Az előző részben Axel Ragaen és társai megkapták végre a küldetést és elindultak Alidaxból. Útjuk a Tengeri Kígyó Barlangjához vezet, ahol a gladiátort régi ellenségek és barátok várják. Az idei nyereményjátékunkkal összekapcsolt folytatásos novellánk harmadik részében pedig feltűnik a sokat emlegetett Isidor de Sedierta is egy közjáték erejéig, hogy számot adjon kezdődő délvidéki kalandjáról is.
*****
III.
Észak-Ynev, Sinemos-tenger, Sinemosi Liga avagy Sinemossa, Szerelem és Becsület. A tenger kegyes arcát mutatta a győzteseknek és az éjszakát már biztos távolságban tölthették el lehorgonyozva. A víz sem látszott moccanni a Vörös Hold fényének fakulásakor, a mulatság emléke távoli visszhangokká váltak csupán. Az Unikornis halkan nyögdécselt csak, ahogyan az ilyen régi hajóknak egy tengeri csata után kijár. Őrfény sem égett a fedélzeten, hogy ne vonzzák oda a mélység és a felszín ragadozóit az éjszaka során. Antoh tengeristennő áldása érződőtt a levegőben sós pára gyanánt.
Valamerre északabbra Toronban talán éppen most készülnek Weila hónapjai közül a Jéggyémánt havának szokásos köszöntéseire. Axel Ragaen megborzongott, ahogyan próbálta elhessegetni az érzést, hogy honvágya legyen. Az árbócnak támaszkodva figyelte inkább az irányt, ahol távoli partnak még csak sötét sávja sem látszott. Emlékei közül azonban rendre feltűntek a behavazott Vesche falujának képei évekkel ezelőttről.
Összébb húzta magán a Hullámsírból elhozott viharkabát anyagát, de érezte, hogy az ellen a hideg ellen, amit odabent érez kevés lesz a sokat próbált fekete szövet. Úgy érezte, hogy ezen az éjszakán újból alulmarad az álmok, érzések és a fájdalom seregei ellen vívott csatájában. Csalódottságát egy felszakadó sóhajjal próbálta palástolni maga előtt és valamennyire elvonta figyelmét a hidegben kavargó lélegzetének illékony forrósága.
– Te sem tudsz aludni? – maroksárkány fénye lobbant a bal oldalán és az árbóc északi oldalán támaszkodó alakban az asziszra ismert rá, aki ezúttal nem viselte füstüveg okuláréját, csak egy fekete selyemmel takarta el hiányosságát.
– Nem az első ilyen estém lesz … – Axel Ragaen magának sem vallotta be mennyire örül a váratlan társaságának – Számomra is maradt még dohányod?
– Persze – mosolyodott el ádázul Cloud Boohen és a magának gyújtott papírtekercset társa felé nyújtotta – Tudod, akárhány éjszakát virrasztasz majd át, sohasem fogod tudni megszokni.
– Tégedis valamiféle Morgena átok súlyt talán? – kérdezte Axel miután hálásan átvette a cigarettát.
– Az a toroni álomistennő, ugye? – kérdezett vissza Cloud miközben újabb papírt vett elő, hogy most már magának is sodorhasson a dohányból – Nem, azt hiszem az istenekhez ennek vajmi kevés köze van.
Hallgattak. A fedélzet búsan recsegett alattuk tovább, az aszisz is szájába vette végül a tekercs végét és magának is meggyújtotta. Nem néztek egymásra, de együtt figyelték a Vörös Hold vízhalálát a távolban. A vitorlacsigák nyikorgása egyszerre maradt abba azzal a kevés széllel, ami korábban okozta. Valahol a mélyben a többiek önfeledten horkoltak, a gróf pedig visszavonult a kabinja mágikus ajtaja mögé, amiről sohasem tudhatták biztosan, hogy hová is vezet.
Az Éjközép torokszorító némaságát végül ismét az aszisz költő törte meg:
– Azt hiszem a rémálmainkért egyedül saját magunkat okulhatjuk.
– Mindig helyesen cselekedtem – dörmögte szinte maga elé lehajtott fejjel a gladiátor.
– Nem kétlem – bólintott Cloud – de szerintem pontosan tudod, hogy mi az ára a helyes cselekedeteknek. A legtöbb ember boldog öntudatlanságban éli le a mindennapjait: engedelmeskednek az isteneknek, a lobogóknak, az uralkodóknak és családjuknak. Nekik nincs szükségük rá, hogy higgyenek valamiben azon kívül amit előttük vallottak már nemzedékek során át. Az ilyenek szinte készen kapják az életet … és a halált is.
– Arra gondolsz, hogy mi nem ilyenek vagyunk – fordította fejét a középkorú toroni – hogy mi magunknak keressük meg mindazt, amiben érdemesnek tartjuk, hogy higgyünk … hogy aztán saját magunknak választhassuk ki az életet és a halált. Talán igazad is van. – szívott egy újabb mélyet a dohányból.
– Ezért pedig rengeteg áldozatot hozunk amíg élünk … minél tovább … annál többet – folytatta a gondolatot a költő.
