nem is próbálva meg elrejteni a mai háborús filmek hangulatát, amivel csak az a baj, hogy nem Ynev, s mindennek tetejében még a nagyképű gyilkos a Ponyvaregény Dzsúz-ának bibliai idézetével brillírozik. Hát, köszönjük a hangulatot.

Mindezt kiegészíti András Yneven megfigyelhető mértéktelen megalomániájával érdekes kontrasztot mutató globalizmus egyre erősödő jelensége. A sokmillió fős lakosság, a mérföldtízezrek és a szerteágazó kultúrák olyan mértékű összemosása, ami megint csak hiteltelenné és zavaróvá teszi a regény történetének a szerepjáték Ynevére történő kivetítését. Senki nem lepődik meg a messzi Kahrében is ritka lőfegyvereken, a hadsereg százszámra rendszeresíti a több regényben ynevi csúcsnak titulált (ti. ritkaság, ez adja a különlegességét) ismétlő számszeríjakat, az átlagos shadoni – megintcsak a rendkívüliség bármilyen jele vagy megjegyzése nélkül a kontinens másik felén élő toroni elit kedvenc kábítószerét használja – mit keres Shadonban az Angyalkönny??

Tovább rontja az yneviséget és számomra a hangulatot is, az a fantáziátlanság, ahogy az író a shadoni vallást kezeli, és mossa össze egyre jobban a keresztény katolikus elemekkel. Yneven előzmény nélküli a ministráns, és teljesen logikátlan és ide nem illő a sátán, a misebor – elemezzük már, mi is ez, és miért van… mi keresnivalója van ennek egy shadoni templomban? – a keresztény főbűnök vagy szentségek emlegetése, vagy az éjszaka világító Szentagaphin bogár… (Jááááááááááj) ehhez már csak további fűszerként jön az, hogy a gonosz gorvikiak vallási vezetői között előjön a Romlásérsek fogalma… most akkor Toront is idevesszük? Ennyire nincs ötlet, miként lehetne egy hatalmas kontinens teljesen más kultúrából táplálkozó vallásait egyediesíteni? Az inkább mosolyogva nézzünk félre kategóriába tartozik a szerkesztői felületességről árulkodó, Yneven megint csak teljesen értelmetlen “vasárnapra hétfőt” szófordulat. De a játék világával való teljes összehangolatlanságot mutatja az is, amikor az ottani egyik leglassabb fegyverrel lőnek pár másodperc alatt többet is… Viszont jó hír a hosszúéletűek kedvelőinek, hogy Alyrból elf lett… talán az aquir hangszál mostanra kikoptatta belőle az embervért. (bocsánat a poénért)

Érdekes, és számomra minden eddiginél erősebben jelentkező jelenség az a megalománság, amely teljes logikátlanságot és átgondolatlanságot mutat bizonyos részeken. Tipikus példája az egy mérföld magas szikla a tengerparton, aminek a tetején hallhatják a hullámok hangját (hm…), amire felmásznak (!), ahová ki kell siklóernyőzni, az más kérdés, hogy ez a bevett szokás eleve olyan veszteségekkel jár, amit egy épeszű hadsereg sem vállalna fel… a helyzet, a háború korántsem volt olyannak megfestve, mint amilyen helyzetbe a földön olvashatunk hasonlóról. Persze nem leküzdhetetlen ez a hatalmas part, hiszen a gorviki hajó simán felkatapultálja ilyen magasságig a gránátjait, ami egy fizikát ismerőben elismerő szemöldökrántást kell, hogy kiváltson, pláne, ha a mértani pontosságot is idevesszük… ja, bocsánat, ezek mágiával célra irányított fegyverek (Éljen az ynevi hangulat), ám ugyanez a fizikát ismerő szemöldököt kellene, hogy ráncoljon, amikor ahhoz a részhez ér, amikor a hajó és gránátjai – miután fél napig lőtt, még maradt rajta bőven a ritka és egyedi, ráadásul szakrálisan készülő fegyverekből… – felrobbannak, az egy mérföld magas szikla tetején álló épületekben is összedől minden. (hm-hm) És ez teljesen más terület, mint amit a fizikába kapaszkodó, varázslót megerőszakoló játékosok emlegetnek.

