Hőseink végső megmérettetése előtt még kapnak a sorstól egy lélegzetvételnyi erőt, ahogyan Axel is szembesül múltja örökké kínzó fájdalmaival. Boohen útmutatása szerint azonban hinni kezd, mert hinni akar abban, hogy népének neveltetése ellenére lehet beleszólása önnön sorsába és vágyai kiteljesítésébe. Nem hagyja magát baljós ómenekkel és minden sötét sarokból felé villanó félelmekkel befolyásolni. A baljós előjelekre figgyet hányva új lelkülettel néz szét maga körül és Isidort is egy új szemszögből ismeri meg. Talán van remény egy kivénhedt gladiátor számára is az út végén … mindent egy lapra, egy álomszerű érzésre tesz fel, feledve az aréna egyetlen igaz törvényét: győzelem vagy halál.
VII
Axel Ragaen még mindig szédelgett az aszisz szavaitól, a nemrég kapott ütésektől és a félhomályos teázóban hallott verssoroktól. Mégsem ezek miatt menekült be Erigow szűk utcáiba hirtelen. Tudta, hogy Boohen nem amiatt szólította meg és volt segítségére, mert látta volna Ifinben küzdeni gladiátorként, ami még igaz is lehetett. Sokkal mélyebb dolog teremtett közöttük közösséget: a lelkükre égetett boszorkánybélyegek. Axel görcsösen markolt mellkasába ahová egykor Alidaxban az a hálátlan némber rásütötte láthatatlan jelét.
Cloud mellett pedig érezte, hogy a másik is hasonló sebtől szenved. A mágikus rajzolat feltétlen engedelmességre és hűségre kötelezte a férfit, akit ilyen módon egy boszorkány egyszer megkörnyékezett. Olyan erős kötelék volt ez szolga és úrnő között, amit pénzért megfizethető mágiaforgatók sem tudtak megtörni. Axel nem tudta, hogy a bajvívó milyen módon és formában járhat-kelhet szabadon ezzel a súllyal a vállán… talán éppen erről szólnak a versei is.
Axel emlékezett, hogy ő milyen módon szakadt el úrnőjétől. Miként élte meg, hogy Alidax egyik boszorkánynemese ráunt, mikor az italban több örömét lelte, mint a nő hideg és önző testében. Tettetni pedig sohasem tudta az érzéseket, pedig tanították. Pedig rendesen kitaníttatta: etikettet és táncolt is tanult amikor testőre volt a mágiát istenítő asszonyoknak. Olyan tudás ez, amelyre egy mezei gladiátor ritkán tesz szert… kamatoztatni még kevésbé tudja kalandozásai során.
Még csapattársainak fel is tűnt körmönfont beszédstílusa küldetéseik során, akkor is inkább a szigorú és kegyetlen toroni nevelésnek tulajdonították. Okkal. De igazából a magasabb körökben való elvegyülés képességét kimosdatott és kifésült testőr korában szerezte Alidaxban. Színes, fojtogató ruhákban parádéztak vele egymás előtt a kortalan banyák, mint egy díszállattal. Később pedig olyan perverz erotikus játékokra kényszerítették amitől Shulurban is csuklottak volna.
Belefáradt, beleunt és kiégett. Ezt pedig úrnője is látta rajta, de még így is túl értékes volt ahhoz, hogy veszni hagyja. Már régen más csődörre cserélte őt ágyában, mikor Axel Ragaen még ereje teljében duzzadó harcos volt, és híre, neve volt az intrikákkal át és keresztülszőtt alidaxi alvilágban. A helyzet tarthatatlan volt mindkettejük számára, s amikor lehetőség volt rá, hogy a ’barátnői’ előtt bizonyítsa a hatalmát Axel felett, az úrnő megragadta. Öngyilkos küldetésre küldte a Keleti-Barbárok földjére, az akkoriban dúló bíborgyöngyök utáni hajszában egy pletykára alapozva.