– Amikor még tartott a gladiátor kiképzésem volt egy dottore, egy ’verem mester’, aki a harcon kívül sokminden mást is belénk nevelt arról, hogyan viselkedjünk a halál színe előtt a porondon – Axel Ragaen tekintete elfelhősödött ahogy az idő is egyre hidegebbre fordult körülöttük a szélcsendben – Úgy mondta, hogy minden viador egyszer az életében eljut egy helyre, ahol bemutathatja majd a legnagyobb áldozatot és számot adhat majd mindarról, amit addig megtanult és elért, ám mindezek kevesek lesznek a győzelemhez, de ez nem baj. Bárhol is lesz ez a hely, akár lesznek falai, akár nem, akár csontok borítják a padlót akár homok, minden küzdelmünk és erőfeszítésünk ide vezet majd el minket. Ahol szemből és teljes erőnkkel fogadhatjuk majd el a jól megérdemelt halált. A Becsület Arénája, így nevezte.
– Becsület … szép gondolat. Valaha én is hittem benne. – harapott rá keményen a lassan égő szálra az aszisz.
– Mi történt? – kérdezte Axel, aki próbálta kitalálni merről kel majd fel a Kék Hold.
– A becsületben vetett hitemet Gorvikban veszítettem el … talán hallottál is az esetről a gróftól vagy bárki mástól. – hangjából érződőtt, hogy nem szívesen beszél az esetről, de az is, hogy nagyon kikívánkozik a mondanivalója.
– Csak annyit, hogy jártál ott … és hogy sokan nem is hiszik, hogy túlélted – elhallgatta azt a pletykát, miszerint három század falanxharcos és Boohen kedvese is elpusztult az aszisszal Gorvikban az eset folyamán.
– Mindig is két dologban hittem … a Szerelemben és a Becsületben. Soha semmi más nem számított nekem. Az előbbit akkor értettem meg igazán, amikor Erionban megismertem azt, aki miatt végül az utóbbit elveszítettem ott Gorvikban. Ez tíz éve történt, akkoriban a Városok Városa egy egészen más hely volt még. Tele csodával és egzotikus titokkal, mint maga az élet, mely gyömbérillatú volt, s a világ csupán díszlet a szerelemhez. Legalábbis azt hittem. Kezdetben városi legendának hittük mindannyian, de … egyik este kedvesemmel az utcákat jártuk összefonódva, mint egy hétköznapi randevún. Egyszercsak azt hittük zuhogni kezd az eső … de nem eső esett … hanem vér. Később hallottam csak a teljes történetet más kalandozóktól, hogy aznap éjjel a tetők labirintusában egy amund járta halálos táncát egy ember nő megmentéséért. Képtelen dolog, magam sem hittem el könnyedén. Akkoriban fiatal voltam és bohó, azt hittem bármire képes vagyok. De az … az az este megmutatta a legszentebb végső áldozatot, amit valaki másért hozhatunk azzal a félelemmel együtt, hogy talán a látványa is eltaszítja őt tőlünk annak, hogy milyenek is vagyunk valójában. Az amund meghalt, mert hitt a szerelemben az utolsó lélegzetvételig. Számomra ez az örök mérce.
– És a lány, akiről beszéltél? Gorviki volt ugye? – kérdezte Axel. Magában az aszisz történetének tanulságát bontogatta még csak ki.
– Igen, Naima ab Nevernek hívták … egy gorviki nemeshölgy volt. Utána mentem délre, a Szent Földre, ahogyan a kosfej imádói nevezik hazájukat. Ott vesztettem el őt végleg és ott … – messzire lökte magától az elhamvadó csikket – … ott veszítettem el hitemet a Becsületben is.
– Tudod – kezdett bele Axel, hogy ne hagyja társát mélyen az emlékeibe süllyedni – azt hiszem mi ketten sokban hasonlítottunk … régen. Tíz éve még Alidax volt az otthonom, Dorothea a gazdám és csak álmom a szabadság. Az utazás, amire egy bíborgyöngyért indultam a barbár földekre viszont végleg megváltoztatott. Máshogy tekintettem utána a helyre, ahonnan jöttem. Olykor szükséges, hogy az ember vagy kyr, mégha toroni is, hátralépjen kettőt a saját életétől, hogy képes legyen … más szemmel tekinteni rá. Miután eljöttem onnan … üres kézzel … én is csak két dologban voltam képes hinni már: a Szerelemben és a Becsületben. Mert az ég alatt többé semmi másnak nem találtam értelmét. Veled ellentétben azonban én az előbbiben veszítettem el a hitemet … de azt nem kell részleteznek neked azt hiszem … hiszen jelen voltál. Azóta nincsen nyugtom, azóta nem hoz enyhülést az álom, s ahogy előtte sohasem, úgy most sem lelek békét … a különbség talán … hogy nem is remélek többé. Ébren is, érzem azt a sajgó hideg ürességet magamban és két kézzel, tíz körömmel kapaszkodom abba az egyetlen dologba, amiben még maradt némi hitem, a Becsületembe.
– Olykor ami üresen áll bennünk hamar válik gyűlölet és harag templomává. De talán ez nem is akkora baj, az életünk küzdelem és harc, ha akarjuk, ha nem. Olykor pedig elkél egy kevés indulat ahhoz, amit tennünk kell. Ne felejtsd el Axel Ragaen, a hitet, amit valaki elvett tőled azt már sohasem lesz képes ő visszaadni. A hasonló pedig – keserű mosoly lobban a maroksárkány fényével – nem ugyanaz.