Legyen akármilyen a történet, ha féloldalanként felvonja az ember a szemöldökét a fenti hangulatromboló elemek valamelyikén, hát nehéz élvezettel olvasni. Pláne, hogy egyébként jól hozza a MAGUS túlírt stílusát. A történet vontatott, alig halad, a sok visszaemlékezés zavarában már azt se tudjuk, éppen kit minősített valami újabb trágár szóval a főhős, éppen melyik tábor ellen harcol. Egyedül a végén pörögnek fel az események, csak hogy egy szempillantás alatt véget érjen, és a aqurokat tucatjával öldöklő, gorviki fejvadászokat reggeliző főhőst egy macska döntse végromlásba. Teljesen hihető.

A regényben lefestett Shadon kép is meglehetősen furcsa, ugyanakkor szegényes is. A társadalom fele szegény, a másik meg bűnöző, ha nem egyenesen aquir. Domvik vallása csak nyomokban lelhető fel, mindenki Jedomét meg Javeát emlegeti, jószerivel csak a Második Arc Testvérisége operál az országban, akiket köztudottan csak azért hoztak létre, hogy a zárt Shadonban is lehessen kalandozni… A felföldön fényes nappal nyíltan mászkálnak a Ranagoliták – akiket mára a horoszkópok kosáról neveztek el… – és sem az inkvizíció nem állja útjukat, de még a nagyképű Darton-próféta csapatai is sötétben sunyognak mellettük – azt mondani sem kell, hogy a bármiféle mágiára lecsapó inkvizíciót egyáltalán nem zavarja a hullatáncoltatók serege az országuk szívében. Persze tudom én, hogy a történet az történet, meg egyedi, de legalább folyna.

Érdekes, és szokatlan, és tudomásom szerint eddig példátlan jelenség is, hogy külső információ, sőt, egyenesen a fórumon hiteltelennek, meg „nem egyeztettek”-nek minősített MAGUS kártyák információi is megjelennek a műben, eszerint Chapman hajlik erre is? Ugyanis a korábban nyíltan elismerten nem általa kitalált Tret Arkhon Szürkecsuklyás vezérsége szerves része lett a történetnek – bár, lehet, hogy ez csak azért kellett, hogy legyen valami ürügy szerepeltetni egy aquir nekromantát, amely lehet, ezentúl minden könyvben kell, hogy szerepeljen – a fejvadászokhoz sem sok köze volt annak idején a Kadok a ködben-ben, és gyanítom, így sem sikerül lenyomni majd a rajongók torkán.

Ha sikerül átszenvedni magunkat a történeti részen, elérkezünk a méretes függelékhez, amely nagy, tartalmas, változatos, és egyszerre szemet gyönyörködtető ám taszító is. Végre egy példa, egy hiteles példa a fórumon hangoztatott, korábbi anyagokat lehúzó és sárba tipró véleményre, miszerint nem külön kiegészítők, hanem a regények írói kell, hogy bemutassák Ynev világát. Na, ettől függetlenül persze mind a Toron mind az Északi szövetség ott szerepel a MAGUS könyvek listáján… És az is mosolyogtató volt, hogy az elv úgy valósult meg, hogy ahová nem tudtak már mit írni, vagy novellákat gyűjteni, oda szó szerint bemásolták pl. a Summarium részeit, legyen az a Renier “életmű” vagy a törpés könyv. De eddig semmi eredeti, igazán írói. Ez a függelék azonban nem egy szó szerinti másolat, sőt, az összegzés – igaz, sajnos az öncélú átírás – igényével is megírt világbemutató rész.

