Elveszett Mesék: A béke követei (4/4. rész) M.A.G.U.S. novella

Bar Angala erődvárosában elszabadulnak az indulatok, Isidor de Sediertának és társainak a kék skorpió mérgénél veszedelmesebb kihívással kell megküzdeniük, saját magukkal … és hogyha az amundnak hinni lehet, akkor még ez sem lesz a megpróbáltatásaik vége. Nem mindenki kívánja a háború végét egyformán … egyik oldalon sem.

A hétvégén volt alkalmu8nk tovább „kodifikálni” az AranyTenger, avagy Amundok Könyvét (ATAK). Testvéröcsémnek köszönhetően immár a bestiákról szóló rész is teljes, immár csak az egyedi varázslatok és néhány simítás maradt a függeléken és el lehet kezdeni tördelni. 11 év után ezt én haladásnak értékelem.

IV.

„Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!”

Isidor azt remélte, hogy csak álmodik. Miközben a piramis csúcsdísze becsukódott felettük a központi teremben elképzelte, ahogy felébred a társai körében, valahol a sivatagban, elpanaszolja nekik milyen szörnyen aludt és folytatják útjukat. Azonban ez nem történt meg, s bár a kék skorpió mérge az ereiben lüktetve egyre bágyadtabb, bódultabb állapotba ringatta el kellett fogadnia, hogy az álom egészen új fordulatot vett.

Társai a csontszínű emelvényen hasaltak, vergődtek összekötözve, felettük a három amund méltóság állt. Egyik oldalukon Isidor zárta a sort, másikon a gonosz tekintetű Ra’Ashe. Nu’Golie népe felé kiáltozott és gesztikulált, de Krad lovagja az asztrálsík lüktetéséből és hullámzásából érezte, hogy a mondandó lényegét érzések útján plántálja át a Muad Munda fajtársaiba. Őt sem hagyta hidegen az idegen kinyilatkoztatás: harcot, szenvedést és halált ígért azoknak, akik hamis szívvel érkeztek.

– Nusszea Jadore! Jadore Há-tzé! – zengett Nu’Golie és zengett vele együtt a tömeg.

Isidor de Sedierta érezte, hogy most a tömeg felől érkezik vissza egy erős érzelemhullám, ami egyetlen pontban összpontosul, a Ciklus Őrében. Csak ő látta, hogy a kráni amund lovag vonásai egy pillanatra megkeményednek a rázúduló asztrális csapás hatására és egy szívdobbanásnyi ideig elernyednek izmai, csakhogy aztán újra stabilan megvesse lábát. El sem tudta képzelni, hogy micsoda megerőltetés lehet ez a herceg számára.

Nu’Golie váratlanul felrikkantott és kirántotta torz formájú, kétféle fémből vert kardját. A paplovagra mutatott hegyével és Isidor megdöbbenve fedezte fel a pengében a kráni és amund kultúra nyomait egyesülni: másfélkezes, hajlított kard volt, kegyetlen tépőfogakkal az élén. A meneth-sequor. A terem lidérclángjainak fényében ragyogó fegyver fölött az amund izzadtságtól vert homlokát és a végtelenül mély, azúrkék szemeit látta, amelyek, mintha lelkébe vájtak volna.

– Isidor de Sedierta, aki az emberek tudásának hamis istenének nevében érkeztél és szívedben a béke őszinte vágyával! – ünnepélyes hangneme pulzálva terjedt át a közönségre – Társaid megmérettettek és könnyűnek találtattak. A nőstény a testi vágyainak rabszolgája csupán, a megbélyegzett ember földi javak harácsolásáért érkezett, a Garmacor földije pedig megkísérelte megtörni a Bar Angalát egyben tartó varázsjeleket. Te mégis arra kérsz, hogy magam és népem nevében is tartsam tiszteletben kérésedet. Mit javasolna ilyen helyzetben Krad, a tudás istene neked?

Isidor hallgatott. Felidézte magában mindazt, mit a beavatása előtt tanult. Majd azokat a dolgokat vette számba, melyek vándorútjai során történtek vele, hogy hasonló helyzetből hogyan vághatná ki magát, de mire eddig elért a gondolatban ráébredt, hogy nincs ilyesmire bevett módszer vagy tanítás. Idegen földön, idegen helyzetben, ellenségek között kellene igazságot tennie barátok között. Ez olyasmi, amire inkább a kétarcú Kyel misztériumai készítik fel a híveket. Barátja, Tycondrius atya, persze tudná, hogy mit kell tenni …

– Bűnt követtek el ezek az emberek … ellenem és néped ellen is. Megcsaltak szándékukkal, hogy szívből keresik velem együttesen a fajaink közötti békét és valóban maguknak kívántak lezárást találni a konfliktusunkra. Vendégként bántál itt velünk, s próbára tettél. Azonban olyanra, amiről tudhattad, hogy csak egyféle kimenetele lehet. Az ember gyarló és útmutatás nélkül gyenge, esendő. Rajtam töltsd hát ki haragodat, hogyha őket áldoznád föl isteneidnek.