– Szerinted mi az a szerelem, Cloud Boohen? – a toroni gladiátor vágyakozó tekintettel nézett a felkelő Kék Hold irányába – Ha te még hiszel benne, akkor biztosan meg tudod mondani nekem.
– A Szerelem az, ami a legrosszabb verseimnek is értelmet ad. Ami legyőzi az időt, a halált és talán a távolságot is. Az egyetlen amiért érdemes élni és meghalni is. Csek ez a szent és ez az anyag, amiből a lélek áll bennünk. Ez az az erő, ami vénséggé fonnyaszt, hogyha mással látod vagy tudod azt, aki iránt érzed. Ez alkotja a leggyengébb részedet, hogyha a tested törhetetlen is. Hiszem pedig, hogy rám is ez vár majd egyszer a Kárpiton túl … mindannak dacára, amit itt és azóta tettem. Ha ennél katedraibb igazságra vagy kíváncsi keresd meg Isidor de Sedierta barátomat, úgy hiszem találkoztatok Erigowban …
– Mi történt Gorvikban? – kérdezte Axel Ragaen, de látta, hogy kérdése rosszul érte a másikat, mert elindult a hajó belseje felé vezető lépcsőhöz. – Igaz, hogy megölted a nőt, akit szerettél?
– Nem hallottad még a történeteket? Meghaltam – morogta vissza az aszisz világtalan szemét fedő kendőjét visszafordítva a toroninak. Dühösen köpte csak a szót. – Nem hallottad még talán, hogy az élet csak egy álom, amelyik soha nem ér véget? Szép rémálmokat!
***
Dél-Ynev, Pyarroni Államközösség, Larmaron hegység, Közjáték. Isidor de Sedierta messzire járt a katedrától, Erigowtól, de még kalandozótársaitól és barátaitól is. Hetekkel ezelőtt hagyta maga mögött Eriont, a Városok Városát, ahol a Torozon Tavernájába és a Háromfejú Oroszlánhoz címzett Fogadóban még mindig talált veteránokat régi Légiójából, akikkel egykor a sivatagi isten hordái ellen indult rohamra. Itt azonban, a Larmaron bércei közötti úttalan utak ösvényein nagyon távolinak tűntek azok a forró napok.
Már egy ideje gyalogosan kellett haladnia és hátasát kantáron vezette maga után. Vértje, bár hozzászokott súlyához és természetfeletti életereje is segítette, mégis egyre nehezebbnek tűnt, ahogy egyre magasabbra jutott és egyre ritkábbá vált a levegő … és egyre hidegebbé is. Arel Kvartjának Harmadik, a Sólyomszárny Havában járt már az év. Jól tudta, hogy ez itt délen is legalább olyan zord lehet, mint a Szövetség területein északon.
Mégsem torpant meg és mégsem hátrált. Pontosan tudta, hogy mit keres … csak azt nem tudta, hogy hol és egy kicsit bizonytalan volt abban, hogy miért. Egész életében Krad útmutatásait követte és megérzéseit, amelyeket az Örök Bölcs sugallatainak tartott. Rendtársai közül azonban sokan tartották ezeket öncélú kalandozásoknak kétes hírű elemekkel és istenük szempontjait nélkülőző céltalan utazásoknak. Isidort azonban sohasem érdekelte mások véleménye vagy legalábbis úgy tett.
Azonban a legbéketűrőbb lélek számára is eljön az a pillanat, amikor olyannyira eltelítődik az őt körülvevő negatív energiáktól, hogy előbb a könyveiben keres megnyugvást a szíve, majdaniak igazságait fürkészve majd olyasmit talál, készakarva, a poros sorok között, amelyek messzi, távoli útra űzhetik látszólag bűntetlenül, hogy igazolást keressen frissen felfedezett összefüggésekre. „Mert a tudáshoz vezető út mindig tapasztaláson keresztül vezet.”
Istene és lovagrendje bölcsességének igazáról ő sem soha üres szavakkal bizonyosodott meg. Vértjén megkopott a felfestett aranykör ugyan, de nem az idő és a rozsda marta ki, hanem csaták és veszedelmekkel való szembefordulás edzette azzá, akivé mostanra vált. Legendás hős, rettegett lovag, hírneves kalandozó és megbízható barát. A magyarázat a képtelen helyzetre, hogy ezt az útját mégis egymaga kellett, hogy bejárja nem is benne, hanem az elmúlt évek zavaros eseményeiben voltak keresendőek.
Egyesek szerint megváltozott a világ, mert megbékéltek a régi ellenségek. Szerinte azonban csak megbolondult és megőrült minden és mindenki. Kalandozókat ítéltek el hőstettekért, közönséged gyilkosokat emeltek magasba a kezek éljenezve … valami elromlott. A bárdok elfelejtették a régi dalokat és az újak hamisan csengtek az ő fülének, aki megélte és végigélte a legtöbb világformáló eseményt az elmúlt két évtizedben.
