A készülő ‘Amundok Könyve’ szerepjátékos kiegészítő szabálykönyv szerkesztése közben több nehéz döntést is meg kell hozni a terjedelem és tartalom kérdésében. Így sajnos egyes részek, hangulatkeltő szövegek végül túl terjedelmesek volnának, így szelektálni kell. Több ilyen “szilánk” is maradt a vágószoba padlóján, amelyek így teljesen jogosan nevezhetők Elveszett Meséknek.

Az egyik ilyen háromrészes szilánk a Manifesztációs Háborút lezáró titkos követjárás krónikáját regéli el. A Az amundok fölött aratott első nyílt győzelem másnapján a Szövetségesek nem merik elhinni, hogy vége lehet az évtizedes harcoknak. Tábornokuk pedig náluk is jobban sejti, hogy milyen árat kellene fizetniük egy újabb hasonló győzelemért.

I.

A főhadiszállás csupán egy megtépázott sátor volt, amit korábban a hadtáposok használtak és ameddig volt mit tartaniuk benne. Szakadt ponyvája csapkodott a szélben, szabad kilátást engedve így a Shibara távoli, szürkéskék vonaláig húzódó fövenyre, ahol a Szövetség seregei táboroztak éppen. Ki ahogy tudott, félig riadókészültségben, aggódva tekintgetve a folyam túloldala felé a láthatárra, fegyverüket kézközelben tartva, de mégis pihenni próbáltak. A legutolsó ütközet sokat kivett az erejükből, amit most a sivatag soha nem enyhülő forrósága apasztott tovább.

Vezetójük tudta ezt és dühösen sóhajtva vette le tekintetét a szomorú látványról, hogy a sátor mélyén összegyűlt kis csapat felé fordítsa figyelmét. Azok is magukon viselték a hajnalig tartó ütközet nyomait, mind alaposan kivették a részüket a kézitusából. Távol voltak azok az idők, amikor a háborút még kényelmesen elveszthették térképek és makettek fölé hajolva. Mostanra jól tudták, hogy minden döntésük súlyát a maguk bőrén fogják megtapasztalni.

A tábornok páncélzata recsegve közeledett az asztalhoz, nyikorogtak az eresztékek közé szorult homokszemek. Újra felsóhajtott és végigtekintett az összegyűlteken: Dreina papján, ki a Háború kezdete óta inkább tűnt Oroszlánszív Lovagnak mostanra és többször bizonyította a csatákban, hogy a keskeny kardja is legalább olyan fürge, mint az esze; a renegát kráni szabadosok vezetője rezzenéstelen tekintettel viszonozta pillantását, de mostanra a tábornok már meg tudott különböztetni érzéseket a korábban kifürkészhetetlennek hitt szemek mélyén, annak ellenére, hogy asszony volt, de erről sem viselkedése sem külleme nem árulkodott sokat.

A korábban a sivatagban rekedt Szövetséges csapatok szószólója az elnyűtt kaftános Cabal Komattre maga perzselte új- és újabb ruhaneműibe Sogron tűzkobráját, bár keveset beszélt, akkor is inkább Ordan liturgikus nyelvén, szinte magának, a tábornok mégis különös rokonszenvet érzett vele az első pillanattól fogva. Mellette a dzsad ellenállók aktuális vezetője foglalt helyet, akit csak a hívei között kialakuló újdonsült kultusza tartott a helyén. Rászimnak nevezték sokan, bár a tábornok emlékezett, hogy éppolyan csatatereket fosztogató rabló volt, mikor találkoztak, mint az alatta szolgáló dzsadok legtöbbje.

Külön húzódva a társaságtól a sátortartó oszlopot támasztotta az erioni fegyencek kiválasztottja, aki valami különös szerencsesorozat révén idáig megúszta a háborút néhány kisebb sérüléssel. Egységei még a Légión belül is külön figyelmet követeltek meg, elhelyezésük és fegyelmezésük is gyakran okozott nehézséget a kezdeti gyakori dezertálási kísérletek után. Ezért is volt különös, hogy a Latrok első embere a kezdetek óta bírta az amnesztiában reménykedő bűnözük bizalmát … tiszteletüket pedig azzal vívta ki, hogy minden godorai smasszernál kegyetlenebbül bánt el azokkal alárendeltjei közül, akiket mulasztáson kapott.

A legkipihentebbnek közülük a shadoniak ideiglenesen kinevezett fővezére tűnt, aki egy tábori székben keresztbe tett lábakkal figyelte várakozóan a pyar tábornokot. Könnyű vértezete azonban elárulta, hogy neki és katonáinak is kijutott a csatazajból: nadrágja gorviki bőrből készült, kezén egy fejvadász alkarvédő takarta a hazai acélsodronying sérülését és talán a magáét is, fején viszont a dzsadoktól ellesett módon turbánba csavart kendő védelmezte a melegtől. Tekintete mégis élettel telin csillogott, mintha csak nem is a háború eddigi legkegyetlenebb ütközete állna a hátuk mögött.

