axelMiután a Hullámsírból kikelt az előző részben Axel Ragaen megtudja végre, hogy miféle feladatra van hozzá szükség. Nem kell csalódnia, amikor boszorkányok és a gróf is ennyire érintett az ügyben még sohasem sült ki semmi jó a kalandból. Ahhoz, hogy valamennyi esélye legyen a túlélésre legendás harcosokat igyekszik maga mellé toborozni és nekilátnak végre a Virágkapuk megmentésének is. Még több zene, még több tengeri csata és egy különös “szerelmi zálog”. Axel Ragaen utolsó utazása elkezdődött …

 *****

II.

Alidax, a Virágkapuk Városa. Az elnevezése sokkal inkább utal arra a tényre, hogy akiknek kapcsolatba kell lépnie vele szívesebben nevezik így, mint annak, ami: független boszorkányszekták évezredes fészkének, amely Észak-Ynev kereskedelmi vonalainak egyik legfontosabbikán kikötőként szórja szét az átkait átvitt és kevésbé átvitt értelemben minden értelmes lény lakta részére a világnak. A rossz nyelvek szerint pedig még máshová is …

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy valóban van egy virágos domborművekkel ékesített kapuja a városnak, ráadásul a legrégebbi mind közül. Persze, még akkor készült egy szerelmes boszorkánykirálynő parancsára, amikor a város még sokkal kisebb kiterjedésű volt. Így mostanra az egyik legnagyobb téren áll, mivel a mellette álló falakat és az azokkal vele összeköttetésben álló többi régi kaput már réges régen elhordták építkezéshez.

Kezdetben ezt a hibát igyekeztek orvosolni és ezt a kaput is áthelyezni, majd lerombolni, hogyha nem megy máshogy megszabadulni tőle. Azonban az ezzel megbízott heréknek rendre szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy ennyi idő elteltével is olyan erős mágia védi ezt a kisebb diadalívet, hogy hagyományos és varázslatos módszerekkel sem tudnak kárt tenni benne. A közhiedelem úgy tartja, hogy ez szimbolizálja egy boszorkány őszinte szerelmének hatalmát …

… a legnépszerább pletyka szerint pedig a királynő később megunt kedvesének a lelke védelmezi körmeszakadtáig a porhüvelyét rejtő követ és sziklát, mert mire a valóban pazar díszítésekkel ékes kapu sok-sok év alatt elkészült végső gesztusként az elhasznált szerető testét is az élettelen anyaghoz kötötték. Akármi is legyen az igazság, az elpusztíthatatlan remekmű mostanra éppúgy része a város identitásának, mint amilyen jól példázza a város hatalmi rendszerének és úrnőinek természetét.

Nem férfiaknak való vidék … és mégis.

Egészen a kikötő kaotikus mólórengetegétől, a látványosan szabad piacsorokon át a látszólag a magasban is egymásra fenekedő girbe-gurba tornyú szekta-palotákig, Alidax a Quiron-tenger sötét ékköve, legszabadabb városa, a hűsevő növény élettelen márványból felépíthető megfelelője. Kevés északi közösségban fogadnák el ennyire nyíltan a boszorkányságot, mint itt, ahol a mindennapi élet és halál sokszor valóban szerves képezi ez fajta hagyomány.

A Zászlóháborúk során rendre Toron oldalán léptek be a háborúba, de csak a legritkább esetben valódi katonai segítségként. A mindenkori Boszorkánykirálynő által birtokolt Fekete Lobogó hívására orgyilkosok és szeretőnek álcázott banyák százai rajzottak ki a kikötőből, hogy Vörös Lobogók, az Északi Szövetség országait belülről, technikailag alulról felülről és hátulról, meggyengítsék mire a soron következő világégés otthonaikat elérik.

Nem csak Alidaxon múlt, hogy ezeddig ezek a háborúk sorra a Fekete Lobogók vereségével vagy kényszerű békékkel értek véget. Nem ok nélkül rettegik, félik és tisztelik a Korona és Kehely mintájú címert minden kikötőben északon, még a szövetséges országokban is. A Virágkapuk Városa olyan tünemény az ynevi politika színpadán, amit kevesen értenek és mindenki kényszeresen létezőnek fogad el. Státusza ezért alapvetően kettős: mindenki számít rá ellenségként vagy szövetségesként, de ő alapvetően senkire sem számíthat.

Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy a városon kívüli dombok fövenye feldúltnak és kipusztultnak látszik. Hatalmas kráterek és lyukak a földben, hevenyészett sáncok védekezéshez vagy éppen támadáshoz, temetetlen holtak százai fölött elmaradhatatlan dögevők rajai portyáznak friss és kevésbé friss testeken. Alidax, háborúban áll.

Kikötője előtt, bár a védművektől tisztes távolságra, de hajóblokád zárja el az utat és az apály utáni vízben jól látható roncsokból és frissen tépett vitorlákból ítélve hatásosan is. Alidax, ostrom alatt áll és nagyon úgy látszik, hogy … az írott történelem alapján tulajdonképpen először … vesztésre is.

***

– Axel Ragaen, a férfi, aki senkinek sem hiányzik!
– Alucardo Ront’e Rone gróf, sohasem képzeltem volna, hogy itt látlak viszont.
– A körülmények változnak, az emberek változnak – ölelte keblére az ilanori férfi a nálánál magasabb és szélesebb toroni gladiátort – s így talán maga a világ is változik egy kicsit. Sokszor azt sem képzeltem volna, hogy valaha viszont látlak még életben.
– Életben … igen – kapott a kifejezésen a hóhajú szökött rab és egy közelben álló kényelmetlen, de legalább koponyás faragásokkal díszített fa karosszékben foglalt helyet – Erigowban találkoztunk utoljára …
– Emlékszel még arra, hogy mi történt a Hullámsírba kerülésed előtt?