A Larmaron bércei között valaha rengeteg kisebb nagyobb Krad erődítmény állt, a Dúlás előtt és után is. Idővel azonban elnéptelenedtek vagy áttelepültek, közelebb az új civilizációs központhoz, Új-Pyarronhoz. Mostanra már három elhagyatott romot járt végig az ősi tekercsek és térképek alapján, hogy a felszedegesse az ott elhullajtott és felejtett Tudást, ami istene hatalmának forrása. Immár a negyedik, legtávolabbi cél felé tartott, aminek jelölése mellett a térképen értelmezhetetlen kriksz-krakszok voltak hagyva idegen kezek által.
A lován lévő nyeregtáskában azonban csak pár égett szélű tekercs csonk és néhány elveszített aranykört mintázó Szent Szimbólum lapult. Öröm az ürömben, hogy egykori hittársai jó munkát végeztek a váraik elhagyásakor és szinte semmi pótolhatatlan vagy veszedelmes dolgot nem hagytak őrizetlenül maguk után. Elmosolyodott arra a gondolatra, hogyha feletteseitől kapja ezt a feladatot korábban, akkor bizonyosan penitenciának élte volna meg.
Nem szakrális hatalma, hanem kalandozóként kiélesedett ösztönei késztették megállásra és, hogy körbe kémleljen. Pár pillanatig mozdulatlanul állt és elméjét igyekezett kiterjeszteni környezetére, eredménytelenül. Hogyha valaki tényleg les rá a sűrű erdőben, vagy nyomait koslatja, akkor elég ügyes és jól képzett, hogy leplezze a jelenlétét … azonban, hogyha kárára akarna tenni korábban is megtehette volna de legkésőbb most, hogy álló célpontot nyújt neki.
Ilyen mélyen az államközösség szívében és különösen a Larmaron rengetegeiben amúgy sem számíthat az utazó hagyományos rablótámadásra. Isidor de Sedierta elméjének megmaradt hatalmát a menetelés tovább folytatására használta fel inkább és zordan elgondolkodott hogyan és miként állítson majd csapdát a nyomában járó ismeretlennek. Prémes köpenyét látszólag jobban maga köré csavarta, hogy a láncai összecsendültek, de valójában másfélkezes kardját lazította meg a takarásban.
A lassan távolodó lovag látványára az idegen bátorsága is visszatért valamelyest. Hideg ellen is védő bőrruhája tökéletes álcázást biztosított neki az erdő fái között legalább három évszak árnyalatai során. Lassan és hangtalanul visszaeresztette az íját megfeszült állapotából és a nyílvesszőt is a karcsú tegezbe döfte. Szőke haját gondosan csomózott kacsok tartották, mégis végigsimított rajtuk feszültsége enyhítésére. Szemei kéken villantak a parancsa gondolataira, amiket feljebbvalóitól kapott: Krad nevében, Isidor de Sedierta nem hagyhatja el élve a Larmaront…
***
Észak-Ynev, Keleti Barbárok, J’Hapinia hegység északi partvidéke, Tengeri Kígyó Barlangja. A zátonyokon túljutva az Unikornis már akadálytalanul juthatott közelebb a természetes védművekként velük szemben magasodó zord parthoz. Az óceáni áramlatok által évek százai és ezrei során koptatott hegy közeteiből az ősibbek dárdákként meredtek az érkezők felé, akik teljes fegyverzetben és felkészülve gyűltek össze a fedélzeten a kikötéshez … mert tudták, hogy bármi más cselekedet vagy kimenetel küldetésük és életük végét jelentette volna.
A Tengeri Kígyó Barlangja volt a Keleti Barbárok mindenkori uralkodójának a közkeletű szálláshelye. Jelenleg azonban nem volt olyan erős férfiú, aki képes lett volna egyesíteni az örökkön marakodó vad törzseket. Így most a csapat a leghírhedtebb és a legnagyobb hatalmú kánhoz készült vendégségbe, hívatlanul és bejelentkezés nélkül. Nem értettek egyet a gróf elképzelésével, de nekik sem volt volt jobb ötletük hosszas tanakodás után sem, így ráálltak a tervre.
Nem kellett csalódniuk a fogadóbizottságban sem, hamarosan mint a nagy hal körül zsongó kisebb ragadozók lepték el a vízet a gyors kis evezős csónakok és zsákmányolt vitorlások a zátonyok és a barlang szája közötti területet a sziklák mögül előúszva. Értetlenül álltak a háromárbócos védtelenségén és békés viselkedése előtt, de azért biztos, ami biztos megcsáklyázták és hamarosan ellepték az Unikornis fedélzetét a tengeri állatok bőréből vartt gúnyás csupa-izom férfiak hátuk közepéig érő vagy félig leborotvált hajjal.
Testfelépítésük komolyan felülmúlta a csapat tagjaiét, még Axel Ragaenen is túltett egy-egy szikárabb példány. Inmettielnek korábban egyértelműen az értésére adták, kétszer is, hogy eszébe se jusson a babonás természeti nép között mágikus hatalmával kérkedni, így most pontosan úgy festett, ahogyan Tiadlan fővárosában, Elyaban, amikor a gróf és a toroni ráakadtak. A barbárok felindultan rohangálták és ugrálták körbe őket, de annál messzebb nem merészkedtek, hogy míves fegyvereiket lengették a foglyaik előtt.