– Nem vagyok pap, Isidor … bár áldozat lesz. Feláldoznád magadat és azt amiért idejöttél, hogy ne ezeknek kelljen szenvedniük? Ez is csak ostoba hősködés, amivel az emberek azt hiszik megválthatják korábbi pökhendi viselkedésükből fakadó tévedéseik és bűneiket. Mindenki a maga bűnéért lakol! Mindenki azt kapja, amit tettei súlyától hatva érdemel! Ez az amundok útja, senkinek sincsen joga másért áldozatot hozni, mert az csupán tovább tetézi a bajt.

– Az asszony nem ártott nektek, sőt, ahogy láttam katonáid kedvére való is volt a tette. Ő csak a háborút és a nélkülözést ismerte eddig, jóllehet a hadjárat végének közelsége részegítette meg érzékeit. Nem cselekedett a békénk ellenében. Őt hagyd, hogy maga döntsön sorsáról.

– Jól beszélsz,Isidor. Magam is így döntöttem volna – egy ragadozóvicsort küldött a földről felpillantó kráni szabadosra – itt marad és tovább élvezheti amire vágyott. Hamarosan megtapasztalja, hogy van az a vágy, amely elemészti az embert, amely aktus-aktus után hántja le a bőrt a húsról, majd a húst a csontról … egészen addig ameddig a lélek fel nem oldódik a kielégülésben. Ez az amundok útja, vigyétek!

Három amund nemző emelkedett fel az emelvény szélén és a kelleténél kevésbé ellenkező kráni asszonyt maguk közé húzták. Egy ideig hallani lehetett nyögéseit is, de aztán lánca elpendült és mintha földöntúli nyugalom szállta meg, tekintetével a társai felé fordulva figyelte tovább a szokatlan tárgyalást, melynek immár nem lehetett részese. Nem úgy tűnt mintha sajnálná a szoborszerű férfitestek gyűrűjében.

– Imhol, akit Latornak nevezel és életét váltottad meg tieid hóhéraitól – irányította fegyvere hegyét most az erioni bűnözőre – meglehet úgy ítélte meg, hogy visszafizette neked azt, amivel tartozott. Lám, semmi nem volt elég neki. Nem fajtája békéjéért lépte át sivatagunk határát, hanem zsákmányért, könnyű életért … a jannathik átkának jelét viseli lelkén és testén egyaránt. Lám, valamiként ti is érzitek és megkülönböztetitek azt, aki ilyen megrontott lélekkel bír …

– Jól szolgált engem emberei élén a hadjárat során, számtalanszor vérzett parancsomra és kiváló harcosnak bizonyult. Mindig az ellenség szeme közé nézett, mikor verekedésre került a sor. Nem rossz ember, de a vágykeltő mérgetek visszavezette régi élete módszereihez. Megígértem neki, hogy elbocsátom a szolgálatomból, hogyha a háború véget ért …

– S a háború, ahogy ti neveztétek véget ért. Immáron nem tartozik seregedhez, nem kényszerítheted engedelmességre. A szavat hát kevés volna, hogy ne meggátold szíve rendelését. Egyetlen megoldás maradt tehát: megtisztítani a jannathi átoktól a lelkét. Hogyha valóban olyan harcos, mint amilyennek mondod nem tér ki egy ilyen kihívás elől.

Isidor nem mert tovább ágálni a Ciklus Őre szavai ellen, az pedig elértette hallgatását és egy bólintással a hüvelyébe lökte kegyetlen kardját majd elkezdte leövezni magát. Testőre felé fordult mikor végzett, fegyverét és hüvelyét nyújtotta felé, az pedig átvette. Egy intéssel jelezte, hogy két hebet oldja meg a Lator kötelékeit és adják vissza fegyvereit, a két színesfém vasökölt. Miközben ujjaira húzta őket tekintete Isidor pillantását kereste, de nem látszott benne megbánás vagy harag.

„Az út vége” üzenték a lovagnak szemei, egy olyan emberé, aki mindig is állta az élet ütéseit és soha nem tért ki előlük, mert adni is mindig jó szívvel adta. Összeütötte ezüst és arany vasökleik, amelyek csengve jelezték, hogy készen áll a harcra. Nu’Golie elmosolyodott és kinyújtotta kezét az amundok felé. Az egyik oszlopról lerepült egy kerek aranypajzs és pörögve állt meg a Muad Munda kezén, mielött fölszíjazta volna. Ra’Ashe elismerően horkantott, Isidor a szabadon áradó érzelmeiből kiolvasta, hogy ezt tőle tanulta a herceg.

Csengve zúdultak a vasököl támadások a herceg pajzsára, a Lator kiáltásai betöltötték a termet. Kitérés, támadás, nyers erő feszült a fémnek. Isidor a harcban egyre inkább egyfajta táncra, rituáléra ismert rá. Harc-Szenvedés-Halál, mondhatni az amund szentháromság. Egy olyan nép világlátása, akiknek évezredeik voltak, hogy megadják a módját mindháromnak. Egy pillanatra felrémlett benne, hogy már túl természetesnek veszi az amund kommunikációt és a rengeteg új információt, amit befogad.

