Phinix: Mindenszentek Baby

Apám mindig csak annyit mondott mikor a születésem körülményeiről kérdeztem, hogy puskával a kezemben születtem. Természetesen ezt sosem hittem el neki. Gyerekként egy ideig játszadoztam a gondolattal, hogy ez mégis mennyire menő már, de aztán hamar apám költői túlzásainak ládájába hajítottam ezt is, a többi közé. Nem unatkozott azonban a gondolat, akkoriban ugyanis voltak társai bőséggel, olyanok, amik később szépen lassan elkezdtek kimászni onnan. Egy dolgot tudtam még a születésemmel kapcsolatban, azt, hogy anyám az életét hagyta ott az enyémért cserébe.

Évekkel később, mikor már javában túl voltam az első magömlésen, és mellesleg már sokkal nyitottabban gondolkodtam a világ dolgairól – megnyitották az elmém, amihez nem kérték a beleegyezésem – tudtam meg egy s mást a világra érkezésem körülményeiről. Egy beszélgetés alkalmával, apám egy régi barátja és „munkatársa” kicsit jobban eleresztette magát. A hozzávalókat én szállítottam a legközelebbi nonstopból. Ezek szerint apám mégsem blöffölt akkorát, hacsak nem az öreg haver is túlzott kicsit két böfögés között. Bár azt mondják, hogy a részeg ember az őszinte ember.

Kemény este volt, ő is és a fater is fiatalok voltak még, szerencsétlen anyám meg még náluk is fiatalabb. A kocsi hátsó ülésén jöttek rá hogy baj van, amikor elfolyt az a bizonyos magzatvíz. Én voltam az jelentem, lehet, hogy megszagoltam hova is készülök éppen, és ijedtemben magam alá vizeltem. Az autó száguldott és mondanom sem kell, hogy nem a korházba igyekeztek. Anyám üvöltött a hátsó ülésen, apámék pedig az elsőn. A Duna épp áradt, ezért lezárták a rakpartot, de ilyen helyzetekben ez senkit nem érdekel. Legfőképpen azokat nem, akik menekülnek valaki, vagy inkább valami elől. Éjjel a pislákoló hold fényénél, majd háromszáz lóerő elől szaladt szét a kiöntött folyó vize. Benne a szerelmesek, és egy közeli jó barátjuk. Hangjuk túlüvölti a megbokrosodott acélménes dübörgését. Túlontúl romantikus kép, annyira hogy az öreg harcos bele is érzékenyül kicsit, ahogy meséli. Épp felhajtottak a rakpartról, kövérgázzal sarkantyúzva az állat oldalát, amikor egy járőrautó az útjukat állta. A lovak sivítva szaladtak szét.

Anyám az ijedtség hatására azonnal megszült… vagy csak én akartam menekülni, üvöltve kifutni a világból. Kitudja mi lett volna, ha még lábra is tudok ott és akkor állni? Valószínűleg meg sem állok a Dunáig.

Mire kikászálódtak az autóból, az üldözőik már a nyakukon voltak. A rendőr rájuk lőtt, azok visszalőttek, apám pedig egy sörétest nyomott anyám kezébe, majd kikászálódtak az autóból. Az öreg Tom is lőni kezdett, ahogy anyám is tüzet nyitott, miközben a fater őt próbálta kirángatni a hátsó ülésről. A rendőr agyveleje közben már befedte az autó oldalát. Azok az állatok jó nagy túlerőben voltak, és volt velük még valami, valami sötét… vagy talán maga a sötét.

Anyám kezéből kifordult a fegyver, és rám esett. Ha nem sietek olyan gyorsan a világra, akkor most nem mesélem ezt el, mivel gyakorlatilag szétrobbant a mellkasa. Elképzelni sem egyszerű milyen látvány lehetett. A gyerek – jelen esetben én – még el sem szakadt tőle, vér s velő borít mindent, üvölt, mert épp egy sörétes puskával együtt hull a földre a kettélőtt anyja karjaiból, akit már sosem fog megismerni. Most már egyáltalán nem romantikus. Azt hiszem itt veszthettük el a harcot lélekben. Azon az éjszakán csak vesztesek voltak, mind vesztettünk.

