A sorozat hatodik, befejező kötetének magyar megjelenésére ismét ellátogatott hazánkba a szerző, hogy (immáron külön táskával készüljön a hazaszállítandó Erős Pista számára) jelenlétével és aláírásával búcsúztassa a sorozat olvasóit és főszereplőjét. Személyesen egy nagyon jó humorú és figyelmes írónak ismerhettük meg: készségesen és hosszadalmasan állta az olvasói kérdések rohamát a nyári melegben, illetve külön készül ajándékkal (!!!) azok számára, akik a hosszan kígyózó autogrammos sor végére szorultak.

„A nevem John Wayne Cleaver. Nem rég múltam el tizennyolc éves, és a szörnyvadászat a hobbim. Egy ideig magányosan harcoltam ellenük, később néhány kormányzati ügynök oldalán, de aztán a szörnyek megtaláltak minket. Mindenkit megöltek, úgyhogy most kénytelen vagyok egyedül folytatni.

De már nem sokáig.

Ez itt az én történetem. Annak is a vége.

A John Wayne Cleaver-sorozat utolsó, lehengerlő felvonásában Dan Wells antihőse végső leszámolásra készül a Sorvadtakkal. A Már nincs vesztenivalód a fiatal sorozatgyilkos történetének váratlan fordulatokban bővelkedő, döbbenetes lezárása.”

Érdekes, hogy csak most olvastam el egyáltalán a fenti fülszöveget. A könyv megjelenése és megvétele után már aznap elkezdtem és másnap be is fejeztem. Jogos a feltevés, hogy a sorozat rajongója vagyok. Nagyon vártam a megjelenést és alig bírtam ki, hogy ne angolul vegyem meg és úgy olvassam el. Azonban már hozzászoktam öt rész alatt a Fumax kiadó fordításához és kiadványaihoz és különben is, hogy mutatna a polcon egy másfajta gerinc (mármint könyvgerinc!).  Szóval nem tartott sokáig a hatodik rész, amiből következik, hogy olvastatja magát. Tehát ilyen téren jó.

Emlékszem, az első rész önmagában állva is megdöbbentő volt (Nem vagyok sorozatgyilkos!) és a belőle készült film is tartogatott hangulatos meglepetéseket. Na azért nem mondanám, hogy az eredetiségével vagy újszerűségével hengerelt volna le: simán lehetne rá mondani, hogy az utóbbi évek népszerű Harry Potter, Dexter franchise-oknak egy kellemes és okos keveréke volt nagyon öntve némi Adrian Mole és később korai Stephen King szósszal.

Azonban megvolt benne az a remegő borotvaélen táncolás, a jól fenntartott feszültség amint a tizenéves életkor és a misztikum találkozik. A válaszok keresése és kihívások találkozása, ráébredés hogy nincs új a nap alatt és mégis a régi generációk tudása zéró értéket képvisel az új nehézségekkel szemben. Sokkal több volt benne tehát, mint ami egy lektűrbe kell, de volt valami, ami elválasztotta a valódi irodalomtól: a harsány sulykolása a sorozatgyilkosos szálnak, ami a történetből lassan érezhetően kikopott, de mégis folyamatosan visszatér a narrációban úgy, hogy már nem volt értelme.

Nem minden részt szerettem egyformán a sorozatban és nem is mindegyiket ugyanazért szerettem. Nagyon jó helyzeteket dobott fel, nagyon érdekes nézőpontokat teremtett és fordított a világunk felé … amiket aztán nem mindig használt ki, átrobogott rajtuk érzéketlenül és olvasóként sokszor úgy éreztük nagyon-nagyon másként viselkednénk vagy cselekednénk a főszereplő helyében, de egészen biztos, hogy bizonyos dolgokkal több időt töltöttünk volna el.

A helyzet a hatodik regényre szépen fel lett vezetve: az emberiség titkos háborúja a Sorvadt nevű lényekkel túl van a tetőpontján: immáron csak egyről tudni biztosan, hogy még létezik odakint és csak egyvalaki vadássza őket magára maradva. John Cleaver lassan a huszas éveit kezdi el, de ez nála nem a főiskola és a koleszbulik időszaka hanem annak, hogy stopposként vadászik egy öreg faj tagjaira … mert így döntött. Már csak egy célpontja van, egy bizonyos Rain, akitől látszólag még fajtársai is tartottak hatalmuk virágában (amikor istenkirályokként uralkodtak az emberiségen … régen).

Adott ismét egy kisváros, ahová a nyomok (gyanús halálesetek internetes hírei) vezették el és itt ismét megpróbált beilleszkedni csak annyira, hogy tevékenykedhessen (ejtsd.: öljön). Szakmáján belül helyezkedik el és egy halottasházban talál munkát és helyet. Kicsit lassan indulnak be az események, kicsit sok idő, ameddig felvázolja az író öt könyv után szinte ugyanazt a helyzetet, ahonnan anno John elindult. Kisvárosban üldöz egy természetfeletti sorozatgyilkost és rengeteget gondolkodik, szocializálódik.