Az ezüst vasököl átszakította az arany pajzsot. Nu’Golie hátralépett és lihegve nézett a hasonlóan fáradt Latorra, aki jól láthatóan minden beleadott az utolsó csapásba. Diadalittasan vigyorgott ellenfelére, jelezve, hogy készülhet a harc végére. A Muad Munda tekintete elfelhősödött és a Manifesztációs Háború veteránjai jól tudták, hogy ilyenkor az ellenség vak dühvel veti bele magát a küzdelembe, óvatlanabb és könnyebben sebezhető lesz. Isidor azonban mást is észrevett.

A herceg valóban támadásba ment át, de védelmét nem engedte le, sőt, olyan eltökélt és határozott lépesekkel közeledett a Latorhoz, ami ijesztő volt. Teste mintha egy csak általa hallható dal ütemeire járt volna, minden izma külön táncot járt támadása ugyan valóban nyers és erős volt, de mozdulatai kiszámíthatatlanok, ősiek, olyan benyomást hagyott maguk után látványa, mintha erre valamiképpen emlékeznie kellene. Az üvöltések pedig csak ezután jöttek.

Az arany pajzs szegélyén, rejtett mechanikus szerkezet lehet, mint a napkorong sugarai csapódtak ki kisebb, félhüvelykes éles tépőfogak egyszerre. Nu’Golie üvöltve ment át támadásba és egy váratlan mozdulattal vért fakasztott a Lator karjából. A napkoron sugarai vörösre váltottak, az elefántcsont padlóra karmazsin árnyak vetültek. Isidor érezte, hogy a szertartás a következő részébe váltott … Szenvedés. Ha a Lator tudta is vagy érezte, akkor sem látszott, hogy tudomásul venné … vesztett.

Nu’Golie minden csapása és üvöltése mentén újabb véres sebeket tépett a felszabadított halálraítélt testéből. A mozgása gyorsult, hullámzott, táncolt, míg ellenfele egyre sápadtabbnak látszott a lidércfényben, egyre kevésbé tudta karjait védekezően felemelni vagy ellépni, de arcán ugyanaz a fölényes tekintet ragyogott. Talán olyasmi ez, amit Erion óta remélt, hogy nem védtelenül végzik ki, hanem harcban eshet el … hősként és mártírként az övéi szemében, mint a háború utolsó áldozata.

Nu’Golie utolsó körkörös csapása leszelte a fejét és a torzó rángatózva omlott össze a padlón. Az arany pajzs csengve hullott mellé. Az amundok torkaszakadtukból üvöltöttek „Nusszea Jadore Há-Tzé”. A szertartás véget ért és a csontszínű emelvény repedései a legforróbb homokhoz hasonlatosan nyelték el az elesett Lator kiontott testnedveit. Isidor megdöbbenve vette észre, hogy a kráni asszony is együtt kántál az amundokkal. El is kerülte a figyelmét, hogy valaki közben a háta mögé lopakodott.

Fogas tőrt szegeztek a nyakának, hátulról egy erős kar tartotta szorításában, de azonnal felismerte gazdáját. Az együtt töltött idő alatt a bajtársak kiismerik egymást éppúgy, mint felismerik a másikat … szagról is. A shadoni lovag nagy kortyokban szedte a levegőt és az amundoktól zsákmányolt fogas tőrrel és láncaival fenyegette Isidor nyakát, egyre inkább vonva az emelvény széle felé. Nu’Golie és a többi amund is észrevette ekkor már, de kaján arckifejezéssel figyelték miként rendezi az utolsó két ember egymás között a dolgot.

– Ez volt végig a terved nem igaz? A halálba hoztál minket, fenemód jól megérteted magadat velük. Csak egy hőse lehet ennek a háborúnak, nem igaz? Tábornokom, tábornokom … ezzel az egész társasággal kellett volna örökre a mélybe süllyesztenünk ezt a várost! Befejezni amit elkezdtünk, bosszút állni a halottainkért. Itt voltak, mind, összegyűjtve egy helyre … egyetlen csapással befejezhettük volna. De nem …

– Ne legyél bolond, még elmehetünk sértetlenül. Te nem láttad amit én, többször ennyi seregük van a sivatag mélyén. Amhe-Ramunt és híveit legyőztük, nem akarhatsz örökké háborút.

– Sértetlenül? Ezt mond az erioninak … ez itt egy mészárszék és mi vagyunk a vágnivaló állat. Ha majd jön több, azokat is megöljük. Az élet állandó küzdelem, az én népem jól tudja ezt. Ha nem megy veled, majd nélküled, tábornokom. Elmegyünk és én visszajövök a sereggel … hogy vége legyen.

– Sajnálom … de ennek itt van vége. – Isidor hangjában különös nyugalom csendült. A shadoni értetlenül nézett, akkor is, amikor Krad lovagja szembefordult vele. A fogas tőr kihullott a kezéből, a lánc csörrenve engedett el. A shadoni mellkasából egy vékony tőr meredt ki, rajta a kígyószív szimbóluma. Régi mementó, egy hasonlóan fájdalmas pillanatról …

A lovag még mondani akart valamit, de a vérfolt gyorsabban nőt ujjasán, minthogy levegőt tudott volna kipréselni tüdejéből. Arccal előre zuhant ő is az emelvényre, ami sziszegve nyelte el vércseppjeit. Isidor visszafordult a tömeg felé, de már nem látta a kráni nőt, Nu’Golie csak mosolygott szó nélkül … vetett egy utolsó pillantást a shadoni testére, de nem volt gyomra megfordítani, hogy kivegye a tőrt. Maradjon csak ott, egy áruló szívében … ahová való. Döngő léptekkel indult ki a teremből szállásuk felé. Ideje volt készülődni az induláshoz.