A gróf terve bevált. Fél óra múlva már a szárazdokkba vontatott hajójukról fegyvertelenül és rabláncon vezették őket egymás után a J’Hapinia szikláinak szíve felé őket felfoghatatlanul bonyolult főldalatti útvesztőn keresztül. Voltak folyosók és termek, amiken áthaladtak, amik magukon viselték az itt élők keze munkáját és az építkezésben való járatlanságát. Máshol viszont az emberi kultúráknál is ősibb romcsarnokokon keresztül vezették őket végig, amelyek nem lehettek a barbárok alkotásai.
Az egyik ilyen hatalmas belmagasságú veremben ért véget az útjuk, amit jól láthatóan belaktak a helyi kalóz-barbárok és egyszerre használták az ősi mélyben fekvő palota romjait szállásnak, kincstárnak és trónteremnek. A láncra vert rabokat egyenként térdre rugdosták miután kiegyenesítették sorukat és mikor a szemük hozzá szokott az itteni félhomályhoz lassan kirajzolódott előttük a Tengeri Kígyó Barlangjának a szíve.
A csarnok hátterében egy tó felszíne csillogott tompán a valahonnan magasból beszűrődő kevés természetes fényben. Előterében mindennek sokkal világibb hívságok ragyogtak halmokban arany – és más színesfémből vert pénzek, fegyverek, ékszerek és értékes bútordarabok hevenyészetten elhajigálva. A láthatóan zsákmányolt javak olyan módon telítették el a tópartot, hogy sok helyen a pénzhalmot el is nyelte a víz a barbárok pedig zavartlanul trappoltak mezítláb a kincseken.
Az egyik közelebbi, már jócskán letaposott kincshalmon az aranydíszekből kicsit ferdén állt ki egy hatalmas fehér márványból faragott trónus, amelyek egy valaha hatalmas testi erővel rendelkezett aggastyán foglalt helyet, mostanra láthatóan megereszkedett és a hirtelen jómodba belefeledkezett testű idősebb barbárnak tűnt. Szakállába már több ősz szálfolyam vegyült, mint hollófekete, sörénye megkopott, helyenként fakó és hiányos, amit akár korábbi ádáz küzdelmek is okozhattak.
Ruházata magán viselte népe és maga mesterségének címereit olyan formán, hogy szinte az összes Quiron – és Sinemos – tenger menti kultúra képviseltette magát rajta egyszerre. Bő tiadlani selyemruháját széles és többsoros aszisz övvel igazította magára, csuklóján toroni famorok ékszerei csillogtak, de korona gyanánt egy enoszukei uralkodó acél fejfedője díszelgett. Csupán a helyzet és a körülmények, illetve a férfi valóban rettenetes testi erejének az árnyéka nem engedte nevetségessé válni.
– Axel Ragaen … az alidaxi kurvárium csahos kutyája … hát ismét találkozunk!
– Armaggon kán, a Sinemossa Démoncápája … Üdvözöllek.
– Pofádat befogod, Szürke Másom! – az öreg korát meghazudtoló fürgeséggel ugrott fel a márványtrónról és csúszott le csilingelve a kincseken, hogy azok közül egy arany pengéjű handzsárt kirántva érkezzen a térdelő gladiátor elé veszedelmesen lengetve – Mikor legutóbb találkoztunk esküvel fogadtad, hogy soha, de SOHA nem térsz ide vissza! Mindig is tudtam, hogy olyan esküszegű féreg vagy, mint a hasonszőrű hóhajú kyrek!
– Nem én rendelkezem a sorsommal, kán. Szabadságomért fizetek ezzel az úttal olyasvalakinek, akinek már nem tartozom ezután semmivel.
– Szabadságodért … mi? – vigyorodott el a kán és egy másik halomra dobta a görbe kardot – Azt mindig is sokra tartottad … a lányom szerint is. Még mindig többre tartod az életednél, igaz? Megmondtam neked, Szürke Más, ha újra találkozunk, akkor elveszem tőled mindkettőt!
– Méltóságos Armaggon kán, fontos küldetésben érkeztünk hozzád … – kezdett bele a gróf, de a barbár vezér gyűrűs tenyerének pofonja jobb belátásra térítette.
– Pofa sutba, nyiszlett csinos fiú! Majd akkor tátsd ki, amikor már a kis kedvenceim harapdálják le a csontodról a húst! – a kalandozók ekkorra fedezték fel a trón mögötti medencében úszkáló sötét háromszögletű uszonyokat – A megszólításom pedig mindenki mástól csak Démoncápa lehet.
– És én még azt hittem, hogy én vagyok a legrosszabb a kedveseim családjaival való találkozásnál – dünnyögte ádáz mosollyal a bajvívó.
– Mit mondtam nektek a beszédről, te félsz … te félsze … – a kán lendülő karja félúton hanyatlott az oldala mellé – a Világok Úrnőjének kiszáradt picsájára … miért vagy te nekem ilyen átkozottul ismerős?
Az aszisz sóhajtva állt fel görnyedt testtartásából, de senki sem akadályozta meg ebben valamiért. Csak akkor mozdultak közelebb a fegyveres barbárok, amikor bilincsinek zárját a tenyerébe rejtett dobótőrével egy hangos kattanással kinyitotta, de a kán intésére, ekkor sem teperték le. Cloud Boohen szembefordult az idős vezérrel és tiszteletteljesen meghajolt, amennyire csak két azonos rangú személy között az csak az udvari etikettben elvárható.