Az egész függeléket jellemzi ugyanakkor a nagyot markolni akarás. Bár a történet Shadonról szól, Shadonban játszódik, időről-időre megtaláljuk a beleerőltetett gorviki elemeket is – jó, ellenségek, és utal a múlt shadoni-gorviki háborújára, de ennyi erővel akkor Syburr vagy a krániak is bemutatásra kellene, hogy kerüljenek, hiszen a Dúlásról legalább annyiszor elmélkedik, utal vissza a szerző. Csak hát… Kapóa jött a gorviki rész, hiszen így Chapman ellophatta magának a Raoul Renier írta, állítólag számítógépes adatvesztés miatt soha meg nem jelent, ám zseniális Amíg a vas vág című írás máig példásan történelem és Ynevformáló elemeit. Óvatosan olvassátok, hiszen ezért fórumról való kizárás jár, mivel azt merem hazudni, hogy a Gorvik-shadoni háborút, a Shadviki rész történelmét, az ezt lezáró Montresori csatát és ezen időszak részleteit Renier dogozta ki. Méretes szálka lehet valaki szemében, aki az összes jelentős művet és területet elkezdi bombázni és átdolgozni, nehogy már valaki más is hozzátehessen az ő Ynevéhez, amit most már az Internet segítségével napi válaszadás szintjén is irányíthat, és az sem számít, ha tegnap még mást mondott. Ez megint nem lenne a Garmacor része, ha nem jelenne meg vastagon benne, hiszen a Shadvik – legalább a nevét megtartotta! – elestét leíró Manrdeiai csata, más évszámokkal, más, de mégis a renierivel azonos státuszú főszereplőkkel bizony markáns részét képezi mind a függelékben tálalt shadoni mind a gorviki történelemnek. Ez nagyon is pozitív, mert a történelmi összefoglaló először veszi bele más művét és építi, fejleszti Ynevet, ugyanakkor a kitaláló még annyit sem érdemelt, holott nem akárkiről van szó, hogy ötletgazdaként feltüntetésre kerüljön a neve… pedig még a külön játékban szereplő, de még a fórumra is lelkesen felírt – ahol még az egyértelmű tévedéseit is megvédték – Carria fumerra fogalmat is átköltötte neves és jószándékú szerzőnk Carriasequa-ra. Mi ez, ha nem a többiek tudatos kigolyózása Ynevről? (mindeki tegye fel magának a kérdést, vajon egy Renier miért nem ír már a MAGUS-hoz? – persze én sem tudom. Csak hiányolom… főleg amikor ilyen Garmacor szintű könyveket olvasok) Az is érdekes, hogy az azóta kitagadott Ynevi konzultáns éppen Gorvik címereit kezdte boncolgatni, meg kellett neki hát mutatni, hogy ezt már eredetileg teljesen máshogyan találtuk ki, lett hát egy vállalhatatlan shadoni címerhalmaz, és egy még ilyenebb gorviki, ami már a regénybe sem mertek betenni akár említés szintjén, rajzzal pedig egyiket sem.

 Nézzük tehát a függeléket – én igazán értékelem, hogy egy MAGUS könyvnek van ilyen, legalább olyan fontosnak tartom, mint a történetet, hiszen szerepjátékról, annak világáról van szó, ne is akarjuk függetleníteni a kettőt, persze arra sincsen szükség, hogy egyiket a másik fölé helyezzük. A függelék kilenc részből áll.

Első a naptárral foglalkozik, a címe szerint – sokat akar markolni – a shadonival és a gorvikival egyszerre, de míg a gorvikit csak még jobban megkavarja az évszámok tekintetében – na persze, hogy nem maradhat itt tisztán a renieri ötlet – hónapokra való lebontást csak a shadoniból ad… bár ne tenné. Elmondható, hogy ahányszor megjelenik a shadoni naptár Chapman műveiben, mindig változik, így aztán fölösleges is használni, ha netán épít rá valaki, a következő műben szinte biztos, hogy ellent jrnak majd neki. Persze magát az írót sem zavarja a naptár léte, olyan hónap is szerepel a műben, ami nincs is, a és a naptár ünnepei is csak tájékoztató jellegűek, ha azt vesszük, hogy a történetben hónapokkal eltolva ülik éppen őket. Vagy csak a fejezetek elejére “jó DV-s szokás szerint” hasra ütve, minden logikát nélkülözve kerültek oda az időpontok, mint ahogy például a Manifesztációs köteteknél is történt. Maga a naptár is érdekes – a szó legrosszabbik értelmében. Az első “válatozat” a Geofrámiában csak egy helyen nem követte az első Garmacorban megjelent naptárat a szentek neveivel, ez itt már háromra emelkedett. A legelkeserítőbb, hogy szent Jardain neve – bár erre nincs bizonyíték – valószínűleg, csak azért került ki belőle, mert olyan személy vette magára becenévként, aki értett is hozzá és tett is a MAGUS-ért, és hát mint ilyen szükségképpen magára vonta Chapman haragját. Viszont itt a biztos recept Ynev megváltoztatására, persze melós, de ha valaki nem kedvel egy nevet Yneven, válassza becenévnek a neten, legyen híres és kedvelt, ha eredményei is lesznek, azokat minden bizonnyal elkezdik majd átírni, nehogy már hozzátehessen valamit, és ha az elméletem a fentebbi példával igaznak bizonyul, a következő Chapman könyvben az utált dolog lám, más néven szerepel majd, hiszen valahogy ki kell törölni a köztudatból. Rosszmájúnak bélyegezném magam, ha nem lenne előttem az élő példa.