***

„Egy lélekért se érjen vádja téged, Hogy temiattad nem látta meg Őt.”

A rukh-madár hasonlatos a keselyűkhöz, de annál sokkal nagyobb, majd két láb hosszú a szárnyai fesztávja. Az amundok közül egyesek hátas állatnak használták már a kráni hegyek között is őket, futárok és a heviosok hű társai voltak. Az emberben ellenszenvet kiváltó külsejük ellenére értelmes, hűséges, gonosz a lelkük … hasonlatos az Ősi Nép tagjaiéhoz. A teraszon egy felszerszámozott rukh-madár és két amund lovag állt, amikor Isidor kilépett az erődváros mélyéről idevezető lyukból.

Ra’Ashe az érkező felé fordult az óriás keselyű nyergében, Nu’Golie látszólag nem vett róla tudomást. A madár kopott szárnytollait simította végig és nép nyelvén suttogott pár szót, hogy a hátasnak vagy lovasának az nem derült ki. A testőr biccentett majd a magasba ugratta a keselyűt, ami szinte kirobbant az erődváros rejtett teraszából az Ibara pusztító forróságába. Pillanatok múlva már csak távolodó körvonalaik látszottak és vijjogás jelezte távozásukat.

A paplovag végül a Muad Munda mellé lépett, aki végre felé fordult. Tekintetében látszott, hogy kimerült és fáradt, hogy a korábbi események mélyebben érintették, mint amennyire mutatta és mutathatta. Mégis úgy érezte, hogy Isidornak tartozik az őszinte érzéseivel és nem is rejtette őket véka alá előle. Azóta nem beszéltek, hogy a nagyteremben a béke követei sorra megkapták a nekik járó ítéletet. Egyikük sem tudta, hogy a másikat milyen hangulatban találja majd.

– Azért jöttem, hogy elköszönjek – kezdte Isidor – és hogy utoljára szavadat vegyem a népeink közötti békére.

– Megkaptad már és a fajtám nem képes hazudni … talán túl makacsak vagy túl gonoszak vagyunk hozzá.

– Egyikben sem kételkedem – hagyta rá Isidor – bár én sem tudom, hogy mi vár rám mikor majd visszatérek az enyéimhez.

– Talán utolsó társadnak van igaza és egy nép számára a háborúság sohasem ér véget … talán a béke csak illúzió … talán úgy helyes, hogy népemnek szava sincsen rá igazán.

– Akárhogyan is alakul, őrülök, hogy két lovag üthette nyélbe a megegyezést.

– Akárhogyan is alakul – Nu’Golie fáradt sóhajjal támaszkodott meg a terasz peremén, mintha még látná a távozó testőrét – Kérdezni akartam tőled valamit, Isidor de Sedierta lovag. Hű testőröm, Ra’Ashe, a Veszett Vad többet élt közöttetek mint én. Korábban száműzték revenáns életre, mint engem Kránből. Ő beszélt arról az érzésről, ami a ti világotokban két lényt kapcsol össze … ő megosztotta velem ezzel kapcsolatos emlékeit … de nekem is gondot okozott értelmezni azokat. Tudnod kell, aki közölünk bizonyítottan Kötődést alakít ki egy másfajúval az kitaszított párja lesz, sznofru, aki elveszíti nevét, rangját, kasztját és nemét is a nép szemében. Így a kiszakadottak is ritkán fanyalodnak ilyesmire azonban … vannak még apró csodák.

– A szerelemre gondolhatsz Nu’Golie … – szívbe szúrt kígyószív markolatú tőr – … az azonban valóban veszedelmesebb dolog lehet mint könnyed testi kapcsolat, amit a legtöbben keresnek. Ismertem régen egy északi költőt, Abasziszban. Ő biztosan sokkal cirkalmasabban tudná neked leírni, hogy milyen az és mit jelent nekünk.

– Most te vagy itt és én sohasem tapasztaltam meg hasonlót. Népem érzései között sokszor élem át a Kötődés rítusának hasonló hullámait, de úgy érzem, amit Ra’Ashe keres a sivatagon kívül az valahogy más … több ennél.

– Olyan … mint a háború maga – csikorogtak a homokszeme Isidor fogai között – egy lázas őrülettel kezdődik, amitől úgy érzed, hogy tiéd a világ és nincs ellenség ami megállíthatna. Még élvezheted is az első pár csatát, mikor a veszteségek ellenére győzelmet győzelemre halmozol. De ahogy egyre távolabb kerülsz térben és időben attól, aki belekezdett egyre inkább elveszel benne. Egy idő után már nem tudod megmondani, hogy ki ellenség és ki barát, milyen szent fogadkozással vágtál is bele … kiért és miért is háborúzol. Az ellenség lassan ugyanolyan fáradt lesz és elgyötört mint te magad mikor találkoztok, de csak egyikőtök mehet tovább. A bölcsek úgy mondják, hogy a szeretetért nem kell versengeni … s az ember mégis felteszi magának a kérdést, hogy akkor miért mégis valakinek vesztenie a végén.