Pedig az volt: miután Thule erődjéhez késve érkeztek meg a Szövetség seregei már csak abban reménykedhettek, hogy az ostromló amund sereget eléggé meggyengítették a védők ahhoz, hogy egy nyílt támadással sikert arathassanak. Álmukban sem remélték, hogy a nem sokkal korábban Rudrig ves Garmacor, a Szent Légió tábornoka párbajban sorra győzte le Amhe-Ramun leghatalmasabb főpapjait, ezzel szétzilálva a szakrális hatalmukat és módot adtak arra, hogy kivételesen kiegyenlítettnek mondható feltételek mellett harcoljanak. Az amundok így sem adták könnyen a győzelmet.

Egy nap híján egy álló hétig küzdöttek a több Oszlopot egyesítő fősereggel, kezdetben Thule falainál, majd a lábainál elterülő romvárosban, később a folyóig elterülő agyagos síkon, majd egy utolsó, összeszorított fogakkal kicsikart közös rohammal a Szövetség egységei minden oldalon előrenyomultak és átszorították a végeláthatatlannak tűnő amund hordát a Shibarán túlra. A mágikus csapásoktól hol elfeketedő, hol kifakult földön botladoztak az Ősi Nép mágiája általt tikkasztott folyómederben, akkor már mindenféle taktika és stratégia nélkül. A tábornok emlékezett: ő maga is vörös indulattal a szemei előtt küzdött a kiontott vértől iszamóssá vált folyóágyban ameddig a mágiák hatása elapadt és a Shibara visszaperelte a küzdőktől ami az övé volt, szétválasztva őket egymástól.

Azóta tartott ez a kényszerpihenő, előbb órákig, majd egy éjszakán át és még nappal is. Az emberek kezdtek felengedni valamelyest, ugratták egymást, de senki sem merte kimondani sem azt, amire szívük mélyén mindenki gondolt: talán ezzel vége lehet a háborúnak. A tábornok azonban nem mert volna ilyen szavakat használni: túl sokat olvasott korábban az amundokról és a háború során túl jól megismerte őket. Szinte a bőrén érezte az azúr pillantásukat a folyó túloldaláról, mégha nem is láthatta őket, és forróbban perzselt a sivatagi napnál is. Nem, odaát vannak, egyre jobban dagad bennük a gyűlölet és várnak … de vajon mire?

Az asztalra támaszkodott és lesodorta az egy nappal korábban alapos gondossággal felállítgatott figurákat. Mostanra semi jelentésük és értelmük nem maradt, a seregek összekeveredve fekszenek kitikkadva, utánpótlás és ellátmány nélkül a napon. Egyesültek ugyan a shadoniakkal, de abban sem volt sok köszönet: újabb éhes szájak, ráadásul éhesebbek is az elnyújtott ostrom után. A győzelem mámora ugyan kitart, de addig nem, ameddig egy ekkora sereget újra mozgásra tudnának bírni … mélyen egy idegen, és valljuk be, ellenséges ország mélyén.

A tábornok tudta, hogy az írott történelem folyamán pyar hadtest fele ilyen számban sem jutott ilyen távol az Örök Várostól soha. Hogyha pedig felkel a kék hold és lerohanják őket a látszólag fáradtságot és szomjúságot sem ismerő amundok … a papjaikra és démonaikra sem lesz szükségük, hogy sokkal kevesebb harcossal szétkergessék a most diadalmas Légiót. Úgy érezte lement a térképről, hogy továbblapozott a hadművészetről szóló minden kódex hátsó borítóján és semmi, de semmi támpontja nem maradt a folytatáshoz.

Leroskadt egy háromlábú székre és kesztyűs kezében egy lesodort figurát kezdett el forgatni. Az valamilyen kyr sakkészletből kerülhetett ide és a kiméra szörnyfejével az amund seregtesteket jelezte. Azt hitte olyan lesz, mint a Zászlóháború volt, árnyas erdőkben, hűs völgyekben, tavaszi mezőkön harcolni egy őrült és gonosz ellenséggel. Aztán hazatérni Erigowba, a könyvtárba, lejegyezni mindent, elraktározni a tudást a fiatal lovagoknak, kiülni az egyetem parkjába a szökőkúthoz, meglepetést színlelni, hogyha közismert mindennapi rutinjai közben a gróf váratlanul megjelenik egy őrült ötlettel, egy újabb világmegmentő küldetéssel.

