Vajon hányan voltak anno hozzám hasonlóan kíváncsiak a MGS első része idején, hogy honnan vannak azok az anime hatású robotos jelenetek Otacon monológja közben? Mégha utána kerestük is őket a mechás cuccok nem csekély könyvtárában sem találtunk volna rá. A kíváncsiság azonban halhatatlan állatfaj.

Nagy volt a kísértés, hogy olyan hangulatkeltő sorokkal kezdjem az ismertetőt, mint amilyennel a legtöbb Bioshock Infinite cikk zárult azok közül amiket olvastam. Hogy ne törődj semmivel, ne gondolkozzál, csak gondolj erre úgy mint egy ügy, amit az ügyeletes rezignált főhös elfogad és aztán nyitott szívvel, lélekkel, elmével fogadd el mindazt, amit a játék csak nyújtani tud.

Szerintem azonban már rég nem dedóban vagyunk és a videojátékokra annak ellenére is ráfér a józan kritikusi észrevételezés, hogy az új (utolsó?) generációba lépve szinte már minden valamirevaló értéküket levetkezték a szememben. Különösen akkor engedtessék meg nekem az objektivitás báránybőrébe bújt vérfarkas elemzés, hogyha egy olyan koros darabról esik szó, mint a most következő.

Mielőtt Hideo Kojima akkora név lett volna békésen tengette napjait kérészéletű platformokra írt igényes, mély digitális grafikus regények kitalálásával, mint a Snatcher volt vagy éppen a Policenauts. Időben az MGS sikeréhez legközelebb eső darab lévén az utóbbit kapta fel a japán közönség és a „nyelven” értő MGS rajongótábor. Így megjelent ugyan több gépre is, de angolul nem.

Mígnem azonban egy lelkes csapat a „mester” születésnapján 2009-ben elérhetővé tette a Ps1 verzió fordítását amihez okosított gép kellett vagy utóbb hasonlóan felszabadított psp. Így esett, hogy két évtizeddel a játék megjelenése után, jóval azután, hogy rájöttem, hogy a császár meztelen, hozzám is eljutott. Érdeklődve vettem hát magamhoz eme korai zsengéjét …

… és meglepődve vettem tudomásul, hogy milyen átkozottul keményen üt a választott játékstílusa ellenére. Merthogy egy ál-interaktív regényről van itten szó, ahol a folyamatos olvasás+kör nyomkodást csak 2-3 óránként váltja fel valami más tevékenység, például kamu fénypisztolyozás mímelése. Erre ne is fecséreljünk több időt, mert én sem játszottam végig ezen kívül még hasonló programot és a lényegét tényleg összefoglaltam mindezzel.

Maga a történet keményen indít. A bimbódzó űrprogramba a föld legjobb hekusait válogatják, hogy az épülő Beyond Coast (Túlpart) űrállomásnak őrzői legyenek majd. A kiképzésük folyamán azonban Jonathan „kékhajúmelgibson” Ingram egy baleset következtében elsodródik és egy mentőkapszula menedékében hánykolódik több mint két évtizedik. Mire megtalálják és felébred a világ, amit ismert megváltozott.

A Földön (itt Home, Otthon néven fut) OLA-ban (régi Los Angeles) rezignált magánnyomozóként tengeti napjait és búsul a számára elveszett világon (például, hogy többé nincsen normális cigi), amikor irodájába betoppan ex-felesége, akivel a balesete óta nem találkozott, egy megbízással, hogy találja meg az új férjét, akinek nyoma veszett az azóta kiépült Túlpart állomáson.

Az események krónikásan alakulnak, hősünk egy viszonylag izgalmas tűzharc után már az űrben halad a cél és a játék valódi helyszíne felé, hogy felmelegítse régi ismerettségeit és a szokatlan ügy nyomába eredjen, egy számára pontosan olyannyira új világban, mint amilyen nekünk az ábrázolt miliő. Ez egy nagyon hatásos elem és a meztelen császárra jellemző módon terjengő-szájbarágós magyarázathegyek így olyannyira nem lógnak ki a narratívából, mint más műveiben.

Ami különösen kiemeli a játékot(?) a többi közül az a korában is különlegesnek számító produkciós értékek halmozása (van erre valami magyarabb kifejezés?). Nemcsak az akkoriban (94) újdonságnak ható szinkronizálás, de az igényes anime betétek, látványvilág is kiemeli a hasonló programok közül. Mindezek ötvözése a CGI korai képviselőivel olyan élménnyé avanzsálja a játékot, mint az egy évvel későbbi Ghost in the Shell látványvilága, amit csak tovább erősít a cyberpunk-os hangvétel.

Utóbbi azonban a játékórák előrehaladtával fokozatosan vált át inkább sci-fibe. Az űrállomás életét bemutató részek sokkal inkább illenek az önmagukat magyarázó klasszikusokhoz, mint például az Alapítvány. Inspiráció terén napestig sorolhatnánk szokás szerint a címeket, hiszen tudjuk, hogy Kojima nagyjából VHS-el kelhetett és feküdt azidőtájt. Gyilkos bolygó, Szárnyas Fejvadász, Halálos Fegyver, Die Hard, csakhogy a legszembeszökőbbeket említsem.

Ez azonba mind háttérba szorul ahhoz képest, hogy mennyire jól összeáll a történet és a hangulat, aminek következtében a vontatott játékmenet ellenére sem tudjuk végleg lerakni a programot (pedig …). A szereplők annyira élőek, hogy komolyan szívesen beszélgetünk velük, érdeklődünk mindennapjaik iránt. Röviden: jók. Méghogyha nagyjából első látásre érezzük is kiből lesz a végén rosszarc szívesen csatlakozunk a szereplőkhöz az odáig vezető úton … gondolom ez a legtöbb, amit egy ilyen programtól elvárhat az ember.

A mindösszesen 11 órás kirándulásunk a Túlpartra valóban olyan, mint egy film vagy sorozat, mérsékelt interaktivitással … sőt … összességében úgy érzem, hogy sokkal jobban jártunk volna, hogyha egy OVA képében kapjuk meg ezt a történetet. Merthogy ez ugye nem a hagyományos értelemben vett „játék”. Mondjuk ma már egyre kevesebb dolog az, na de mégis. Érezzük azért valahol mélyen, hogy mi a különbség két dolog között. A Policenauts viszont szórakoztatóan „nem játék”.

Azért erősen csuklottam, mikor az utolsó főellenségnek hitt viadal előtti videó nem akart véget érni és kétszer(!!) mentett a játék közben mire a végén egy újabb filmes nyúlással/utalással megölték helyettem a mumust … csak hogy még egy kis videót kapjak és egy mentési pontot (!!!) a valóban epilógus előtt. Erre azért nem számítottam no, pedig már vagy 10 órája gyűrtem a dolgot.

Mindenképpen ajánlom azonban a hozzám hasonló amatőr játék-filológusoknak a programot, mert érdekes és értékes felfedezéseket tehetünk. Egyértelműen emelt innen korunk nagy (de mindenképpen hosszabb) sci-fi szériája a Mass Effect látványban és elképzelésekben, megismerhetjük az MGS sorozat üdvöskéjének, Meryl Silverburghnak a jövőjét(?) … meg más hasonló nyalánkságok. Ha valakinek van rá módja és lehetősége egy próbát mindeképpen tegyen vele, mert megéri. Aztán hozzám hasonlóan dúdolhatja a főmenü zenéjét öntudatlanul …

Policenauts – popkultúrális egyveleg

Vélemény, hozzászólás?