– A nevem Cloud Boohen, de atyámat csak mint az V. Ottlokirként ismerhetted, magam pedig egy ideig a hatodik voltam ugyanazon névvel Abaszisz abbit trónusán. Tudom, hogy az oldalán küzdöttél fél emberöltővel ezelőtt a XIV. Zászlóháborúban észak Vörös Lobogóinak erejével szemben és a lázadó Szigetbirtok seregeivel. Fiatal koromban egy alkalommal magam is jártam csarnokaid között a kíséretében, de … az emlékeimben valahogy máshogy festenek … rád viszont jól emlékszem Démoncápa, akkor még egy másik kán törzsében voltál rettegett és híres tengeri farkas.
– Megáll az eszem – kerekedett el Armaggon kán szeme – a ’zötödik-ottlokirály pujálya. Keblemre te savanyú szőlő imádó kis vasgyúró! – öblös karjaival körül ölelte az asziszt, aki amennyire kedélye engedte megveregette a hatalmas férfi vállait, az pedig még mindig a bajvívót szorongatva ordított teli torokból a többi barbároknak – Fényt és zabát! Egy királyi sarjat látunk ma vendégül, fiúk. De kár, hogy nem szóltál előbb a jöveteledről kölyök! Emlékszem ám rád.
A többi kalandozó értetlenül nézte végig a közjátékot és még akkor sem teljesen fogták fel, hogy mi történt, amikor a barbárok egyenként eloldották béklyóikat és felsegítették őket. Akkor hitték csak el, hogy Axel Ragaent nem végzi ki a kán és, hogy nem dobják őket a cápáktól hemzsegő földalatti tóba, amikor a romok között mindenhol fények gyúltak és női-gyermeki kiáltozás kapcsolódott a zsivalyhoz. Egyikük sem kommentálta Inmettiel megszólalását mindezek után.
– Akkor most megkeressük a barbárok vezérét, ugye? – kérdezte a Hegy – Srácok? SRÁCOK?!
***
Dél-Ynev, Pyarroni Államközösség, Larmaron hegység, Közjáték 2. Isidor de Sedierta megtalálta az ösvényt, amit keresett. Szűk hágón vezetett keresztül, ahol a növényzet gyérebb volt. Bár tudta, hogy ezzel magasságot veszít, de hogyha bárki követi, akkor a hágó kijáratában már szabad szemmel is látnia kell majd és akkor leleplezheti. Nem kellett csalódnia, az ösvény felénél sem járt, amikor kibukkant mögötte a sűrűből egy erdőjáró ruházatot viselő attraktív szőke nő, mikor lopva hátralesett.
Visszacsapó íját leajzva jobb kezében tartva, a békés szándék jeleként közeledett és a lovag úgy döntött, hogy bevárja a váratlan vendéget. Prémes köpenyét lobogtatta a szél, de úgy döntött, hogy vaskesztyűs kezeit biztos távolságban tartja kardja markolatától. Jobb a békesség. Ahogy a különös személy közeledett felé a Tudás paplovagja egyre több apró jelből egyre pontosabban olvashatta ki, hogy kiféle-miféle.
Arcvonásai alapján tisztavérű pyar, járása ruganyosságából arra következtett, hogy nem csupán erdőjárásban jeleskedik a nő, öltözete kisebb módosításai szerint inkább fejvadásznak tűnt neki. Látható talizmánt vagy szimbólumot nem viselt, így nem tudta meghatározni milyen istenben hisz és mit tisztel, ami ebben a helyzetben egyaránt lehetett rossz ómen, mint rossz jel is. Az íjon és a hátán feszülő tegezen kívül nem volt nála más fegyver, de könnyedén el tudta képzelni, hogy a gyalogló csizmában lapul egy, vagy több, éles kés vagy dobópenge is.
A lány végigmérte a férfit amikor közelebb ért hozzá, de amennyire tehette elkerülte és úgy tetszett a helyzet egyértelműsége ellenére úgy tesz majd, mint aki elkerüli a szűk ösvényen. Isidor azonban száz meg száz csata mellett legalább annyi győzelmi bálon csiszolta társalgási stílusát tökéletesre, így amikor az erdőjáró ellépett volna mellette merészen elé állt és köhintéssel jelezte jelenlétét a másiknak vaskesztyűs kezét az ajkai elé tartva.
– Bocsásson meg, kisasszony – kezdte a tőle telhető legkevesebb északi akcentussal – nem tudna ajánlani egy jó fogadót itt a városban?
– … – a fejvadászlányt megakasztotta ez a váratlan és értelmetlen kérdés – Ez egy erdő.
– Akkor igazán beláthatja, hogy alaposan eltévedtem – tárta szét a karjait a lovag bocsánatkérő mosollyal, ezzel is szűkítve a másik továbbjutási lehetőségeit – jócskán rámférne egy tapasztalt és megbízható vezető a legközelebbi helyre, ahol eltölthetem az éjszakát és … ha Krad megbocsát … még valamiféle kellemes italt is mérnek a magam fajta kóborlovagnak.
– Nos – mosolyodott el a szőke lány eldöntve, hogy belemegy a játékba – tudomásom szerint a Kíváncsi Csókák kolostorerődje nincsen messze innen, valamivel fentebb a meredekebb sziklafalon.