Az öreg Tom például a lábait. Azóta is jobbára kerekeken közlekedik, illetve a levegőt is kicsit nehezen szedi. Néha azzal viccelődik, hogy azóta is repeszeket köhög fel. Mégis ő volt akkor a nap hőse. Kézigránáttal a kezében, és a biztosítószeggel a szájában rontott a támadóink közé. Elmondása szerint a szétnyíló testek villanásán, és a maró égett szagon kívül nem emlékszik semmire. Valószínűleg a saját segge volt az, ami utoljára átfutott az agyán.

Így születtem én, sörétessel a kezemben.

*

Éva egy kiemelkedő szépségű lány volt, amolyan gót szépség. Magas és kecses testalkat, hosszú combok, kerek és formás, ám nem túl nagy mellek. Épp frissen feketére festett haját törölgette, amikor a laptopja csilingelni kezdett. Üzenete érkezett, ezt jelezte a hang. A törölközőből rögtönzött turbánba fonta hosszú haját, majd kinyitotta a készüléket, és egy kattintással fogadta az e-mailt.

 Kedves DarKnessy

Szerkesztőségünk szeretettel meghívja önt, a Festum Omnium Sanctorum maszkabáljára, mely mindenszentek éjjelén esedékes. Önt és kedves vendégeinket ajándék frissítőkkel, és ingyenes programokkal várjuk. A megfelelő hangulatról, és a szórakoztatásról szintén mi, és az éjjelt illőn életre keltő jelmezek gondoskodnak majd. Oldalunk elit tagjaként megjelenését szívből jövő örömmel vennénk, ahogy a többi oszlopos tagra is számítunk. Reméljük felkeltettük érdeklődését, és elfogadja meghívásunkat. A bál helyszíne: Városliget. A További részleteket megtalálja az oldalon.

Üdvözlettel,

Darkwalkers.hu

Évát valódi mélyről jövő izgalom kerítette hatalmába. Végre egy igazi Halloween party! Még be sem zárta a levelet, fél kézzel már nyitotta is a ruhásszekrényt, hogy azonnali ruhapróbát tartson. Egy-két kiegészítőre még szüksége lesz, de azt majd gyorsan beszerzi a darkshopból. Az estéhez méltó ruhajelöltek elkezdtek felsorakozni a kanapén, miközben örömmel gondolta arra, hogy az oldal többi elit kategóriás tagja is ott lesz. Minden kategória moderátora, az adminok, a témafelelősök, a szerkesztők, mindenki. Természetes hogy ott lesz, még szép, semmi pénzért nem hagyná ki.

A hivatalos kezdés kilencre volt meghirdetve, így egy perccel sem érkezett tíznél korábban. Mindig is utálta a feleslegesen elnyújtott kezdéseket és megnyitókat, mellesleg pedig aki igazán fontos, arra mindig várni kell.

*

Ennek megfelelően a party már túl volt a bemelegítésen mire megérkezett. A PECSA előtti réten valódi álarcos-utcabál kavargott. Különbnél-különb jelmezek forgataga, a zombiwalk felvonulást megszégyenítően élethű sebek és vér, néhány egészen jól megcsinált csont és nyílttörés, külön kedvenc pedig a leszakadt álkapcsú lány… bár őt mintha már látta volna valahol azelőtt. Boszorkányok és vámpírok is egészen megkapó mennyiségben is minőségben fordultak elő. Volt egy-két fűző, amire pedig kifejezetten irigy lett, amiért nem az ő ruhatárát gyarapítja. Azzal nyugtatta magát, hogy ennyire valódi acélkarmokat viszont senkin sem látott, mint amilyenek az ő kacsóját díszítették. Természetesen volt sok felejthető, és néhány borzasztóan amatőr öltözék is. Az egyik sátor mellett például egy szőrős nyakú punk vicsorgott, mint valami herélt kutya. Szánalmasan nézett ki, mintha még kis farkinca is lett volna neki varrva. Mi akar ez lenni, valami kisköltségvetésű farkasember? Éva próbált hasonlóan kiábrándító grimasszal válaszolni neki, mire az a tuskó kiköpött és eltűnt a sötétben. Mit képzel ez, magára ragaszt egy kis kutyaszőrt és már be is vágódott a csajoknál?