Az igazság az, hogy mindketten remélték, hogy Axel nem tér vissza az útról. Aztán történt valami. A gyöngyöt ugyan megtalálta, de mégis üres kézzel tért vissza a városba. Az úrnőjének ideje sem volt megbüntetni, amikor Axel halálra sújtotta aktuális szeretőjét, egy déli bahradát, és várta jogos büntetését. A nő nem tudott reagálni Ragaen cselekedetére, némán elbocsátotta szolgálatából és hagyta, hogy sértetlenül lépjen ki Alidax virágos kapuján. Később sem küldött utána fejvadászokat. Talán megrémítette, hogy valaki képes önerőből dacolni a mágiájával, ha levetni nem is tudja soha.
Axel levegőért kapkodva támaszkodott neki egy falnak, ahonnan már látta az Ezüst Pegazus fényeit. Érezte, hogy szellemtestén izzón feldereng a boszorkánybélyeg halvány rajzolata és percekbe tartott mire összeszedte magát. Kiegyenesedett és átvágott a téren. Az ablakon belesve nem látta társait így gondolhatta, hogy azok már régen az igazak álmát alusszák. A fogadóból egy csapat hollófekete köpenyt viselő tisztavérű elf vonult ki Axel előtt és egyikük megvető, kaján pillantással mérte végig, de Ragaen állta a tekintetét.
A katedrális felé tartva megtalálta az ispotályt, ahol a kései óra ellenére is egy gyertyaláng lobogott az ajtóban. Azon túl a közös helységben Szellem álmatlankodott, de megéledt, amikor Axel belépett. Elmondta, hogy a többiek aggódtak érte és váltva őrködtek mikor tér vissza, vagy a hír róla. Axel megnyugtatta és Ayalával szomszédos cellájába ment. Egy pillanatra megállt a lány ajtaja előtt. Hallgatta a szuszogását és az előttük álló bál estéjére gondolt és arra, hogy ott bizonyíthatja majd nemcsak az a vérszomjas vad, akinek sokan tartják… talán a lány is jobban fogadja majd a döntését.
Talán… hiszen Rusenor éjszakáján az ember, főleg ha kyr vérű, megváltoztathatja önnön sorsát.
***
Másnap reggel későn kelt, tagjai fájtak az éjszakai megerőltetéstől. A folyosóra kilépve nem lelte a többieket, de egy tál friss vizet igen, ahol felfrissíthette magát. Visszafelé elhaladt volna a dolgozószoba előtt, de bentről markáns hangon rendre utasította őt a látszólag örökkön éberen őrködő Isidor de Sedierta hangja. Révetegen belépett hozzá, és elfogadta a felkínált helyet vele szemben az ablak mellett. Kivételesen nem választotta el őket a dolgozóasztal és talán a világi súlyok sem.
– Úgy tudom éjjel későn tértél vissza – kezdte a lovag – nem számonkérésből mondom.
– Akkor nem is veszem annak Sedierta uram – fészkelte bele magát a kényelmes fotelbe Axel.
– Azt hiszem rosszul kezdtük múltkor a megismerkedést – tolta kicsit közelebb a dohányos szelencét a gladiátorhoz – tudnod kell, hogy én nem viseltetek hazáddal és népével ellenségesen.
– Akkor azt is tudnia kell, hogy én már régen nem tartom magamat hazám népének – fogadta el az újabb felajánlást kezdett egy papírért matatni az asztalon Ragaen – a politika engem hidegen hagy.
– Sokra tartalak Axel és nem csak azért mert a gróf megbízik benned. Tetteidről hallva az ember úgy érzi, hogy a kalandozók létének még van jogosultsága a mai változó világban. Hallottam Tongoriáról, Sirenarról és hittestvéreim révén Beriquelen végzett munkátokról. Derék.
– Jogosultságról beszélsz pedig ez az élet nem döntés vagy kényszer eredménye. A körülmények összjátéka talán, sorsszerűség és eleve elrendelés inkább.
– Így igaz, a klasszikus kyr filozófia ezt mondja róla, ők nagyon hittek a jelekben és ómenekben. – mélyen a toroni szemébe nézett – De téged milyen tűz táplál odabent Axel, mit akarsz még elérni ezzel az életmóddal? Bizonyítási vágy? Hogy mindenkinél erősebbnek bizonyulj? Ugyan, te magad is tudod, hogy egyszer eljön valaki, aki fiatalabb és gyorsabb nálad és lehet, hogy fénykorodban is megizzasztott volna, de most már föléd kerekedik és legyőz.