– Ha már ilyen zord körülmények között találkoztunk és mégis ilyen jó szívvel volt sorsom és irántam is – toldotta meg Isidor gesztusait azzal, hogy a lány mellé lépve prémes köpenye melegét kiterjesztette a vállaira – igazán nem venném a szívemre, hogy egy ilyen jólelkű teremtés egyedül töltse idekint az éjszakát. Engedje meg, hogy egy forralt borral pótoljam testének melegét majd, amit az odaút fáradalmai jelentenek majd.
– Végülis … – a szőke fejvadászlány magán is meglepődött, hogy a lovag szemtelen és gáláns közeledése nem borzongatta meg úgy, ahogyan máskor szokott reagálni férfiakra – … egy forralt borba még soha senki sem halt bele.
A furcsa pár elindult az ösvényen és Isidor fellelkesült a tudattól, hogy nem csak az értetlen hátasával beszélgethet a hátralévő úton. Önkéntelenül beszélni és mesélni kezdett az idevezető útjáról, amit senkivel sem osztott meg eddig. Teljesen bele is feledkezett a Hat Városban eltöltött napok ecsetéséről, a Déli Városállamok beli kóborlásról, ahol szinte minden fűről és fáról egy régi kalandja jutott az eszébe.
A szőke fejvadászlány egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta. A látszólag fiatal és tapasztalatlan lovag tekintete és fegyverzete egészen másról árulkodott, mint örökifjú mosolya, de történetei nyomán úgy tűnt egy sokkal öregebb és bölcsebb lélekkel hozta össze a sors. Ha pedig kicsit szabadabban értelmezi a megbizatását, akkor tulajdonképpen védelmeznie kell ezt a különös északit a Larmaron területén belül, ameddig el nem hagyja azt … addig viszont ez a köpeny kifejezetten melegnek és ez a társaság kifejezetten kellemesnek ígérkezik.
Felettük a Larmaron hegyei között pedig ott állt távolban a Kíváncsi Csókák kolostorerődje. Ősöreg sziklaóriás, mely többször cserélt gazdát az írott történelemben, mint annak ellőtte. Vízköpői szárnyas lényeket formáznak, tornyai között szüntelenül süvolt a szél, fény árad az ablakaiból. Különös szerzetek lakják, akik Krad, az Örök Bölcs tanait a legfurcsábban értelmezik mind közül Yneven. Örökké víg, lelkes vándorok mindig teli hassal egy hatalmas könyvtárban … ahol sohasem hallgat el a zene. Phaethón Moonspell otthona, aki Ynev legboldogabb amundjának hírében áll és úgy nevezik …
… a Holdfivér.
***
Észak-Ynev, Keleti Barbárok, J’Hapinia hegység északi partvidéke, Tengeri Kígyó Barlangja. A terem valaha egészen más célra szolgálhatott, de mivel az sem volt felismerhető, hogy kik vagy mik építették így talán nem is volt ez annyira fontos. A kőemelvényeken különféle ételek voltak kikészítve, s mégis a csonka szobrok ölében is tálak és kosarak roskadoztak frissen súlt húsokkal és péksüteményekkel. Az asztalokon egzotikus gyömölcsök sorakoztak, vérrel szerzett jó ízű zsákmány, de savanyú szőlő is volt Cloud Boohen legnagyobb örömére.
– Most már azért elköphetnéd te jóképű aszisz ficsúr, hogy mi járatban vagytok az én udvaromban – csapott a kán a mellett űlő bajvívó hátára egy zsíros cupákkal, de ezt leszámítva a stílusa sokat csiszolódott vendégeivel szemben mióta megtudta, hogy kinek a kíséretében érkeztek.
– Ahogyan említetted is korábban, Démoncápa, Alidaxból érkeztünk, mert az ottani boszorkányok bajba kerültek és úgy megszorongatték őket tengeren és vízen, hogy a baldachinok közé szorított tudományuk kevés ahhoz, hogy kivágják magukat. Ezért kellettünk mi …
– … merthogy mi kellünk a szukáknak – hörgött Armaggon kán – Tudom mi baja a vérbajos némbereknek ’zottlokir, már több idegbeteg követet küldtek hozzám, de csak kevésnek volt annyi esze, hogy szemből érkezzen a tenger felől. Amelyik elért egyáltalán idáig a kis kedvenceimmel való találkozás előtt azért elsikoltotta, hogy a yankari kalózok kinézték maguknak banyák öblét és öleit maguknak. Miért kellene nekem bármit is tennem értük? Miért érne az meg nekem meg a fiúknak, mi?
– Úgy hiszem, hogy a Fekete Lobogó szövetségeseként … – kezdett bele a gróf, de bátorságát ezúttal egy csontos falat érkezése akasztotta meg, amit a kán tiszta erővel vágott az arcába.
– Már mondtam, hogy ez a lóimádó kussoljon, hogyha nem tud beszélni – fordult vissza az asziszhoz – értem én, hogy ugyanabban a rongyos csapatban játszunk Alidaxal, de most nincsen Zászlóháború fiam és a törzsek sem egységesek, ha akarnék sem tudnék elegendő emberrel odahajózni, hogy felmentsem a várost. Ehh, ráadásul Alidax még rohadt messze is van! Békeidőben a lobogókkal segget is lehetne törölni. Egyél kölyök!