… sötét hajzuhatagból kicsapódó fájdalmasan egyenes acélpenge, robbanó fájdalom a mellkasban, hallani a saját bordáinak roppanását egymás utána, hogy az elf kard a szívbe kaparhasson …

– Igen, mindenre emlékszem – masszírozta meg önkéntelenül a mellkasát.
– Egy halálos fegyvermérget juttattak a szervezetedbe, ami talán sohasem ürül ki belőled. Időnként … talán … hevesebben emlékszel majd a történtekre, mint máskor. Hasonló a ti … akarom mondani, a toroniak kínmérgeire.
– Hazai ízek … – próbált elmosolyodni Axel, de a grófnak igaza volt és az emlék sokkal elevenebb maradt, mint más sérüléseié, amik csak rossz idő és rossz társaság idején kínozták.
– Az a … „koktél” pedig, amit a Hullámsírban adagoltak majdnem egy egész évig beléd elvileg idővel el kell, hogy múljon pótlás nélkül. Az előbbivel együtt el nem tudom képzelni, hogy milyen kompakt kis elegyet alkothatnak benned, de azért még számíthatsz néhány rémálmokkal teli nehéz éjszakára.
– Másmilyet nem is nagyon ismerek egy ideje – dobolt türelmetlenül a köztük álló faasztalon a toroni, majd elvesztve türelmét és érdeklődését saját állapotával kapcsolatban más irányba terelte a beszélgetést – El fogja még valaki árulni nekem ebben az életben, hogy mi a Tharr poklát keresünk mi itt? Főleg te, ahogy tudom te a Szövetség Titkosszolgálatát vezeted és ez egy … Fekete Lobogós városállam.
– Ahogy mondtam … a körülmények változnak … minden változik … és már nem vezetem a Titkosszolgálatát. Visszaadtam a megbízást.
– Nem egy nyugdíjas foglalkozásnak képzeltem az ilyet – vonta fel a szemöldökét Axel Ragaen – azt hittem, aki már nem tudja ellátni a feladatát és többet tud, mint amennyit a teste és az elméje elbír általában megszabadítják mindkettőtől … meglepően nagy földrajzi távolságra helyezve a kettőt egymástól.
– Ne a hazád szokásaiból indulj ki feltétlenül, gladiátor. De igaz, ennek nem feltétlenül ez volna a módja és az eljárása. Viszont, még élek. – derült fel a gróf arca – és ismét sehonnai kalandozóként tengethetem a napjaimat, mint te. Mert a világnak olykor szüksége van azokra, akik senkinek sem hiányoznak …
– Ezt megjegyzem magamnak – fészkelődött Axel Ragaen, amikor kinyílt a terem ajtaja és könnyedebb, szinte otthonos viseletben, mert teste meglepően nagy részét takarta valami, Dorothea úrnő lépett be két mogorva, láthatóan démonikus vagy kaotikus behatásoktól szenvedő, de amúgy engedelmes harcossal. Szőke haját most rövidre nyírta és szemei mégis jégként vágtak végig a két kényelmesen beszélgető férfi auráján. Csak a gróf emelkedett fel, hogy ezzel a gesztussal köszöntse az érkezőt.

Alucard Ront’e Rone halványzöld ujjast és szürke pantallót viselt, megszokott fegyverzete közül csupán lantja feküdt keresztbe közte és a boszorkány között, de híres bárd lévén ez elgendőnek volt mondható a nővel szemben, hogyha elfajulna a beszélgetés. Elmaradhatatlanul ódivatú fekete toroni kalapja hetykén a széke hegyére volt dobva. Hosszú, hullámos mogyoróbarna haja a válláig keretezte vékony ilanori arcát, melyből „étsötét” ragyogással sugárzott ki tekintete bajvívokhoz hasonlóan nyírt bajsza és szakálla fölött.

Axel Ragaen mostanra megszabadult az eltelt hónapok alatt növesztett fölöslegtől és fizimiskája valamennyire emlékeztetett arra, aki a legutóbbi balulsikerült küldetést elvállalta a gróftól. Egyedül az arcán hagyott meg annyi szőrt, hogy sebei egy részét és újabb ráncait elrejtsék mások, de legfőképp őelőle. Alidaxi divat szerint öltözködött fel, így jobban hasonlított a helyi őrökhöz feszes fekete ingében és a képzeletnek kevés teret engedő nadrágjában, mint a két káosz szektás, akik az úrnőt bekísérték. Derekán két szegecselt öv keresztezte egymást, de csak egy csatban futottak össze. A Hullámsír őreitől zsákmányolt kabát, mint trófea feküdt mellett kiterítve egy üres szék karfáján.

– Uraim, hogyha kiszórakozták magukat egymás felemelő társaságában, akkor végre a lényegre is térnék. A gróf úr már viszonylag tisztában van a helyzettel, így elsősorban hozzád szólok most, Axel Ragaen. – intésére a két harcos egy nagyobb térképet helyezett az asztalra közéjük, amely részletesen mutatta Quiron-tenger déli partvonalát Abaszisztól egészen a Keleti Barbárok hegyvidékéig. Dorothea az eddig kezében melengetett sakkfigurákat elhelyezte néhány fontosabb pontra, hogy magyarázatát szemléltesse. Egy csuklyás asszonyt ábrázoló darab Alidax helyére került.

– Évekkel ezelőtt Alidaxtól nyugatra létezett egy nagyobb és komolyabb városállam-szövetség, az úgynevezett Pentád. Ennek központja Yankar volt, amit azt hiszem neked nem kell bemutatnom, Ragaen.