Nu’Golie csendesen hallgatta, miközben a lovag nyögve melléhelyezkedett a terasz falának dőlve. Együtt bámulták a végtelen sivatag aranytengerét, a tökéletes háború csataterét, amin mit sem változtatott az a milliónyi kioltott élet és kiontott vér. A szél egykedvűen fújt, a nap kegyetlenül ragyogott és árasztotta a forróságot … ők mégis éveket pazaroltak el életükből, hogy egymást megöljék.

– Aztán, amikor már a barátok, testvérek és harcostársak tetemei olyan magasan állnak a lelkünk mélyén, hogy eltakarják a napot is … békére vágyunk … hogy bármi áron, de legyen végre vége ennek az értelmetlen küzdelemnek. Kis szerencsével és lovagi helytállással – Isidor szünetet tartott – néha sikerül egy vállalható békét kicsikarni az élettől. De sokan már a hazafelé tartó úton a következő háborúról álmodnak. Valahogy ilyen a szerelem …

– De nem nekünk lovag, de nem nekünk … – tette Isidor vállára a kezét Nu’Golie – s remélem mikor hazafelé indulsz majd a sivatagunkból, nem lesz benned harag irányomban azért, amiket tennem kellett.

– Az áldozatok számán mérhető le a győzelem. – bólintott Isidor helyeslően – Találkozunk még valaha, Nu’Golie?

– Ki tudja … talán ha megint lesz háború, vagy akár egy lovagi tornán.

– Esetleg egy vitorlásversenyen …

Még álltak egy ideig a teraszon mielőtt kezet fogtak volna és Isidor a megérkező szolgák kíséretében elment. Nu’Golie még szemlélte egy ideig a láthatárt és a paplovag válaszán meditált. Ajkai közös nyelven formálták az idegen szót: „szerelem”. Isidor de Sedierta ugyanarról a dűnéről letekintve figyelte Bar Angala mélybe merülését, amelyről először megpillantotta társaival. Csak akkor fordította meg öszvérét, amikor teljesen elhalt a morajlás a mélyben és nyugatnak indult, amerre a Shibara folyamát sejtette. Azt mondják a hazavezető út mindig sokkal rövidebb. Ő nem így érezte.

***

„Küldj fiaidból, akik nemhiába Élvezik kincsed: Hirdessék szavad”

Nem tudta volna megmondani, hogy mit várt, amikor majd visszatér a táborba. De abban egészen biztos volt, hogy nem azt, amit ott talált. A Shibara visszatért a medrébe, így az öszvér és ő nehezen kecmergett át a folyamon. Térdig merült az iszapos vízben és derékig állt benne, amikor a túlparton látottak megállásra késztették. A sereg teljes harckészültségben állt, arccal felé. Kipihenten és ugrásra készen nyújtoztak a seregtestek mérföld hosszan.

Nem harsant üdvrivalgás a láttán, nem járult elé senki, amikor már biztosak lehettek benne, hogy ő az. Vele szemben pihent egységek álltak sorfalat, akiknek egyenruháját és arcát nem ismerte fel. Kérdőn várakozott hát válaszra, ami nem késlekedett soká. Az egységek között nyargaló futárok gyorsan eljuttatták a hírt a megfelelő helyekre: Isidor de Sedierta visszatért a békekövetségből … egyedül.

A sorfal szétnyílt és egy díszes talárban megjelent a pyarroni Dreina papja, arcán kérdő, ugyanakkor fölényes tekintettel. Kegyesen magához intette a paplovagot a vízből, oldalán fényes páncélzatú Oroszlánszív rendi lovag, másikon Lar-Dor varázslóiskolájának szignumával terhes palástú, embermagas botot markoló suhanc lépkedett. Isidor mereven maga elé nézve, a Dreina pap tekintetét kutatva lépett ki a partra, piszkos ruházata és horpadt páncélja szöges ellentétben állt a rá várakozók öltözetével.

– Időben jöttél, lovag – zendült a simára borotvált arcú pap hangja – csatlakozhatsz a szent rohamhoz Új-Pyarron és az egyesült szabad népek seregében.

– Hol van a Légióm? – mennydörögte Isidor lerázva magáról a hosszúra nyúlt, magányos utazás fáradtságát.

– Valahol hátul – intett gyűrűs kezével hetykén maga mögé a pap – de ne aggódj. Gondom lesz rá, hogy időben kivegyék majd részüket a sorsdöntő csatából.

– Miféle csatáról beszélsz? Békét kötöttünk az amundokkal, legyőztük őket és nem akarják folytatni a háborút – fakadt ki Isidor.

– A dolgok … megváltoztak ameddig oda voltál – rágta meg jól a szavakat a pyarroni – áldozatot mutattam be a zsákmányolt arany maradékából és istennőm, Dreina egyértelmű jelét adta, hogy folytassuk a hadjáratot, ameddig az utolsó Ősi Egyezményt tipró istentelen amund is életben van.