– Különös módon beszélsz a barátaiddal, Isidor. De nem is várnék mást a gróf ismerősi körétől.
– Csak többet éltem és több halált láttam, mint te – legyintett Sedierta – és látom, hogy az út, amin haladsz, nem vezet sehová. A hősök elfáradnak Axel Ragaen, akár meglátszik rajtuk a kor, akár nem. Neked lesz hová visszatérned, hogyha először csalatkoznod kell önnön erődben, de nem halsz bele a szerencse és az istenek kegyéből?
– Vannak terveim – kezdte Axel, lelki szemei előtt homályosan felderengett egy rönkház képe a vadonban, régi kutyájával a verandán, hintaszékkel és ebéd illatával – de nem egyedül tervezem megvalósítani őket.
– A lányra gondolsz nemde? Az elfre, aki oly tudatlan az emberek világának szörnyűségeit illetően. Tudod, hogy milyen gyümölcsöt terem egy ilyen sirenari fa? Könyvtárakat töltene meg a félelfekről szóló irodalom, a rengeteg ellenpélda, hogy milyen kirekesztett sors vár az ilyen gyermekekre, akiknek egyik szülője elsorvad, míg a másik nem, ha egyáltalán együtt maradnak, mert hogyha képesek volnának civilizálódni az elmúlt évszázadok alatt legalább saját országuk kellett volna legyen.
– Jól tudom, hogy vannak bejáratlan ösvényei az életnek – fújta ki a füstöt Axel elgondolkodva – és megbecsülöm az őszinte véleményt. De hiszem, hogy addig kell járnunk a magunk számára kijelölt utat, ameddig el nem jutunk rajta valameddig, ahol a fáradt hősnek érdemes megpihennie – a lovag várakozó tekintetét figyelve folytatta – vagy akár bele is halnia. Valaki azt mondta nekem, hogy több szerelmes férfira lenne szükség.
Isidor felvonta a szemöldökét, mintha ismerős lett volna neki a gondolat. Nem folytatta a vitát, mindketten hátradőltek kényelmesen a fotelekbe és élvezték a késő délelőtti pillanatot, a dohány füstjét, a csendet. Ebben a pillanatban nem két olyan nép fia ült egymással szemben, akiknek ősei generációk óta háborúznak és gyűlölködnek egymással. Két férfi ült egymással szemben, akik különbségeik ellenére megértették egymást és valahol, valamikor egy másik életben a legjobb barátok lehettek volna. Egy egészen más világban, de itt és most ennek a valóságnak a zsoldját fizették meg minden lélegzetvételükkel. Axel később megköszönte a dohányt és beszélgetést, majd távozott. A lovag sokáig maradt ülve, egy tolvajlányra gondolt emlékei között, szent szimbólumát pörgetve az ujjai között és ajka némán formált egy szót miközben az utcán zajló életet figyelte:
„szerelem”
Axel csendesen csukta be mögöttük az Ezüst Pegazus bérelt lakosztályának ajtaját. A szoba tágasabb volt az ispotály celláinál és az ágy is szélesebb, kényelmesebb volt. Nem gyújtottak fényt, elég volt a kandallóban lobogó tűz melege, hogy a lány így is tökéletesen lássa a gladiátort, Ragaen pedig mindent látott amire szüksége volt. Gyengéden vonta a lányt a kerevetre, mintha csak a nyárutó kinti szélrohamai elől védelmezné. A lány nem ellenkezett, most sem, ahogy korábban sem. Lágy kézmozdulatokkal viszonozta a férfi közeledését, aki testének látta a forróságát, amely túlragyogta a kandalló fényét hőlátásában.
Finom kézmozdulatokkal szabadították meg egymást a trükkös ruhadaraboktól, melyek kalandozásaik során a testüket védte az ellenségtől. A lány fűszínű mellénye engedelmesen simult le a gladiátor kérges tenyeréről, ahogyan a meggyötört brigantin kapcsai is szinte maguktól nyíltak meg a lány puha érintésétől. Mozdulataik lassan gyorsultak a vágy vezette irányba, minden egyes előbukkanó fedetlen testfelület tovább tüzelte a kedvüket. A kopott bőrnadrág szinte lefolyt az ágy oldalán, az illatos vándor öltözet messzire gyűrődött a paplanon.