Persze előkerültek a véletlen erre tévedt részegek is idővel, ahogy az lenni szokott. Jönnek a zenére, meg a vizezett sörre, és biztosan a fény is ide vonzotta őket a liget sötét sarkaiból. Most hogy így körülnézett, valóban egészen vastagon körülölelte a teret a sötétség, egy pillanatra még bele is borzongott. Mindenképpen a kivilágított úton fog távozni, nem ám valaki elcsalja valami kivilágítatlan kisösvényen, az kéne még, belebotlani valami perverzbe.

Ivott is egy nagy pohár puncsot a hirtelen jött rosszérzés szétkergetésére. Majd még egyel felvértezte magát a hűvös ellen, és elindult megkeresni a szerkesztőségi sátrat, vagy akármiben is rejtőznek ezek, már nem emlékezett pontosan mi is szerepelt a levélben. Emlékei szerint kellet valahol lenni egy VIP szekciónak is, ahol őt elméletileg már várják.

Izgalommal telve lépdelt a csarnok épülete felé, ahogy egyre haladt el a különféle maskarás alakok mellett, úgy áradt szét a melegség az ereiben. Kezdte kifejezetten otthonosan érezni magát. Megdicsérte egy vámpírhercegnő jelmezét, amit alapesetben valószínűleg nem tett volna, de itt olyan kellemes társasági hangulat kezdte magával ragadni, hogy félredobta a szokásos távolságtartás vaskos köpenyét. Útja során táncot lejtett még egy boszorkánymesterrel, majd pár méteren eljátszott egy farkasemberrel. Lassan, színlelve menekült az egyik forraltbor méréstől a másikig, ahol kölcsönösen megdicsérték egymás alakítását. Egy pillanatnyi gyanú forrt ki benne, hogy talán kicsit túlzásba vitték a rumot ebben a puncsban, de aztán egy hirtelenjött lidércroham elsöpörte a felismerést. Tini lányok nevetgélve és sikongatva rohantak végig a sétányon, szakadt és bekormozott estéji ruhákban. Egy ideig pörgött a menet közepén, akárcsak ha a királynőjük lenne, velük sikított és nevetett, mígnem azok tova nem tűntek az egyik sötét sarkon befordulva.

Egy pillanatra értetlenül bámult a sötétbe, ahol az előbb még a kis fruskák lármáztak. A sötét némán nyelte magába a tekintetét, megszédült, ahogy a mélyére próbált nézni. Ekkor realizálta, hogy elég messzire keveredett, az utcabál perifériájára táncolt, így zavartan kortyolt néhányat poharából majd elindult vissza a csarnok felé.

Útközben egy madárijesztő szólította le, de mielőtt Éva visszautasíthatta volna társaságát, mondván, hogy ő inkább a varjak oldalán száll harcba, kiderült, hogy egy ismerős arcot rejt a tökkorona. Az egyik szerkesztőségi tag, akit eddig csak a netről ismert, öltözött tökásznak ezen az estén. Nagyban javította a hangulatát, hogy végre egy ismerős arcot is lát. Mire elfogyott a puncs kiderült, hogy a VIP részleg magában a csarnokban van, valójában itt kint csak az egyszeri földi halandók múlatják az időt. Ekkor kicsit elszégyellte magát, hogy ő meg itt parádézik a részegekkel, mikor odabent megy az igazi mulatság. De sebaj, a szántóföldek hercege majd bevezeti a társaságba. Idekint amúgy is kezdett már kellemetlenül hidegre fordulni az éj.

 *

– Vagyok az árnyék, vagyok füst a szemedben, szellem vagyok, aki az éjben rejtőzik, kegyelmet nem ismerő bosszúálló lidérc. Azt hiszed te vagy az éjszaka királya? Talán. De én meg a nappalé te szarházi, és tudod mi következik most? Napfelkelte.

A szerkezet lassan hullott alá a csarnok egyik emeleti páholyából. Fénycsíkot húzott maga után ahogy ereszkedett lefelé, és megvilágította a félhomályos termet, ahol az éjszaka királyai, avagy inkább szörnyetegei celebrálták éppen vércsatakos báljukat.

A csarnok közepén egy méretes medence foglalt helyet, aminek közepén egy meztelen alak lebegett, arca földöntúli örömökről tanúskodott. Körülötte sűrű vörös kavargás örömének forrása, a semmivel össze nem téveszthető matéria, az élet forrása, az emberek veleje. Vér, nagy vörös „V”-vel, erre szomjaznak mindennél jobban ezek a dögök. Több csatornán keresztül hizlalják fel a medence tartalmát. A legtöbb, az egyébként színpadként szolgáló emelvény felől érkezett, ahol bizony már megannyi szerencsétlen lógott fejjel lefelé felkötve, akárcsak valami hentesáru. Legtöbbjük valószínűleg utolsóbálozó, nem mennek többé haza. Néhánynak azonban talán még van esélye.