Axel bólintott. Felnőve elég esetetét történetet hallot becsületüket vesztett családokról, nemkívánatos vérvonalakról, elmebajos rokonokról, akiket kényelmes megoldáskén száz és ezer évekig rakosgattak kellő távolságba egy tengerentúli városba. Ez általában egyirányú útnak bizonyult, de később ezek a távoli rokonok elég sok gondot okoztak diplomáciai és erkölcsi értelemben is, mikor függetlenségüket kezdték el emlegetni a térségben.

Toron rokoni és vallási okokból sohasem tehetett nyíltan semmit ellene, de csatlósa, Abaszis több alkalommal is megkísérelte földbe tiporni a rakoncátlan kis városállamot. Idővel azonban ezek a próbálkozások megedzették a nemkívánatos elemekkel teli vidéket és véd- és dacszövetségbe rendezkedve együttesen léptek fel a Császár szándékával szemben … hiszen akaratát ki nem nyílvánította és az ellen nem tehettek volna úgysem semmit.

– Az elmúlt években azonban már inkább mint Szabad Városokként emlegetik magukat és ennek megfelelően egymásra utaltságuk és összetartásuk is megtört valamelyest a Yankarban történt események hatására.
– Miféle események pontosan? – kérdezte a gróf.
– Ezt inkább ne firtassuk … a lényeg, hogy a főváros uralma elvesztése után a többi település fölött kalóztestvériségek vették át a hatalmat, melyek egyre inkább terjeszkedni kezdtek a partvidéken. Az az üszök, mely korábban legalább csak a saját háza táján szedett áldozatokat, most vízbe merülve messzebre érhetett el … – a sakkfigurák egy részét eltolta keletebb felé a partvonalon és a tengert szombolizáló jeleken – pár éve már átvették a térség tengeri uralmát és védelmi pénzzel sarcolva a semleges városállamokat gyengítik a kereskedelmet. Az év elején viszont a Virágkapuk előtt is megjelentek.
– Tudnod kell Axel, hogy Alidax uralkodónője most nem egy olyan bővérű … nőszemély, mint korábban volt. A Panteon különös akaratából úgy alakult, hogy a Boszorkánykirálynő jelenleg … egy lány … aki ráadásul Arel hitében nevelkedett fel – szólt közbe Alucardo és mintha csak magának is igazolná a jelenlétét a teremben megmarkolta a sólyómszívet formázó szent szimbólumát – a fiatal uralkodó pedig természetesen hallani sem akart a zsarolás elfogadásáról.
– A Boszorkánykirálylány naív és tapasztalatlan – bólintott Dorothea – de pontosan tudta, hogy ez a döntése fontos lehet a város összetartásához. Sosem jutott még Panteon béli istent imádó boszorkány ekkora hatalomhoz, s mint tudod, én magam a város kevés Ellena hitű úrnőjének egyike vagyok. Fontos nekem a lány hatalmon tartása.
– Azt képzelem mennyire hathat meg téged egy lány sorsa ebben a kuplerájban – horkantott Axel – de még mindig nem tudom elképzelni, hogyan jutott egy szüzike ekkora hatalomhoz…
– Ez egy hosszú történet – legyintett Dorothea – kiválasztotta a Fekete Lobogó is, előkerült valamelyik régi királynő mágikus bíborgyöngy nyakéke … az aminek a darbjaiért utoljára elküldtelek. A lényeg, hogy a lány elhajtotta a kalózok adószedőjét, akik erre elzárták a kikötőt.
– Nem úgy emlékszem, hogy a képességeitek alkalmatlanok volnának néhány kiéhezett tengerész legyőzésére … – méltatlankodott Axel – vagy csak ti is éppúgy öregedtek mint én.
– Nagyon viccesnek gondolod magad igaz? – mosolyodott el keserűen a banya, amikor látta, hogy a két férfi vidáman összecsapja a tenyerét a magasban – Azonban valami megmagyarázhatatlan okból nem vagyunk képesek mágiával befolyásolni a kalóztestvériség tagjait … mintha egyszerűen nem kívánnák a nőket. Sosem találkoztunk még ilyesmivel.
– Túl sokat ülsz a tornyodban Dorothea … – legyintett Axel Ragaen.
– Dorothea ÚRNŐ! – utasította rendre a gladitátort – nagyhatalmú ügynökök és boszorkányok estek már áldozatul annak, amikor azt hitték, hogy majd egymagukban elhárítják a várost fenyegető veszélyt vagy a maguk hasznára fordíthatják a szorult helyzetét.
– Azért vigasztalj meg, hogy te is éppen erre készülsz … – nevetett őszintén Axel.
– Persze, de a város és a királynő érdekeinek figyelembe vételével.
– Az az áldott jó szíved …
– Talán azt hitted, hogy nincsen olyanom, szerelmem?
– Nem, csak emlékszem, hogy melyik szobában tartod … s nem vagyok a szerelmed.
– Bocsánat, zavarok? – kérdezte a gróf gyanakodva, mikor látta, hogy a két régi ismerős acsarogva közeledik egymás felé az asztal két oldalán. Mikor észbe kaptak visszatértek a helyükre, de tekintetük továbbra is vadul villogott egymás felé.
– Tehát, ahogy mondtam – túrt rövid hajába zavartan Dorothea – hamarosan megjelentek a yankari kalózok szárazföldi csapatai is, hogy teljesen körülzárják a várost. Alidaxnak még sohasem kellett ostromot kiállnia … legalábbis nem ilyet. A boszorkányúrnők együttműködése pedig … a látszat ellenére … nem olyan zökkenőmentes, mint ahogy azt képzelitek. De ezt inkább nem részletezném. Lényegében mindegyik azon ügyködik, hogy a saját erőforrásaival találjon megoldást a problémára. Ekkor jutottál az eszembe, Axel Ragaen.