– Valóban istennőd szavai voltak ezek? – kiáltotta Krad paplovagja, hogy a körülöttük álló katonák közül is elegen hallják – Vagy csak az újjáépített fővárosotok kényelmes palotájában hűsölő Hűséges, Dreina evilági követe adott neked ilyen parancsot?

– Jól válogasd meg a szavaidat északi paplovag – sziszegte Dreina papja – Igaz, hogy az áldozat után rögvest felvettem a kapcsolatot az Örök Városban székelő vezetőkkel, akik ennek révén kaput nyitottak, nem csekély áldozat árán, ebbe a világvégi pokolba és újonnan toborzott katonák mellett mágikus segítséget is biztosítottak. Ellátmány is lesz hamarosan mindenki számára, amivel megünnepelhetjük majd a fényes diadalt.

– Diadalt? – üvöltött magából kikelve Isidor, vaskesztyűs kezével széles félkört írva le háta mögé – Ott ahonnan én jövök még legalább háromszor annyi amund várja, hogy a halálba induljatok, mint amennyit az egész fölösleges háború alatt megöltünk eddig! Nem lesz semmiféle diadal, hogyha megszegitek a velük kötött békét és hadsereggel keltek át a folyón.

– Úgy … hát végül is ki tudja – tett úgy a pap, mintha valóban elgondolkozna a felvetésen – még az is lehet, hogy megtaláltátok az amund fősereg maradékát a Mélysivatagban. Sőt, talán még tárgyaltatok is velük azonban … bizonyíték híján kevés lesz a te szavad a civilizált világ isteni ítélőszéke előtt, hiszen hűséges társaid látszólag elmaradtak mellőled az úton. Vagy az is lehet … – tett néhány elgondolkodó lépést Isidor felé – … hogy az amundok bűvereje alá kerültél, amire láttunk példát eleget a hadjárat során. Krad megtévesztett paplovagja, összeesküdtél az amundokkal a saját fajtád ellenében!

– Ez hazugság! Ez maga az őrület! Krad, a Tudás és a Pantheon főistene … azonnal követelem …

– Mit ér a tudás az Aranyúrnő hatalmával és gazdagságával szemben? Főisten … pantheon … ugyan Isidor, ezek csak szavak, amiket a fiatal papnövendékek és talán a plebs hisz el még. Gondold el mire van inkább szüksége a népnek: könyvtáraitok roskadásig teli több ezer év összegyűjtött tudásával üresen konganak, pedig ti ingyen adnátok mindenkinek amitek van … az emberek mégis sorban állnak a bankoknál és Dreinának szentelt templomoknál, hogy a rövid távú nyereségükért cserébe többször annyit fizessenek be később, de addig úgy élhessenek, mint a királyok és szórhassák az aranyat. Lásd be, Isidor. Az a csodás világ, amit évezredek óta építünk kíválóan meglenne a magadfajta avíttas lovagi erkölcsöket valló régiségektől … de az Aranyúrnő áldása és szolgáltatásai nélkül egy napig sem.

Nem az bőszítette fel Isidor de Sediertát ahogyan mondta, mégcsak nem is az amit mondott. Talán igazuk volt és tényleg az amundok bűvhatalma alá került, talán túlságosan közel jutott ahhoz a határhoz, ami a testi különbségen kívül elválasztotta a két fajt. Felrémlett előtte Nu’Golie lesajnáló tekintete, amivel a világát szidta és emlékezett arra a halvány fényre magában, amivel meg tudta, meg akarta védeni az emberi civilizáció érdemeit.

Azért ugrott neki Dreina papjának puszta kézzel, azért döntötte le a földre, azért tépte és szaggatta díszes palástját miközben a folyó felé gurultak összeölelkezve, mert a viszontlátás pillanatában ez a gyertyalángnyi fény lobbant ki a lelkében. Tiszta erőből nyomta a pap fejét a víz alá, csak azért engedte föl pár korty levegőért, hogy az arcába üvöltsön néha valamit … valamit Krad tanításaiból … valamit ami nem is hasonlított semmilyen emberi hanghoz … valami igazán őszintét.

Végül mégis elengedte, Dreina papja fuldokolva emelkedett térdre, miközben Isidor fölé magasodott az alacsony vízben. A pap levegőért kapkodott, csakhogy visszanyerve hangját átkokat olvashasson a páncélos fejére, fenyegethesse és káromolhassa istenét. Isidor egy ideig hallgatta, majd kardot húzott és talpra rángatta a papot. Párbajra hívta, de az csak nevetett rajta, embereit utasította, hogy fogják le az őrült árulót és vessék egy mély gödörbe a napra. A fény ezer színben szikrázott a Shibara folyamán, amikor az első harcosok beleugrottak, hogy a parancsot teljesítsék.