Tucatnyi véresszájú fenevad figyeli elkerekedő szemekkel, ahogy a kéttenyérnyi szerkezet villogva közeledik a talaj felé. Néhányan karmokká görbült ujjakkal iramodnak meg a lépcső felé, de vannak akik reménybeli fedezék felé vetik magukat, ők talán sejtik mi következik.

A szerkezet földet érés után halk sípoló hangot hallat, majd szempillantás alatt nappali világosságot teremt a csarnokban. Többen üvöltenek azok közül, akik voltak olyan ostobák és belenéztek a fénybe. Akik megpróbáltak mihamarabb a párkányon állok közelébe jutni, sokkal rosszabbul jártak. Néhányan hólyagosra égett arcukat marják dühükben, és tehetetlenségükben. Mások elpárolgott szemgolyólyuk forró üregét tapogatják hitetlenségükben.

– Most, indulás! Pár percünk lehet max mire felszívják magunkat. Addigra a püspöknek vesznie kell! – szól oda társának a ballonkabátos alak, miközben felhúzza sörétesét.

A fakó hajú hölgyemény a kötelébe markol, és szó nélkül ereszkedik alá, majd a férfi is követi. Fegyverropogás hangja tölti be a teret, ahogy az útjukba kerülő vérszopóktól elkezdik megtisztítani az utat a medence felé. Azok teste meghajlik a masszív vadászpuska, és az ismétlő sörétes csontrepesztő ütései alatt, ám mindannyian tudják, hogy ez csak egy igen rövid időre stoppolja le a fajtájukat. Ám nincs idő most az aprólékkal vesződni, miközben a nagyvad épp ártatlanok vérével telíti magát.

Pár pillanat múlva már ott is vannak, pont mikor az kiemelkedik a vérkádból. Testét ünnepi vörösbe borítja a vitae, a halandók misztikus életereje, és hatalmának forrása. Tetőtől talpig befedi, akárcsak valami vörös bársony, mindössze a foga fehérje villan meg, amikor a támadóiban felismeri a prédát. Annyi bizonyos hogy ez a valami nem ember.

 – Térdre férgek! – hangja túlzengi a fegyverek zaját.

Támadóinak térde megbicsaklik, lábuk megremeg, ahogy a püspök akarata testüknek feszül. Erre a többi fenevad is odakapja a fejét, néhányan még mindig vakon pislognak, de a célpontok kijelöltettek, így egyéb érzékeikkel próbálják befogni azokat. A fakószőke lány kezében egy nyílpuska remeg, de képtelen célpontjára emelni. A férfi sörétese már félig-meddig a célon, de képtelen meghúzni a ravaszt. Küzdenek a földöntúli erővel, miközben a vérszopók gyűrűje egyre zárul körülöttük.

– Hogy lehettek ilyen kicseszett ostobák? Épp egy ilyen ceremónia közepébe akartok beleszarni? Szánalmas hülyék vagytok, de halálotok példaértékű lesz. Térdre ostobák, azt mondtam meghajolni! – hangja ostorcsapásként csattan végig a termen. – Ti pedig fogjátok már el őket!

A pillanat elmúlt, a meglepetés ereje tova lett. A lakomát és vérfürdőt celebráló fenevadak nagy része már újra talpon volt, cserébe most már igazán dühösek, és ha lehet még vérszomjasabbak, mint a meglepetés csoportkép elsülése előtt. Valódi karmok villannak a halovány lámpafényben, agyarak ugranak elő, kések bújnak ki a belsőzsebek rejtekéből.

*

Éva csak állt, és a szívverését számolta, nem volt nehéz, hiszen úgy érezte hogy nem is a torkában, hanem az egész fejében lüktet. Nem hitte el amit lát, nem messze a terem közepén egy csupa vér alak áll a medencében… mit áll? Lebeg a vörös tenger felett, lába épp hogy csak érinti azt, mintha csak valami torz Jézus képet látna. A színpad magasában pedig fellógatott testek, kik éppen utolsó életerejüket lövellik ki magukból… azok nem lehetnek emberek! Ez egyszerűen nem lehet valóság!