Dorothea újabb figurákat tett a térképre, vad, szörnyetegekét, sokkarú démonokét és sárkányfejes alakzatokat. Mindet egy helyre, a Keleti barbárok hegységei közé. Axel Ragaen tekintete elkomorult már attól, hogy a vonulatok szénnel rajzolt bérceit vizslatta. Elég mély emlékei voltak azokról a helyekről … a magasságokról … a mélységekről … a forróságról … a hidegről … a veszteségről …

– Te jártál ott Axel Ragaen. Jártál ott korábban és vissza is tértél onnan. Nem számít, hogy akkor nem teljesítetted azt, amiért küldtelek és nem számít mit tettél azután. Most nem bíborgyöngyöt keresni küldelek oda, hanem, hogy Alidax követeként hívd harcba a törzseket és klánokat, vagy bárkit akit a hegyek között találsz és minél hamarabb hozz segítséget.
– Ez … ez volna a Nagy Terv? – hüledezett Axel Ragaen – fogytán vannak a vérbajos ágyasaitok és nekem kellene felmentősereget hoznom, akik a Zászlóháború alkalmával is csak a Toroni Császár Szigorú Parancsa miatt kerülik el a falaitokat és mert van egy kis jó ízlésük? Ha csak amiatt rángattál ki a spenót pakolásos gyógyfürdőmből, mert már egyszer túléltem azt a vidéket, akkor jobb ha most visszaviszel …
– Már megpróbálkoztunk minden mással korrában! A hivatalos úton nem érkezett válasz, akiket pedig személyesen választottak ki azok soha nem tértek vissza. A kiszabadításod előkészítése hónapokat vett igénybe és rengeteg olyan szívességet kellett behajtanom, amiket nem tettem szívesen. Mindent egy lapra tettem fel, Axel Ragaen. Mindent rád tettem fel, mert hogyha te is csődöt mondasz, akkor nincs többé Alidax és a Virágkapuk örökre bezárulnak …
Axel Ragaen sosem volt egy kőszívű férfi és ezen sem az erigowi események, sem a Hullámsír nem változtatott. Amikor látta, hogy Dorotheát sírás kezdi rázni és öklével tehetetlenül a földabroszra támaszkodik, hogy könnyeivel mossa el a szénjeleket védelmezőn mellé lépett és átölelte. A gróf szabadkozva fogta kalapját és lantját és a két őr között kilépett a folyosóra. A szőke lány zöldes szemeivel a közpkorú gladiátorra nézett, akivel ebben a pillanatban nem választotta el az a sok külön töltött év, a kultúrális különbségek és problémák, amik egykor más irányba taszították őket egymástól.
Alucardo már-már elbóbiskolt a folyosón, mikor Axel végre követte. Gyorsan álló helyzetbe tornázta magát és felzárkózott a különös energiákkal telítődött kyr mellé, egészen a kapuig vezető lépcsőkig nem beszéltek. Csak a kikötőbe érve, a kalózok távoli blokádját kémlelve kérdezte meg Axel az ilanorit, hogy most tulajdonképpen mit is fognak csinálni. Az ilanori vállat vont, mint aki nemrég dobott le minden felelősséget az életben és nem kívánja visszavenni.
– Gondolom szerzünk egy ütőképes csapatot, amivel eljuthatunk a Keleti Barbárok vezetőjéhez. Van egy két érdemes művész ismerősöm, akik alkalmasak lehetnek a feladatra mellénk.
– Ismerem őket?
– Névről biztosan, Cloud Boohent biztosan. Jó véleménnyel volt rólad a legutóbbi kaland után.
– Nincs kifogásom az aszisz jelenléte ellen. Jó ember.
– Vagy az volt valaha – komorult el a gróf – a többieket egyenként szedjük össze, a hajóm alkalmas rá, hogy egy kis trükkel bárhová elvihet és még a kikötőből sem kell kifutni hozzá.
– Melyik a hajód, gróf?
– Az ott, amelyiknek szárnyatlan pegazus ven az orrán egy szarvval a fején.
– Az Unikornisra gondolsz? – kérdezte Axel hitetlenkedve a tengerjáró láttán – elég viharvert.
– Legutóbb Erionban egy kisebb tengeri ütközetbe kerültem vele, de hidd el, állja a tenger próbáját. Ez a kérdezősködés ugye ezt jelenti, hogy elfogadtad Dorothea küldetését?
– Azt – bólintott Axel Ragaen – valóban megmentett a halálnál is rosszabb sors torkából és valaha nagyon szerettem. Egy év pedig még a magamfajta agglegénynek is sok idő…

Az ostromállapotba süllyedt Alidaxban senki sem tudta elképzelni min képes két férfi ilyen jóízűen összenevetni, úgy, hogy ez még ostrom nélkül is szokatlannak számított errefelé. Sikoltozás és fájdalomkiáltások, persze, azok több szólamban is. De nevetés … a Virágkapuk városában ez egy parányi csoda volt és ahogy az ilanori mondás tartja: a csodához mindig legalább ketten kellenek.