Elképzelte mit mondana ebben a helyzetben a gróf. Csapkodná a lopott fekete kalapjával a combját, idézne valami majdnem odavágó verset és panaszkodna az ital hiányára … mint mindig. Sóhajtott, most talán még ő sem tagadna meg egy hideg keserű italt barátjától és magától sem. Elképzelte, hogy végigsétálnak a Hercegi Palotát körülvevő fal mentén lévő macskaköves utcákon, talán még az aszisz költővel is összeakadnak vagy azzal a simlis tolvajjal, aki mindig a keleti csecse-becséivel kérkedik … talán valami Willem a neve.

Cabal Komattre torokköszörülése billentette ki merengéséből, pedig még mintha hallotta volna az aszisz egyik versének pár sorát képzeletben éppen. Mindenki várakozón és kérdőn meredt rá, kivétel a kráni nő, ő inkább kíváncsi szobortekintettel ajándékozta meg hihetetlen repertoárjából. De hogy szólt az a vers? A Latrok vezetője megvakarta burnusza alól kilógó börtönbillogos karját, amit Krad feloldó aranykörének tetoválása írt felül. A tábornok felemelkedett és mindenkin újra végignézett, hogy lássa majd reakciójukat, mikor végre felötlött benne az elveszett dallam:

– Ezt a világot a szeretet és béke teremtette – férfias baritonja betöltötte a sátrat, de még a kinti őrök is felfigyeltek jellemző tónusára – ezért hát békekövetséget küldünk az amundokhoz.

– De uram – rökönyödött meg a Rászim, a dzsadok vallási vezetője – mindezek után, talán éppenhogy most kellene …

– Garmacor véréért fizetniük kell az amundoknak! – vesztette el türelmét hirtelen a shadoni is – a Szent Légió készen áll, hogy a Hetedik Arc bosszúját elvigye a kékszemű démonoknak.

– Szissza – talán nevetett a kráni nő, de csak valami kígyó indulatszó hagyta el a kék ajkait – a tábornok döntött, én pedig mindenképp része akarok lenni a követségnek a végsőkig.

– Nos, igen. Bár megjegyzem a Shibarán túl elterülő Mélysivatag nem városi kalandozóknak való vidék – tűnödött el a tűzkobrát viselő tűzvarázsló – én azért mégis szívesen megnézném magamnak.

– Ha vége van a háborúnak – húzta össze szemöldökét a Latrok vezetője – márpedig most azt mondtad, akkor az azt jelenti, hogy leróttuk az adósságunkat az isteneknek. Idefelé láttam néhány üres palotát, visszafelé szívesen megnézném közelebbről … és a társaim is, mert a zsákmányból részt ígértél.

– Dreina kegyelmezzen nekünk odaát – tördelte ökleit a pap – de ha ez az ára, hogy vége legyen megfizetem. Nem volna azonban bölcsebb előbb kikérni az Örök Város véleményét? A zsákmány között rengeteg aranynemű található, a papok dísztárgyai, egy kiadós áldozattal …

– Nem kell több áldozat – szögezte le a tábornok – nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármit is tegyünk azon kívül, hogy felmérjük mivel állunk szemben valójában. A zsákmány egy részét pedig békeajándékként fel kell ajánlanunk nekik. – a dzsad felé fordult – Vannak olyan bátrak és mohók a tieid még, hogy ékként törjenek be egy olyan birodalomba, amit nem jártak még sohasem? – a shadonira fordította tekintetét – Buzgóságotok és szívetek hevessége érték, de úgy tudom van most egy káoszba fulladt országotok, amit rendbe kell majd tenni … egy sereggel. – állta a nő hideg szemeinek fényét – Köszönöm és elfogadom a felajánlásodat, bár úgy sejtem a tilalmam sem tartana különösebben vissza. – A kalandozók megszolgálták a magukét és rád itt van szükségem, hogy bármi is történjék odaát, egyben tudjam a sereget, mikor visszatérek … vagy ők jönnek. Krad, a tudás! – a tetovált fegyenchez fordult – A háborúnak akkor van vége, hogyha minden ellenség meghalt. Nem lenne sok örömötök a fosztogatásban, hogyha harmadnapra egy amund oltáron józanodnátok ki. – a pap fakó tekintetét kutatta fel utoljára – Bár tudom, hogy itt délen furcsa szokások dívnak, azonban a Pantheon és az Államszövetség vezetője tudtommal még Krad és az ő egyházi követői.

Elégedetten nyugtázta, hogy a vezetők tudomásul veszik szavait, bólintottak, a Latrok vezetője kiköpött, de inkább csak a szárazságtól. Bár ez valóban új helyzet volt, de tábornokuk még sohasem vezette őket tévútra és döntései bölcsessége életben tartották őket. Amikor olyan földön jársz ahol az ég és a lábad alatt a talaj is mintha meg akarna ölni, nemcsak az ellenség, akkor értékelni kezded azt, aki helyetted még képes egyáltalán gondolkodni és életben tart. Lassan felálltak és elszállingóztak miután a tábo őrségét és a követség részleteit megbeszélték.