A függelék második része Shadon története, amely a fent említett összefoglaló jelleget tükrözi, és nem csak ebben, de alaposságában és tudományosnak ható jellegében is követi az annak idején véleményezésre küldött és nyilvánosan hivatalosnak elismert Karnelian és Baraad leírások stílusát, de ezért legalább kaptam egy konzultánsi posztot. Persze a művek minőségénél sokkal előbbre való a kósza cahpmani kegy, ezért az egyik nap kiváló művek hamar fércmunkává vedlenek, jó ezt eszébe vésni minden törekvő alkotónak és tanulni belőle. A történelmi rész renieri ihletettségéről is szóltam már, emellett azonban dicsérni kell összefoglaló és új jellegét, amelyet kicsit mérgez csak meg a már említett dogmatikusság, az idegen szavak halmozása minimális magyarázattal, tehát az új módi.

Következnek a harmadik részben Shadon tartományai – nem kevés kritizálni valóval. Furcsának találom, hogy éppen az akar a jövőben következetességet megvalósítani a játék világa és a regények között, aki önmagát sem képes követni. Shadon tartományi szerkezete ugyanis hipp-hopp megváltozik, és még az sem zavar senkit, hogy mikor milyen évszámot írunk. Csak mert most hozzányúlt Chapman. Csak mert nehogy már neki bárki megmondja, mit csináljon. Főleg nem Yneven. Konzultáns ide, korábban publikált, megszeretett és megismert anyagok oda. Ennek megfelelően új tartományokat kapunk, csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a Garmacor címere újrakiadásában találhatunk hpzzá egy térképet is – természetesen ez sincsen köszönőviszonyban a Summarium eredeti, évszámmal is ellátott, vagy az ez alapján elkészített BnD térképpel. A leírások Chapmaniek, a pozitív és negatív értelmében egyaránt, nagyobb hibának tartom, hogy lógnak a levegőben, a regény csak tessék lássék követi az itt leírtakat.

A negyedik rész a shadoni hadszervezetről szól – számomra meglehetősen huszadik századot idézően, egy kicsit technokratásan, szóval amolyan Chapmanesen. Ám a jelenség nagyon pozitív, hogy az író tesz koncepciót a regény mögé, hiszen abban csatáznak és nem keveset elmélkednek, emlékeznek a shadoni hadakról, ám látszik, hogy van mögötte koncepció, még ha sokszor gyermeteg is – de hát ez csak egy Fantasy világ. Ugyanakkor furcsa, bár azt kell mondjam, jobb, hogy a történetben ugyancsak markánsan szereplő tengeri hadakról és azok taktikáiról nem szólnak, ugyanakkor örvendetes következetlenség, hogy nem kell még egyszer szembesülni a repülő vitorlás hajókból kisiklóernyőző tengerészgyalogosokról. Ha már úgy kezdte a függeléket az író, és folytatja is, akkor viszont logikailag hiányolom a gorviki hadak hasonló elemzését.