Azonban a parton is mozgolódás támadt, nem mindenkit hagyott hidegen a nemrég lezajlott eszmecsere. A pyarroni katonák sorfala között egyre több, hozzájuk képest toprongyos, veterán bukkant fel, akik kiáltozással, vagy kivont karddal a Légió tábornokát bíztatták és éltették. Hamarosan a Kalandozók közül is többen feltűntek, Kabal Komattre, Ifar crin Inmettiel, Grimhold Drán és Utsutsu is szembe helyezkedett a parancsokat ordibáló Oroszlánszv Lovaggal és pribékjeivel.

Isidor mégsem őket nézte, nem is a folyóban gázoló, emberei jelenlététől megbátorodott papot, aki csupasz pengével közeledett hozzá, folyamatosan szitkozódva. Nem, pillantását a Shibara különösen fodrozódó folyamára vetette és hagyta, hogy a többiek maguk érezzék meg az erővonalak különös átrendeződését, a levegő szokatlan megsűrűsödését és a mélyből közeledő, ütemes, egyre erősődő morajlást.

Megrendült a föld, pedig Bar Angala tőlük jóval messzebb emelkedett fel a sivatag mélyéről. Sokakat pusztán a döbbenet sodort le a lábáról, másokat talán mégis a szokatlan érzés, hogy kihúzzák alóluk a talajt. Csak a lar-dori varázsló állt szálfaegyenesen és meredten nézte a jelenést, ami a távolból közeledve vakondtúrásnyi földből hamarosan precízen megformált hegyként magasodott föléjük a túlpartról.

Isidor nem nézett hátra, nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, milyen látványban van részük az embereknek. Az arcuk elváltozása és tekintetük mindent elárult arról, amit soha nem felejtenek majd el míg életük kitelik és a szerencsésebbek még unokáiknak is elmesélik majd. Hallotta a recsegve-ropogva kinyíló piramis csúcsdíszt, ami levedlette magáról a frissen kiásott földet. Hallotta a túlvilági énekhangot, melyet korábban is, mikor Bar Angalába megérkeztek.

Ez alkalommal azonban a női hang nem a sivatagnak dalolt, nem a végtelen homok mezők békéjéről és nyugalmáról szólt. A szavakat ugyan nem értette senki, de üzenetét és figyelmeztetését, mindenki személyesen tapasztalta meg lelke legmélyéig: tökéletes és örök háború, harc, szenvedés és halál szertartásos tánca, ez alkalommal nem ejtenek foglyokat egyik oldalon sem és a sivatag határa sem fog megálljt parancsolni az amundok visszatért négy istenségének egyesített seregeinek.

Bar Angala dalolt, félelmet és tiszteletet ébresztett a legbátrabb és legkonokabb szívekben is. Isidor de Sedierta nem fordult meg, de szinte érezte a tarkóján az erődváros valamelyik rejtett teraszán smaragd palástjába álló Nu’Golie fölényes tekintetét, amint azt suttogja neki „hát nem megmondtam, igazam volt”. Nem kért ebből a tekintetből, nem kárt többet ebből a háborúból sem és ahogy végignézett a parton a mozgó piramis puszta látványától és hangjától elképedt emberek tömegén úgy érezte, hogy nincs egyedül gondolataival.

A piramis csúcsdísz becsukódott és az erődváros méltóságteljesen megfordult lassan a tengelye körül, majd hosszú ereszkedésbe kezdett, hogy visszatérjen ahonnan jött, a Mélysivatag titokzatos aranytengerébe. Miközben mindenki még mindig a nem mindennapi élmény hatása alatt volt, a lar-dori varázsló botladozva lesétált a magaslatról, a vízbe gázolt és az elképedt Dreina pap nyakából letépte annak szent szimbólumát, mi összekötötte istennője hatalmával.

– Eleget láttunk. A Fehér Páholy által rám ruházott hatalomnál fogva megfosztalak mindenfajta katonai rangodtól és megbízatásodtól, mert egy olyan háborúba vezetted volna bele Pyarront és a civilizált világot, amelyre az nem volt felkészülve. A látottak alapján még mindig nem tudunk eleget az amundokról ahhoz, hogy érdemben felvehessük velük a harcot. Nagyravágyásod és vakságod okán megfosztalak szakrális címeidtől is, mely ellen a Papi széknél és a Smaragd Társaságnál fellebbezhetsz – hosszú botja végén a fába foglalt pegazust formázó dísz felragyogott, ahogy további mondandójának hangját felerősítette a mágia – A háború ezennel véget ért, további rendelkezésik mindenféle katonai cselekményt beszüntetünk és az Isidor de Sedierta, Krad paplovagja által kialkudott béke feltételeit betartjuk … bármik is legyenek azok.

Isidor de Sedierta fáradtan, elcsigázottan, de hálásan nézett a fiatal varázslóra, aki viszont elismerően és tisztelettel pillantott vissza rá. Derékban meghajolt a korban nála látszólag alig valamivel idősebb lovag előtt, majd megfordult és elindult a partra, hogy előkészítse a seregtestek kivonását és gondoskodjon róla, hogy mindenki megkapja az új parancsokat időben. Isidor segítő kezet nyújtott a földrengésben elesett Dreina papnak, az azonban ellökte magától és tántorgó, bizonytalan mozdulatokkal indult el a part felé.