***

Tiadlanba nyílt egy különös ajtó először. Színes köpönyegek és nemesek világába. Axel Ragaent valamelyest Enoszukére emlékeztette, de az arcok másmilyenek voltak, mintha csak mímelnék a keleti kultúrát, de azt olyan régen és olyan alaposan, hogy mostanra a lényük részévé vált és senki sem tudna rajta ösztönösen gúnyolódni akkor sem, ha ismeri az eredetét a ruháknak, hajlongásoknak, üres gesztusoknak. Tulajdonképpen ő is egy ilyen kultúrában nőtt fel, csak éppen abban, amelyik generációk óta ennek az elpusztítására tört.
A grófot követte át az ismeretlen város utcáin, aki viszont szokatlan határozottsággal haladt. Elya, Tiadlan fővárosa volt és így hamarosan feltűnt a két idegen, különösen a személyük bizonyos elemeknek. Azonban még azelőtt célhoz értek, hogy azok eldönthették volna mit volna érdemes kezdeni velük. Axel szinte érezte, hogy a város figyelő szemei más préda után fordulnak a különös ívelt épületek sötét szegleteiből. Nem is olyan más ez a kultúra, mint az övé.

– Ifar cirn Inmettielt keresem – szólt fennhangon a gróf és csak ekkor nézett körül a toroni. Italmérést vagy vendégszállást várt, valami olyan helyet, ami a magukhoz hasonló kalandozók átmeneti hajléka lehet két vihar között. Ez a hely egyik sem volt, különös módon sokkal inkább hasonlított azokhoz a vermekhez, amelyekben gladiátorrá képezték, csak a szegecsek és tüskés dolgok hiányoztak … súly rengeteg féle volt szerteszét a földön.

– Itt ugyan nincsen Ifar, de ha elmondod azt is, hogy KI keresi talán én segíthetek. – egy padon fekvő vékony alaktól jött a hang, aki tekintetével erősen szugerálta a felette még a tartóban álló, láthatóan képességeit jócskán meghaladó súlyt.

– Alucardo Ront’e Rone gróf vagyok, régen sokan dolgoztunk együtt vele … úgy emlékeztem ezen a helyen gyakran megtalálni.
– Ez így volt, mindig itt töltötte a napjait az öreg. Jó régen lehetett pedig nálam is fiatalabbnak tűnsz te gróf … Ifar cirn Inmettiel meghalt. Az apám volt.
– Shenarok, a shenarok tették?
– Ugyan dehogy … a szíve vitte el és a kor. Engem és az öcsémet gyakran szórakoztatott a történeteivel, arról ahogyan a szivárványt fordítva lovagolták, ahogyan gyíkemberekkel küzdöttek, amikor egy egész ménest hajszoltak Toronban. Furcsa, azokban a történetekben is volt egy gróf … az meg a te apád lehetett akkor.
– Hát persze! – kapott a lehetőségen Alucardo – Az lesz az! Nem zavarnálak meg, hogyha te így éppen így itt és ő … szóval … mennünk kell.
– Hmm, pedig nekem ti olyanoknak tűnnek, akiknek szüksége volna egy kalandozóra. Egész életemben erre készültem, pedig apám a spórolt pénzéből Doranba küldött tanulni, ahol varázslónak akartak képezni.
– Ez nagyon érdekes … – kezdett bele Alucardo – de mivel tudnál vállalkozásunk sikeréért tenni?
– Ha ugyan varázsló van, akkor hol vana botod? – kérdezte Axel kételkedve a girhes kis alakot.

Az nem zavartatta magát és kezeit feltartva ráfogott a súlyra, pedig úgy tűnt magának a rúdnak a súlya behorpasztaná a tüdejét. Ehelyett azonban teste hihetetlen változáson ment keresztül, izmai virtustáncot jártak, végtagjai megnőttek majd elernyedtek, arca kinyúlt majd felpüffedt. Mikor az átalakulás végbe ment egy csupa izom és természetellenes testfelépítésű alak feküdt a padon, majd iszonyatos gyorsasággal és erővel kezdett el súlyokat emelni. Axel és Alucardo elismerően néztek össze a mutatványon, majd amikor az Inmettiel fiú végzett és felült a padon elégedett elmosolyodott.

– Ezt az alakot napokig fent tudom tartani, minden létező fizikai képességem többszörösen meghaladja egy földi halandóét – karvastagságú ujjak teli kezét nyújtotta feléjük – Egyébként pedig csak hívjatok a ’HEGY’nek.
– Jártál valaha Alidaxban? – kérdezte Axel elgondolkodva miközben kezet ráztak a tiadlanival.
– Nem, még sohasem. Alidarról már hallottam viszont. – rázta a fejét a fiú.
– Szinte ugyanaz … szinte – mosolyodott el a gróf és felidézte magában az egykori Ifar szellemi képességeit– Van egy helyünk számodra a csapatunkban.

***

Abaszisz országa, Ifin városa. A város rengetegében kevés a tér és még kevesebb az, amelyiket még a söpredék nem foglalta el és sajátította ki saját céljaira. Az ilyen titkos helyek a város igazi kincsei, ahol az a kevés jóravaló ember, aki hajlandó tenni a béke megőrzéséért olykor megpihenhet egy kis időre. Az udvar nem volt néptelen, a három ház és négy lépcső védelmezte kis magaslaton két fa állt és köztük várat mímelő vasjátékok.Körülöttük két-három pad, ahonnan a szülők játszó gyermekeikre ügyelhettek.

Most látszólag egy népesebb kreol bőrű dzsad család utódai élvezték az udvar békéjét és velük szembe, a távolabbi padon ülve egy magányos alak foglalt helyet. Úgy látszott, mint aki egy mozgalmas éjszakán van túl, csak a gyakorló alkoholista szem szúrhatta volna ki az életmóddal járó folyamatos állapotot. Az alak elnyűtt fehér köpenyt viselt, haja kibontva omlitt vállára és arcán többnapos borosta rontotta az összképet, aminek egy részét füstüveg szemlencsék takarták.