Ugyan pár perccel ezelőtt már kijózanodott, és egyszersmind kiábrándult, ebből a nem is oly rég még elragadónak hitt miliőből. Nem sokkal azután, hogy a madárijesztő megharapta. Sosem bírta a fájdalmat így igen hamar kiszállt belőle a mámor, midőn a töksisak rostélya alól hosszú szemfogak kerültek elő, és a nyakába mélyedtek. Hamar eltaszította hát magától könnyen kélt hercegét, majd rögvest meglepetések sorozata tolakodott az arcába. Első megrökönyödésében nem is tudta, hogy mitől ijedjen meg jobban, a meleg forrástól a nyakán, a véres grimasszá torzult arctól, ami néhány centiről vicsorgott rá, avagy attól, hogy a körülötte lévők közt több hasonló áldozatot is látott, ám azok látszólag semmi ellenállást nem fejtettek ki, a piócaként rájuk tapadó förmedvények ellen. Sőt voltak, akik kéjesen nyöszörögtek, miközben láthatóan komoly vérveszteségnek lettek elégedett gazdái.

Aztán mielőtt bármit reagálhatott volna megérkezett ez a két fura alak. A lány a tejfel szőke hajával, meg az a fekete ballonkabátos fickó. Tisztára mint a Brandon Lee, vagy inkább mint egy ápolatlan és másnapos Brandon Lee. És meghozták a fényt az éjszakába. Pár pillanatig ő sem látott semmit, csak a fehérben úszó szürkés foltokat és körvonalakat. Pedig a fényár nagyja fennakadt a terem bejáratának boltívén, ahol állt. Aztán a fehér fényesség újra átadta helyét a vibráló sötétségnek, a sötétségnek mely fenevadakat fialt.

Ha nem haraptak volna ki egy darabot a nyakából, akkor lehet még örömködne, hogy milyen zseniális előadás, és élethű jelmezek, meg mennyi művér, de nem, ez most már kezdett maximálisan sok lenni. Határozottan elege lett, érezte, ahogy a csípős méreg kezdi felforrósítani a testét. Dühöt érzett, igazi kérlelhetetlen, elégtételt követelő dühöt. A legközelebbi pultról elragadott egy üveg vodkát, feltépte a kupakot, az első korttyal megajándékozta magát, majd letépett egy jódarab csipkét a ruhájáról, beletömködte az üvegbe, aztán elégedett mosollyal gyújtott rá egy szegfűszeges cigarettára.

 *

A molotov koktél üstökösként csapott át a termen, majd éhes lángnyelveket fialva fröccsent szét a püspök hátán. Soha nem látott még ilyen gyönyörű görögtüzet, és nem is örült még ennyire neki. A lángok úgy kaptak bele a vérköntösbe burkolt testbe, mintha csak benzint falnának. A marok, ami az elméjének feszült, azonnal oldott. A sörétes felemelkedett és célra tartott. Tiszta fejlövést akart. Megvárta míg társa nyílvesszője szívtájékon becsapódik, majd meghúzta a ravaszt. A száj, ami eddig őket ócsárolta azon nyomban semmivé lett, ahogy az agy és az elme is, amely eddig tagjaikat béklyózta. Vér és velő robbant szét a levegőben, bőséggel megáldva a közelben tartózkodókat… egy fenevad áldása. A lefejezett testet elnyelte a vérfürdő. Néhány kóbor lángnyelv még futott egy-két kört a medence tetején, de aztán hamar feladták, és inkább belefúltak.

A többi beste egy pillanatra megdermedt. Nem elég hogy rettegtek a tűztől, most még le is fejezték őket. A vezér feje aláhullt, egyenest a lábuk elé. Mármint az a kevés kis massza, ami maradt belőle. Néhányan közülük azonnal futásnak eredtek.

 *

Éva dühe kicsit alábbhagyott, mikor látta, hogy tettének mi lett a következménye. Nem volt ő az ilyenekhez hozzászokva. Az adrenalin azonban még mindig dübörgött a testében, ezért hirtelen jött ötlettől vezérelve a két idegen felé kiáltott.

– Hé vadászok, erre!