Utoljára a tűzvarázsló maradt a sátorban, aki megvárta, míg lator színpadiasan méltatlankodva azon, hogy neki is mennie kell a követséggel, hallótávolságon kívül ér. Köpenye redői közül két fémkupát bűvölt elő, de meglehet csak jól álcázott erszényéből vette elő. A kulacs azonban az oldaláról került elő és a tábornok többször látta már, amint annak torok égető tartalmát megbűvölve sújt le ellenségeikre a harcmezőn sokszoros erővel az ordani tűzmágiája. Most azonban békésen töltötte csupán belőle félig a két kupát. A tábornok érte nyúlt, és koccintottak.

– Sogron, a tudás – csillant fel Cabal szeme mikor a két pohár pereme szikrázva összeért. A Krad lovag csupán elmosolyodott, majd hozzátette:

– Krad, a tudás.

– Azt hiszem ezt a vitát még sokáig nem döntjük el. – elmerengett az erős italt a nyelvén táncoltatva – Miért nem engedted, hogy veletek tartsak?

– Mondtam, valakinek egyben kell tartani a farkasok nyáját, mikor visszaérek vagy visszamenekülök.

– Ezt értem, de ahhoz a szabados nő egy pillantása elég lenne – kezével a szakadt sátorponyván túl elterülő tábor felé intett – mégis hová mehetnének innen? Mérföldezrekre nem maradt lakott település, a folyó pedig, már ahol van még folyó, egyenesen Gorvikba vezet.

– Már Új-Godon – nyelte le a tábornok is a keserű ital első kortyát – bár hívják Nagy-Shadonnak is.

– Persze, meg azt is mondják, hogy hemzsegnek még ott az amundok, meg a ranagoliták, akik dühösek. Nem irigylem a shadonit, azért ami a háború után vár majd rá.

– Amennyire én tudom a Hétarcú szolgálata minden nap egy külön háború.

– Krad követése könnyebb?

– Néha, máskor pedig kifejezetten élvezetes.

– És mostanában?

– Most? Holnap reggel olyan helyre indulok, ahová hittársaim még sohasem merészkedtek, de legalábbis nem tértek onnan vissza, hogy beszámoljanak utazásukról.

– Ha tudtam volna, hogy ez az este lehet a halotti torunk, akkor többet mentek meg az értékes italból.

– Ugyan – legyintett a lovag és kémlelte, ahogyan az égen halványan megjelent a vörös hold karmazsin kontúrja a folyó túlpartján – lesz még alkalmunk inni.

– Úgy gondolod? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában a tűzvarázsló – Úgy értem, szerinted megússzuk végül?

– Úgy gondolom e? – mosolyodott el a lovag – Krad, a tudás! Tudom, hogy végül győz a jó és az igazság. Amik jelen esetben mi vagyunk.

– Melyikünk melyik? – összenevettek, töltöttek és ittak.

Isidor de Sedierta, Krad örökifjú paplovagja, a Kalandozók Seregének és a Szövetség egyesített Légiójának tábornoka később egy északi románcot dúdolva csörtetett ki a sátor dombjának oldalába könnyíteni magán és közben az őrök legnagyobb megrökönyödésére egyik szabad kezével az átok jelét mutatta a Shibara folyója felé. Bár kétséges, hogy volna összefüggés, az hogy akkor éjjel nem rohanta le őket az ellenség a kék hold felkeltekor sok veterán számára egyértelműen ennek a gesztusnak volt köszönhető.

***

Elveszett Mesék: A béke követei (1/4. rész) M.A.G.U.S. novella

4 thoughts on “Elveszett Mesék: A béke követei (1/4. rész) M.A.G.U.S. novella

  • Bocsi, Gulandro, de ez több helyen is sántikál. Nem akarod átküldeni fájlban az egészet egy kis szerkesztgetési körre?

  • A három részt együtt mindenképp érdemes volna majd. Ezért is írtam, hogy vágóasztalról lekerült darab lett belőle.

  • Üdv!
    Öröm látni, hogy van még aki ilyen módon is foglalkozik Ynevvel és ezzel a témával is. Külön érdekesség, hogy egyetlen novella-részlettel, de gyanítom, az egésszel is nagyobb lépést tett, mint a kiadó külön ezzel a témával foglalkozó novellasorozata…
    Egy szerkesztés azért valóban ráférne, de ami késik…
    Várom a folytatást!

Vélemény, hozzászólás?