Következnek Shadon címerei és lobogói. Ez megint csak szokatlan kidolgozottság, örvendetes részletesség, és érdekes ötletmerítés, főleg, hogy természetesen minden koncepciót felülír, amit bárki megfogalmazott Yneven a shadoni címerekkel kapcsolatban, legyen az eddigi szabálykönyv, vagy csak egy tanács és véleménykérő magánlevél. Az ötletmerítés, ahogy az már csak lenni szokott, nem sikerült tökéletesre, mert a vállalhatatlan fantáziátlanság mögött ugyanolyan tanácstalanság és koncepciótlanság bújik meg, mint a csak rajzban közölt gorviki címerek esetén.

A függelék hatodik, rövid, ám annál értékesebb fejezete a shadoni nevekkel foglalkozik, ahol végre könyvben is megjelent a fórumon már megszellőztetett nemesi nevek jegyzéke, egyszerre adva pofont azoknak, akik szerint minden kultúra és nyelv csak “con”-nal jelzi a nemesi rangot, és azoknak is, és adva példát és ötletet bárkinek, aki íróként, fejlesztőként vagy játékosként nemesi karakterekhez nyúl Yneven.

Következik a hetedik részben Gorvik történelme, a már említett szépséggel de ugyanakkor a szintén említett forrást és szerző említését nélkülöző, erkölcsileg eléggé vitatható módon megvalósított átemelésekkel – ami azt illeti, elnök is bukott már meg hasonlón… De maga a leírás érdekes, és noha nem mentes a chapmani stílus átkos jegyeitől sem, ugyanakkor végre egy eléggé mellőzött terület teljesen új bemutatása.

Hasonló jellemzi a nyolcadik fejezetként szereplő gorviki tartományokat, bár ezeket jóval összecsapottabbnak érzem, mint a shadoniak voltak, de mégis csak van valami, és ugyanazt tudom elmondani, mint az előző fejezetről. Szegényebb lenne nélkülük a mű is, és gazdagodott a MAGUS is.

A függelék utolsó, kilencedik fejezeteként a szószedet szerepel. Egy valódi szószedet, egy igazi, új dolgokat felvonultató szószedet, amelyik nem ismételget, csak helyenként, hanem terjedelmének döntő részében új kifejezéseket tár az olvasó elé. Olyan kifejezéseket, amelyek szerepelnek is a regényben, nem csak úgy benne maradtak az előző helyről átemelve – mostanában találkozhattunk ilyenekkel. A kötet egyik legértékesebb részének tartom, amely megint csak túlidegenített, ám akkor is sokat ad a shadoni kultúrához, szavakhoz, noha azért a regényben vannak még olyan értelmezhetetlen, az új chapmani stílusra jellemző szavak, amelyek elfértek volna – csakhogy a stílus azt igényli, hogy az olvasó ne, vagy csak nehezen értse ezeket.

Mindent összevetve egy kellőképpen borzalmas olvasmány áll azok előtt, akik rászánják magukat, hogy elolvassák a Garmacor vérét. Ezt persze segíti az is, hogy eléggé kevés mostanában a megjelenés, tehát ha már nincs más, akkor ez is jó lesz. Történetet, olvasnivalót persze talál benne az olvasó, bár lehet, hogy aki a MAGUS-sal most ismerkedik, nem ezt a könyvet kellene elsőre kézbe vennie, feltéve, ha nem akar más világhoz menekülni. Ugyanakkor értékei is vannak, találkozunk benne szép leírásokkal, lemesélhető helyzetekkel, elgondolkodtató ynevi gondolatokkal, némi Shadonnal is, a függeléke pedig minden hibája ellenére is különleges értéket képvisel az újabb MAGUS könyvek jobbára Summariumot másoló, korábbi szószedeteket ismételgető mezőnyében. Gyűjtőknek kötelező, a Chapman rajongók már úgyis túl vannak rajta, és egyszer megéri elolvasni mindenkinek, akit alaposan érdekel a téma. Azok az apróságok, amik nekem szórják a szememet, talán egy más felfogásban koránt sem jelentenek ekkora problémát.

Magyar Gergely Kritika – Garmacor vére

Vélemény, hozzászólás?