Később megtalálta az elhagyatott parancsnoki sátrat, ahonnan már mindent elvitettek korábban a pyarroniak. Az egyik megmaradt tábori székbe roskadt és onnan kémlelte ahogy a dűnék sora mögötti elegyengetett síkon egy felrajzolt pentagrammában sorra eltűnnek az szövetséges erők katonái. Sokan azonban, az eredeti Légióból megmaradtak, előbb a tábornokuk elé járultak, hogy személyesen váltsanak vele néhány szót. Nem is bízott mindenki a varázslók módszereiben és maguk erejével szándékoztak elhagyni a sivatagot.

Éjközép is elmúlt már, mire mindenki tiszteletét tette Isidor de Sedierta sátrában. Volt több nehéz beszélgetése is a Latrok és az új-godoni Szent Légió parancsnokaival. A krániakkal könnyebb dolga volt, állítólag órákkal az érkezése előtt váratlanul felszedelődzködtek és továbbálltak. Isidornak ugyan volt egy baljós gondolata, hogy miért tettek így, de embereit meghagyta abban a tudatban, hogy a hirtelen megjelent pyarroniak hatására cselekedtek így.

– Krad a tudás! – lépett váratlanul a sátrába Kabal Komattre, a tűzvarázsló, aki távollétében a Kalandozók Seregének vezényletével volt megbízva.

– Sogron a tud … hé! – eszmélt föl merengéséből Isidor, amikor rájött, hogy a másik a bolondját járatta vele – jó viszontlátni téged és a többi csirkefogót.

– Azok után, ami ma történt egy ilyen ünnepélyes és történelmi pillanatban még én is elismerhetem istened nagyszerűségét. Persze a hitemből, azért nem térek ki.

– Azt nem is várom – rángatott fel a homokból egy hasonló széket és hellyel kínálta az ordanit.

– Gondolom sok furcsaságot láttatok a folyón túl – merengett el Kabal és elfogadta a széket – de túl jól ismerlek már ahhoz és túl régóta vívjuk ezt a háborút, hogy faggassalak róla.

– Azt igencsak jól teszed – hagyta rá és Isidor és együtt gyönyörködtek a dűnék fölött felkelő kék hold fényében – Emlékszel még amikor ez a látvány félelmet keltett bennünk és óvatosságra intett?

– Ó, Ynev bizonyos részein és sötétebb sikátorokban az amundok nélkül is minden okunk megvan olykor tartani az éjközép utáni azúr holdkeltétől. De igaz, sokak számára visszaadtuk a mai győzelemmel azt, hogy baljós jel helyett annak lássák, ami: gyönyörű égi jelenésnek.

Hallgattak, valahonnan az új ellátmányból még annak kivonása előtt Kabal Komattre szerzett egy jófajta predoci butéliát, amin hajnalig osztozkodtak a lovaggal. Igyekeztek nem a háborúról beszélni, inkább az azelőtti életükről és arról, amiket azután terveznek tenni majd. A tűzvarázslót várta vissza az ordani rend, s a veteránok között is akadt, hozzá hasonlóan hűséggel tartozott a Tűzkobrának. Isidor de Sedierta honvággyal teljesen ecsetelte Erigow szökőkutas tereit és élettől nyüzsgő utcáit.

Másnap reggel mindannyian felszerszámozták megmaradt hátasaikat, Grimhold Drán bekötött szemű rackláján ugyan senki sem mert már nevetni, de ezért ő maga gúnyolódott magán a legtöbbet, ami sokakat mosolyra késztetett. Isidor is előkészítette öszvérét a hosszú, Erionig tartó útra és azt latolgatta körbenézve a megmaradt seregen, hogy mennyien érnek majd vele vissza a Városok Városába.

Kabal Komattre nem készülődött, sokkal inkább az éjszakai tűz parazsát rakta meg a száradt teve- és lótrágyával. A fellobanó tűzbe kiáltva pedig egy ragyogó kapu alakja jelent meg, embermagasra csalogatva fel a lángokat. Egy utolsót bólintott a tábornoka felé, amit az biccentéssel viszonzott, majd átlépett a kapun több hozzá hasonlóan vörös köpenyt viselő Kalandozó társaságban. Az utolsó, aki átlépett a kapun még nagyon fiatal volt, Isidor tudta, hogy a hadjárat elején még a Négy Kobórló kompániájához tartozott és Rafinnak nevezték. Lenőtt, szőke tincsei alól ragyogó kék szemek jelezték Isidornak a Kalandozók újabb nemzedékének lelkesedését.

Végül hátat fordított a tábor maradékának, a folyónak, a tűzkapunak és az amundok Mélysivatagának is. Előttük, valahol az aranytenger mélyén a szétvert dzsad államalakulatok terültek el, ahol valószínűleg ősi ellenségeskedések újultak ki, rablóbandák fosztogattak, erkölcstelen szerencsevadászok próbálgatják erejüket és úgy általában mindenki a legyőzőtt Manifesztáció palástjából kihulott javak fölötti hatalomért vívta élet-halál harcát. Erre a gondolatra Isidor de Sedierta, a Kalandozók Seregének volt tábornoka elmosolyodott: még hogy a hazavezető út mindig rövidebb …

„Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!”

***