Axel Ragaen szinte észrevétlenül ült le az önkívületbe süllyedt aszisz mellé és együtt nézték az önfeledten játszó gyermekeket. Ha a fehér ruhás észre is vette a másikat, nem adta a jelét. A toroni végigmérte a férfit és nehezen tudta összehasonlítani azzal a legalább magánál lévő személlyel, akit egy évvel ezelőtt megismert. Mintha kettejük közül inkább az aszisz került volna rémálom-kamrába … vagy csak hasonlóak a mindennapjai és neki nem volt egy régi boszorkányszeretője, aki kirángassa az állapotából.

– Bolond … esti … szél … – suttogta az aszisz és feljebb tornázta magát a padon.
– Tudod, nem képzeltem, hogy egy ilyen helyen talállak meg. A fajtádhoz jobban illene egy bálterem vagy egy kupleráj ahol könyékig túrhatnál valami könnyű nőcske ruhájába.
– Néha nekem is lehetnek … jó pillanataim – mosolyodott el az aszisz – Axel Ragaen, a férfi, aki senkinek sem hiányzik. Örülök a viszontlátásnak.
– Volna egy küldetés …
– Mehetünk – tápászkodott fel Cloud Boohen a padról és végigropogtatta a csontjait – a kardom valahol … valamelyik házban … szóval volt egy kardom.
– Nem is érdekel mi az és mennyit fizet? – kérdezte Axel Ragaen, akinek egykor csapatvezetőként a részletes információk élet és halál közötti különbséget jelentettek.
– Áh, dehogy – csuklott egyet Cloud, ahogy tántorogva a padra támaszkodott – legutóbb is remek szórakozást biztosítottál Axel Ragaen, biztos vagyok benne, hogy most sem lesz másképp.

Egy nyilvános kúthoz tántorgott, amit folyamatosan pumpálva vizet fröcskölt magára és több napos ruházatára. Miközben felfrissítette magát levette füstüveg lencséjét is, a sérült, halott szemét is megtisztítsa. Axel elszörnyedt a látványtól, pedig egyszer már Erigowban látta egy pillanatra és gladiátorként szörnyűbb sérüléseket is. Azonban a seb olyan idegenül hatott az aszisz egész kisugárzásához képest, hogy Axel úgy érezte hasonló seb lehet, mint amit ő a szíve fölött őriz.

Mikor a dzsad asszony látta, hogy Cloud Boohen távozni készül tapsolt és a gyerekek, mint akik ezt sokszor elpróbálták már, az udvar különböző pontjairól több tárgyat hoztak elő és sorban az aszisz férfihoz járultak vele. Axel Ragaen elégedetten nézte, ahogy előbb egy abbit tőrkard kerül a költő oldalára, sodronying hasonló anyagból, friss fehér ing vastagabb anyagból, köpeny a vállára, egzotikus formájú korall nyakláncot kötött fel, fehér kalpagot csapott a frissen mosott fejébe és végül helyére tolta a füstüveg okulárét.

– Bolond esti szél … – mosolygott bíztatoan Axelre, amikor mindennel végzett és egyenként megérintette a gyerekek fejét. Mielőtt kilépett volna az udvarról még hálásan biccentett a dzsad fejvadásznőnek, aki tovább folytatta a vizitorok kiképzését. Az ilyen titkos helyek a város igazi kincsei, ahol az a kevés jóravaló ember, aki hajlandó tenni a béke megőrzéséért olykor megpihenhet egy kis időre.

***

Miután mindannyian összegyűltek ismét a térképes asztal fölött Dorothea a három új kalandozónak is előadta a helyzet állását és a feladat tervét. Időközben Alucardo gróf egy Vágtatót is hozott Ilanorból, míg Axel Abasziszban járt. Az idősebb íjász férfi azonban láthatóan sok helyen megfordult Yneven, övéről megannyi apró trófea és talizmán csüngött le, melyeket csak a Világgerinctől délre szerezhetett be.
– Ő itt Egylövés Ragor, talán már sokan hallottatok róla – kezdte el bemutatását gróf a honfitársának – Mielőtt ez történt, akkoriban még nem így hívták …
– Megtiszteltetés, hogy ismét együtt harcolhatunk, Ragor – lépett elé az aszisz költő és karját arca előtt keresztezve a Vágtatók köszöntésébe kezdett. Ragor meglepetten kapta maga elé a karját ösztönből és csuklójukat összeérintve viszonozta a gesztust.
– Mi … ismerjük egymást? – kérdezte az ilar mély hangon és a tükrös füstüveget fürkészve.
– Még egy másik életből – mosolyodott el Cloud Boohen.
– Az más, értem – hagyta rá a Vágtató, de a grófnak küldött pillantásából ítélve nem volt biztos a dolgában teljesen.
– A lánya Sigranomó Egyetemén tanul és jól jön neki az az összeg, amit Dorothea a sikeres küldetés teljesítéséért ajánl fel neki. Nagyon drága az oktatás mostanság.
– A lányom a szemem fénye – dünnyögte Ragor – bármit megtennék a boldogságáért.
– Dorothea ÚRNŐ, ha kérhetném – háborgott színpadiasan a boszorkány – de ha már a fizetségnél tartunk … volna itt valami a számodra életem szerelme.

Axel kivételesen nem javította ki, inkább türelmesen figyelt, ahogy az egyik szolgától átvett a nő egy fekete lakkdobozt, amiből egy vastag fém rudat húzott elő … vigyorogva. A hóhajú férfi felvonta a szemöldökét, ami a boszorkányt elégedettséggel töltötte el. Egy csuklómozdulattal és egy rejtett kapcsoló megnyomásával a rúd megelevenedett és a rejtett szerkezet előreugrasztotta a nyelet, majd abból négy irányba kicsapódott egy-egy kegyetlen hegy, majd végül a csúcson is kilökődött egy rideg fekete szurony.