Vadászok, tetszett neki ez a szó, ezentúl így fogja hívni őket. Azok ketten már valószínűleg amúgy is felfigyeltek rá, így most felé iramodtak. Éva csatlakozott hozzájuk. Vaktában leadott lövésekkel fedezték útjukat. Mindeközben a molotov elszabadult lángnyelvei bele kaptak egy-két díszletbe. A színpadnál lévő hatalmas függönyöket pedig kifejezetten megkedvelték. A káosz magvai elkezdtek kicsírázni.

Az oldalsó kijárat ajtaja üvegszilánkok sűrű kíséretében robbant ki, miután egy lövéssel megpuhították. A gót szépség szaladt legelöl, őt a fakó hajú leányzó követte, aki futtában hátrahagyott egy gránátot a küszöbön. A sort a ballonkabátos férfi zárta, aki az utolsó töltényeit küldte a hátuk mögé. A detonáció még kitessékelt néhány dögöt a szabad ég alá, illetve feltételezhetőleg mégannyit vissza befelé, de lángoló tetemeikkel már nem akartak foglalkozni. Az épületen kívül is teljes volt már a káosz, a lövöldözés és a robbanások hangjai megtették a hatásukat. Az emberek futva menekültek a helyszínről, miközben hevesen lármázva tudatták nemtetszésüket a világgal. A bizarr triumvirátust pedig habzsolva nyelte el a parkot uraló éjszaka.

 *

Néhány utcával, és egy kerülettel arrébb álltak meg pihenni. Itt is valószínűleg csak azért mert Éva összeesett. Az adrenalin hatása apadni látszott, így a kimerültség győzedelmeskedett, és leverte a lábáról.

 – Nah jó, akkor lássuk miből élünk. – szólt a férfi lihegve.

Ha már megálltak legalább számba veszik mijük van. Ő is és a szőkeség is több sebből vérzett, ámbátor szakértő szemmel végigmérve egyik sem volt súlyos sérülés.

 – Hogy hívnak? Azt hiszem ezek után tegeződhetünk.

 – Évának.

 – Nos Éva, baromi nagy szarba keveredtél… emellett persze meglepően nagy bátorságra vall amit odabent tettél. Köszönettel tartozunk neked. – a fakó hajú mindössze egy bólintással jelezte egyetértését.

 – Most add ide a felsődet.

 – Minek?

 – Szükség lesz egy kis elterelésre. Olyanok ezek mint a farkasok, vagy inkább mint a veszett kutyák. Némelyik konkrétan az. Én elcsalom őket a szagoddal, addig ti megpattantok. Ez a minimum, amit érted tehetünk. Szinte biztos, hogy néhányan a nyomunkban vannak, ha most gyalog neki indulsz, akkor megtalálnak. Én majd zsákutcába vezetem őket.

 – Éva elkerekedő szemmel hallgatta ezt a rögtönzött gyorstalpalót. De mivel ez már jócskán több volt, mint amit tudni szeretett volna erről az egészről, ezért inkább csak csendben próbálta értelmezni a hallottakat.

 – Ha Isten is úgy akarja, akkor a püspök nem kell fel többet… ha mégis, akkor biztosíthatlak kedves Éva, hogy még találkozunk. Ha más nem a túlvilágon. Akkor, ha átadnád a felsődet.

 – A gót szépség, ha eddig sápadt volt, akkor most kicsit kifakult a valóságból. Remegő kézzel nyújtotta át a ruhadarabot.

 – Előtte tegyél rá egy még kis szagmintát, hogy biztosra menjünk.

Éva értetlensége láttán, kezével megdörzsölte mindkét hónalját, hogy értésére adja mire is gondol.

– Még jobb lenne, ha odalent dörzsölnéd be, de erre nyilván nem kérhetlek. Ennyire még nem vagyunk jóban.

Hiába kacsintott oda, a feszültségoldásnak szánt poén a földön koppant, és senki nem igyekezett felvenni. Éva lassú, kelletlen mozdulatokkal tett eleget a kérésnek. Aztán odadobta felsőjét a férfinak. Az elkapta, majd egy fejmozdulattal jelezte társának az indulást.

– Éva… – szólt még oda félvállról a ballonkabát. – Ugyan ezek is emberek voltak egykor, de ne tévesszen meg a látszat… már régen nem azok.

Ezzel a fehér megragadta a feketét, hogy kivezesse azt a sötétségből.