– Azt hiszem eltört az orrom … – szipogta Alucardo Ront’e Rone panaszosan, de csak Hegy Inmettiel bólintott rá együttérzően.
– Úgy tudom, hogy egyetlen kán is össze tudná kovácsolni a törzseitek nagy részét Armaggon – hajolt meg ültében Egylövés Ragor – népeink legendái rokonok egymással, ha mi magunk nem is. Elveszett ereklyékről és nagyhatalmú varázstárgyakról regélnek, amelyeket az idő elkobzott a Keleti Barbárok földjéről és atyáitól.
– Igaz lehet – kopogott ujjaival elgondolkodva a vénember az asztalon – de még egyik szent tárgyunkat sem találtuk meg soha. Pedig elhiheted, hogy elég baromerős korg szaladgál a világban azzal az álommal, hogy egyesíti az istenek hatalmát és visszacsalogatja Ymdollt. De ez csak mese azt hiszem, fiatalon én is álmodoztam arról, hogy egy portyázás során valamelyik hajón meglelem. Ramkir óriás gránitvadkanját, Tomatis üllőjét vagy éppen a Gaddult, a nap és csillagok fényét összegyűjtó gyémántot … de ehh, felnőttem, túl sok asszonyt erőszakoltam és túl sok férfit öltem meg, hogy hinni tudjak ilyesmiben.
– Hogyha elhozzuk neked valamelyiket, Démoncápa – emelkedett szólásra Axel Ragaen, aki eddig inkább a teremben forgolódó barbár asszonyokat figyelte – megesküszöl, hogy mindent megteszel a törzsek egyesítésére és Alidax felmentésére vonulsz hajókkal és harcosokkal?
– Szürke Más – szűkült össze a szeme Armaggon kánnak – hogyha ezt megtennéd, akkor magam adnám lelkemet az isteneknek, hogy ezzel is ünnepeljem visszatérésüket ebbe az elbaszódott világba! – Cloud Boohen felé fordult ültében és megfogta a vállát hústól zsíros kezével – Hatodik ’zottlokir, hogyha elhozod nekem isteneink elveszett ajándékai közül akár csak az egyiket is, akkor bármit megteszek, amit csak kérsz tőlem. Erre a szavamat adom!
– Én pedig megesküszöm, hogy mindent megteszek az őseid kincsei visszaszerzéséért, ameddig csak hús van a csontomon, Démoncápa.
– Jó fiú vagy te, kicsi ’zottlokir. – üvegesedett el az öreg tekintete – Sajnálom azt, ami atyáddal történt.
– Én is – suttogta Cloud Boohen és megbontott egy üveg aranyszínű égetett szeszt – Igyunk.
– Igyunk hát, így van jól vagy lesz – kurjantott fel Armaggon és a termet elfoglalta a tivornyázás, a hangos zene és a lenge öltözetű barbár asszonyok törzsi táncának árnyjátéka a tábortüzek fényében.
Axel Ragaen hamar elunta a vigasságot. Dühödten pattant fel a helyéről és a tömegben elvegyülve igyekezett minél előbb friss levegőt szívni. Még végigfutott az agyán, hogy magával rángassa az asziszt, legalább a dohányzacskója miatt, de végül inkább letett róla, mert a Démoncápa láthatóan nehezen szabadult meg régi-új kedvencétől, akivel végre egyenrangúnak érezhette magát romos hajlékában.
Némi kóválygás után, a friss légmozgást követve kijutott egy sziklaerkélyre, amely párszáz lábnyival a vízszint fölött volt és a benti érzések után a sós íz szinte mellbevágta jó értelemben. Hátát a hűs falnak vetette és próbált nem arra gondolni, hogy mi történt volna, hogyha Cloud Boohen végül nem tart velük. Erigowban egyetlen hibájából annak idején majdnem meghalt ő is a csapatával együtt … kivétel az, aki elárulta.
– Szürke Más, mindenhol kerestelek már – kedves hang az emlékek falán túlról, bárcsak ne jönne közelebb.
– Itt vagyok, csak egy kis … levegőre volt szükségem – próbált nem a lányra nézni, próbálta nem felismerni, próbálta távol tartani a rémálmaitól, próbálta nem szeretni.
– Amikor hallottam, hogy visszatértél alig akartam elhinni. – gyöngyöző homlokáról puha kéz simítja ki a fehér hajszálakat – Nem változtál …
– De igen, nagyon sokat – fáradtan néz a gyönyörű szemekbe – öregedtem.
– Milyen távol voltál – karok ölelik gyengédebben, mint megérdemelné – milyen messzire.
– Amilyen messzire csak el tudtam jutni – elveszett az ölelésben és a lány hajának illatában.
– Engedd meg, hogy ma éjszakára hordozzam a gondjaidat. Meséld el és oszd meg velem …
– Ami ilyen sokat jelent … – suttogta Axel és a magunknak teremtett rémálmokra gondolt, amiről az aszisz költő beszélt. Ebben a pillanatban mindennél jobban szégyellte és gyűlölte magát a múltja miatt.
„Maradok tollpihe a szélviharban,
maradok suttogás az őrült zajban.”