Egymást kereste lélegzetük, ajkaik játékosan bele-belekaptak a másik testébe és hálás mosollyal jutalmazták a kölcsönös gyengédséget. A lány régebben elgondolkodott, hogy miért lehet ilyen érzéki a gladiátor érintése a számára, aki naphosszat csak arénákban duhajkodott, esténként pedig látszólag az égetett szesz iránt több érzelmet mutatott, mint a társai ránt. Axel sohasem tudott betelni a lány testének és hajának örökkön változó tavasz illatával, ami az óceán partjait ostromló hullámokként mosta ki emlékeiből a gyötrő múlt minden villanását akadálytalanul.
A kandalló lángnyelveihez hasonló módon lobogtak, meztelen testük mintha minden porcikája külön vágyott volna a másikhoz érni. A lány átölelte a férfit, aki látszólag sokkal idősebb volna nála, testét rengeteg régi sebhely csúfította el, frissebbek és régebbi hegek egyaránt. A lány tökéletes bőre azonban hibátlan márványként ragyogott a gyér fényben, a férfi minden egyes sérüléséhez külön odahajolt, mintha ajkai eltüntetnék a régi fájdalmat és talán valóban úgy is volt. Tekintetük találkozott, amikor a lány haján különös változások mentek végbe.
Mintha az évszakok jártak volna táncot körülöttük, az elf hosszú hajának fürtje a sötét színből előbb a zöld világos árnyalataiba fakultak, majd vakító fehérséggel emlékeztettek a nyár heves forróságára, hogy felöltsék ünnepi vörös színüket, lassan átfolyva a narancsból. A férfi élvezte az egyszerű bárdvarázslat nyújtotta csodát és tenyerébe vette a gyönyörű, kortalan arcot, a mandulavágású szemekbe nézett miközben a megelevenedett fonatok körbetáncolták ölelkező kettősüket. A tél hidegét idéző fehérsége után végigsimította a gyönyörű ajkakat, jelezve, hogy a lány sötét, természetes színénél álljon meg, bár a bárdoknál nem lehet tudni sohasem.
Forró csókkal és ellenkezésének finom megtörésével döntötte hátra a lány hátát simogatva egészen a fenékig a törékeny testet, majd elgyönyörködött a vánkoson szétterülő hajkoszorúban fekvő elfen. Érezte a kandalló melegét a hátán, de még jobban az ágyékánál éledő forróságot a lányból. Tekintetével és majd nyelvével is végigvándorolt a gyönyörű mellek halmának vonalán, a gödrös köldökön és a kecses lábak formáinak találkozásánál. A lány hátravetette fejét és a férfi hófehér hajába túrt, lábaiban megfeszültek az izmok, hogy átélhesse a halandó test okozta gyönyört.
Lobogás, ízek, sóhajok, nyögések, ölelés, egymásnak feszülő testek, simogatás, sikoly, verejték, lihegés.
A kandallóban jóval éjközép után hamvadt el a tűz, kihunyó fénye Axel Ragaent az ágy szélén találta meztelenül, elgondolkozva. A lány kimerülten feküdt mellette, kezével simítva végig férfi hátát. Felült és átkarolta, nem tette szóvá az együttlétük közben felfedezett újabb sebhelyeket. Régen leszokott róla.
– Nem engedheted meg, hogy ez a két év fontosabb legyen, mint az azt megelőző ezer a számodra.
– Ezer év alatt senki nem értett meg úgy, mint te. Nem érintett meg úgy, mint te… szeretett úgy, mint te.
A lány válaszul megcsókolta forrón és hosszan. Hajnalig egymásba fonódva aludtak. Axel mégsem tudott sokáig elaludni. A sötét éjben mintha távoli, kárörömmel teli gúnykacajt hallott volna. A rákövetkező napot és éjszakát is a lakosztályban töltötték.
(következik a bál napja)