Mindez kevesebb, mint egy szegmensen belül zajlott le, a körben állók elragadtatott sóhajának kíséretében. Dorothea büszkén hordozta végig a termen a fekete szerkezetet és csak Axel előtt állapodott meg, hogy jelentőségteljesen átadja neki. A gladiátor hálás bólintással átvette és a kezében méricskélve a súlyát suhintott vele egy próbát, majd a gombbal visszaalakította ártalmatlan rúddá, csakhogy ismét kicsapja a kegyetlen eszközt.

– Úgy tudom a régi csatacsillagodat elveszítetted valahol messzire … tőlem távol. S a bajnokom nem járkálhat fegyvertelenül ebben a veszélyes világban – cirógatta meg a férfi nyakát, de az teljesen a fegyver hatása alá került – kahrei mechanika, valamivel kevésbé megbízhatóbb, mint a régi jelmágiával rejtett fegyverek, de sokkal strapabíróbb és többször is használható. Kifejezetten neked készíttettem …

– Nagyon biztos voltál benne, hogy elvállalom a küldetést.
– Ismerlek, Axel Ragaen … legalábbis valaha jól ismertelek. – komorodott el egy pillanatra Dorothea szép arca – Ez is, mint a küldetésért ajánlott aranyak is egy névtelen jótevő ajándékai, bizonyos „Vitéz Szabólegényé”, aki Caedon nemesi tanácsának magas rangú tagja. Gyűlöl mindent, ami a Pentáddal kapcsolatos, s bár a városa fizeti az adót, amit kivetettek rá mindent megtenne azért, hogy a yankari kalózok egyszer és mindenkorra eltisztuljanak a partmenti vizekről. Kiterjedt kémhálózata van a Quiron-tengeren toroni és szövetségi körökben is, a gróf révén pedig – Alucardo elismerően biccentett – semlegessége most éppen a mi javunkra válik.
– Nekem volna egy kérdésem – szólt közbe a Hegy, aki még mindig tartotta nem evilági alakját – miért pont ránk volna szükség egy ekkora horderejű feladathoz, miért nem egy nagyobb falkát vagy híresebb kalandozó csapatot bérel fel Alidax egy ilyen … hirtelen összeválogatott kompánia helyett. Ha még tehetős támogató is áll az ügy mögött biztos meg tudná fizetni …
– Ez így igaz – bólintott Dorothea – az Örök Város Bajnokai a roxeni lovagi tornán vesznek részt, a Maradék délen Elfendelben vadászik renegát Della-papokra, a Három Kard Szövetsége az Elátkozott Vidéket járja, az Ynávrávizs tagjai megöregedtek … vagy meghaltak. Isidor de Sedierta a déli pusztákon jár, a Filozófusok falkája pedig sokkal inkább kötődik a Liviniai Gyülekezethet, minthogy Alidaxon segítsen.
– Tehát akit pénzért fel lehetett bérelni már elküldtétek és nem tértek vissza, értem. – ült vissza a helyére a Hegy.
– Úgy tudom Cloud legutóbb sietve kellett elhagynod Eriont. Csak nem valami nő miatt? – kérdezte Dorothea leterelve a témát.
– Valóban, néhány nő miatt … s az egyikük meghalt a magas körökből – válaszolt szárazon az aszisz.
– Úgy tudom ez a névjegyed is – értette félre a helyzet komolyságát a Hegy – halott nőket hagysz magad után.
– Egen … elsősorban boszorkányokat – a rideg füstüvegen keresztül nem látszott a bajvívó szeme – Mikor indulunk pontosan?
– Az Unikornis kifutásra készen áll. Sajnos a barbárokhoz nem vezet a hajómról mágikus rejtek ajtó, így a hagyományos módszerrel kell eljutnunk hozzájuk.
– Remek lesz – sóhajtott Axel Ragaen.
– Kívánjátok, hogy sorsot vessek nektek utazásotok előtt? – kérdezte Dorothea és az övéről apró erszényt oldott le, majd a sakkfigurák közül ötöt sorba állított ma előtt.
– Nem szükséges – berzenkedett Alucardo – sosem szerettem, hogyha elveszik a meglepetést.
– Ha már úgyis egy csapat lettünk – folytatta a Hegy – nem kellene valami név, valami ami kifejezi kis társulásunk célját és minden tagját.
A kalandozók összenéztek, Alucardo csak a fejét ingatta az Inmettial vér változatlanságán. Látszott, hogy Cloud valami fennkölt verssoron gondolkodik, Ragor érdektelenül forgatta ujjai között egy fiatal nő arcának karcmását. Axel Ragaen végignézett a többieken és Dorotheán állapodott meg a tekintete.
– Dönts te, hiszen neked köszönhetően vagyunk most itt és indulunk együtt tovább a nevedben otthonodért harcolni.
– Ti vagytok, akik senkinek sem hiányoznak – kacagott fel a boszorkányúrnő – azt hiszem ennél találóbb elnevezésre nincs is szükségetek.

Ebben maradtak. A férfiak sorra kimentek a teremből, s a harcosok is, hogy Axel és a nő érdemben elbúcsúzhassanak. Hosszú búcsúzás volt. A kapu előtt állva Cloud egy frissen tekert cigarettát nyújtott a kiérkező gladiátornak és együtt gyújtottak rá a kikötőig. Több szó nem esett közöttük ameddig el nem kezdték a kifutás előkészületeit az Unikornis fedélzetén.

***

Dorothea magára maradt a teremben. Kitekintett a széles ablakon a kikötő felé és a távolban hónapok óta szürke sávként koszló hajóblokádra tekintett. Egy hirtelen gondolattal mégis megbontotta az erszény kötését és nézte, ahogy a mágikus por könnyű felhője kiemelkedik belőle. Igézve nézte az mágiától vörösre színezett őrölt csontszemeket kavarogni a levegőben majd nőietlen torokhangon litániába kezdett nekik.

A vörös cszemcsék, mintha hallották volna vagy csak lélegzete szerint rendeződtek széjjel és újra össze … engedelmeskedtek a várossal egyidős boszorkánymágia parancsának. A varázslat tetőpontján gyengéden rájuk fújt és azok komótos vándorlásba kezdtek az öt asztalon álló figura alakja felé. Pár pillanatig kavarogtak csak közöttük, mikor, miután mindegyik párt választott a por erőtlenül zuhant le és terült szét a földabroszon is.

Az ötből három figura alakját teljesen beborította a vörös csontpor, kettő pedig makulátlanul fehér maradt. Dorothea felvonta a szemöldökét az eredmény láttán és elismerősen simította végig mind az öt bábút. Az ablakhoz lépett és figyelte, ahogy az ostrom alatt álló város kikötőjéből egyetlen magányos hajó indult neki a távoli blokádzárnak. A Vörös Halál jelét ötből hárman viselték magukon az Unikornis fedélzetén.

– Érdekes – mondta maga elé – szerencsére valóban ők azok, akik senkinek sem hiányoznak majd.

***

– Lehet rosszkor kérdezem – kezdett bele Cloud Boohen – de egészen pontosan, hogy hajózunk ki ott ahol senkinek sem sikerült még? Persze az ott nem egy Abbitflotta … de azért akkoris gondoltam, hogy megkérdezem.
– A grófnak biztosan van valami terve – lépett mellé Axel és új csatacsillagja mechanikáját próbálgatta – még ha rossz is, általában beválik.
– De most komolyan … tudja valaki, hogy miért hívják Egylövés Ragornak az ilanorit?
– Majd elmondja, hogyha szükségesnek érzi, Hegy – csitította az aszisz – Axel, egészen pontosan hogyan jutottál ki annak idején a barbároktól. Úgy emlékszem vendégmarasztaló népség.
– Megmentettem a vezérük lányát … – morogta a toroni – … magamtól.
– Tudtam, hogy ez is egy kihagyhatatlan utazás lesz az oldaladon – mosolyodott el a bajvívó – még a végére kiderül, hogy nagyobb hóhányó voltál a magad idejében, mint én.
– Mindenki felkészült? – rikkantotta el magát a kormánynál Alucardo Ront’e Rone – hamarosan elérjük a blokádot.
– Miért nem hat a boszorkányok mágiája ezekre a kalózokra? – kérdezte őszintén a Hegy nevű varázsló.
– Ha valaki istent ismer, akkor a kedvemért ne árulja el neki – lépett melléjük a palánkhoz Ragor felhúzott visszacsapó íjjal.
– Gróf! Mostmár azért elárulhatnád a tervedet, akármilyen rossz is. – vizslatta Axel a közeledő hajókat.
– Tervem? – kacagott fel Alucardo – Ez a kaland a legénybúcsúm, toroni. Minden lehetséges!
– Hogy mi van? – kérdezte Axel Ragaen, miközben Cloud mosolyogva húzta ki mellette a tőrkardját. Ragor az íját feszítette és a Hegy is mormolni kezdett. Alidax kikötőjének katapultjai ekkor kezdtek el forró áldást zúdítani ameddig csak erejükből telt.
A yankari kalózok hajóin általános készülődés kezdődött, amikor a naftaviharból kitört előttük az Unikornis orrdísze. Hetek óta senki sem merte megtörni a blokádot és ezért némi időbe tellett, ameddig mindenki a helyére került. Az egymáshoz hű tengeri férfiak összeszokott módon reagáltak és a kosárból felhangzó kiáltások több hajó közeledését jelezték. Az Unikornis mögött derengve tűntek fel a korábban elsüllyesztett tengerjárók képei fedélzetükön Holtak Seregével a naftalángok mögött.

A blokádból több gyors vitorlás is kiúszott, hogy a szokásos módon megcsáklyázzák és elsüllyesszék a merész ellenségüket. Később döbbentek csak rá, hogy anyagtalan képeken ugranak keresztül és a vízbe, vagy ami rosszabb a lángoló naftába estek. Az Unikornis két kalózhajó közé kormányzott és teljes vitorlával készült elsuhanni a nyílt víz felé. Két oldalról több tucat izmos matróz és gyilkos ugrott a fedélzetre, ahol valódi öldöklő küzdelem bontakozott ki.

Miközben a blokád nagyja a szellemhajókkal volt elfoglalva az Unikornis sikeresen kitört a túloldalon és sértetlen maradt. Fedélzetén Akik senkinek sem hiányoznak egyre inkább szorították össze a megmaradt kalózokat. Ragor nyilai pusztító erővel találtak célba, Axel újult erővel és lelkesedéssel forgatta új fegyverét, az aszisz minden halálos szúrást újabb kacajjal tetézett és a Hegy nevéhez méltóan sérthetetlenül pörgött és forgott az ellenségek között.

Hamarosan az utolsó kalózt is átdobták a palánkon és veszteség nélkül folytathatták az útjukat, az utánuk küldött hajónaszádok is visszafordultak, eltűnt mögöttük a blokád árnyéka és lassan Alidax karcsú girbe-gurba tornyai is. Kelet felé fordították az egyszarvút mintázó orrdíszt és rummal ünnepelték az első közös győzelmüket. Ez a nap a kalandozók győzelmével zárult. Ebben az életformában is vannak jó pillanatok …

Virágkapuk ostroma – II. fejezet – Aki senkinek sem hiányzik (M.A.G.U.S. novella)

Vélemény, hozzászólás?