Ha ez egy Friedrich Dürrenmatt regény lenne akkor egy szavam sem lenne és tudomásul venném a svájci krimikben megszokott nyakatekert pszichológiai bejezéseket (ha ez egy film lenne akkor pedig az Infernal Affairs 3: Szakadatlan Pokol megoldását). Érezhető, hogy Mr. Wells valami egészen újszerű befejezésre készült. Amikor a könyv harmadánál kb találkozunk az első sorvadttal és zárul az ügy bennem komoly hiányérzet maradt. Ilyen lehetősége még Cleavernek sem volt soha ellenségeivel kapcsolatban … mégis elrohan a dolog mellett és túlgondolkozva gyakorlatilag lemarad az eseményekről.

Ez komoly csalódás volt nekem és idegennek éreztem az eddig megszokott karaktertől. Utána (mivel sejtette milyen következmények lesznek) különös elővigyázatosságba kezd és olyan biztonsági rendszert szerel be a halottasházba ami (szerintem) komolytalan és még egy Reszkessetek Betörők utófilmben sem lenne értelme. Itt azonban ezzel tervezi leszerelni az FBI-t. De az FBI jön, mostmár szinte gondolatot is olvasnak és idegen terepen jobban kiigazodnak mindenkinél, majd „elkapják” Cleaver-t és végig élvezhetjük ugyanazt a jelenetet, mint mindig amikor felnőttekkel beszélget: ő mindenben okosabb, a felnőttek hülyék, majd meglátják ha nem engedik el … és valóban.

Ekkorra feltűnhet már, hogy jócskán túl vagyunk a regény felén és még érdemi nyomozás nem volt. Ilyen már előfordult korábban (Szörnyeteg úr) és kísértetiesen hasonló megoldása lesz: szigorúan az eddig megismert szereplőkből állítja fel a könyv a sorvadtak palettáját és csak az eddig megismert helyeken alakul a finálé. De mivel mindenkinél okosabb a főszereplő (a több ezer éves lényeknél főleg), ezért melldöngetve bemegy hozzájuk beszélgetni. Nem igazán van miről, bár kiderül az utolsó (vagy első) Sorvadt egy különleges képessége és az, hogyan „készülnek” a sorvadtak.

Az a sejtésem, hogy itt, ennél a dialógusnál konkrétan még az író sem tudta, hogy mire is fut ki ez az egész, szinte sorról-sorra érezhető, hogy változik a fejében a koncepció. Biztos gyakran eszébe jutott Orson Scott Card Végjátéka, mert valami hasonló érzelmi alapú logikus döntésre jut az író-főszereplő és gyakorlatilag nem értjük onnantól, hogy ki mit miért csinál és mond a könyv hátralévő részében. nincs baj az ilyen asztrális fröccsökkel, belefér, csak John már nem egy gyerek … tényleg nem az.

A szomorú mélypont ebben az, ahogyan a rejtélyes mondatra („fuss, Rain”) nem igazán kapunk épkézláb választ, de legalábbis az ’ÁHÁ’ pillanat nagyon elmarad. Az, hogy valami furcsa X-men lesz a végén a könyv eddig legártatlanabb/életképtelenebb szereplője és tízesével darálja a kommandósokat már … kicsit gyenge. Ezután jön a befejezés. Ami ugye a fentiek után értelmetlen szerintem, de a végén a kis hollywood-i jelenetnél tudtam, hogy itt tényleg semminek sem lett értelme.

Feltűnt az író kérdezz-felelek részénél, hogy nagyon eltávolodottnak tartja magát a karaktertől és mindenképpen itt le akarta zárni a történetet, hogy ne kelljen írnia róla. Én ezt megértem. Azt is, hogy még mindig Young Adult – Thriller műfajban járunk bokáig, de voltak ennél a résznél sokkal összeszedettebb és intelligensebb epizódjai is a sorozatnak. Azt értem, hogy szufla nem volt már az íróban és a történetben sem, de szerintem érdemelt volna egy (sokkal) átgondoltabb lezárást a sorozat.

Ennek ellenére továbbra is ajánlom mindenkinek a sorozatot és kifejezetten az első részt, amivel indul (még a filmet is belőle, hátha egyszer csinálunk házi-barkács magyar szinkronnal narrációt hozzá). Maga az utazás, a különleges helyzetek amiket felvet és sokszor valóban sötét, mély helyek, ahová elvisz a hat részes történet megéri az időt, energiát és pénzt, amit az ember manapság nehezen szán bármire is. Annyi tanácsot adnék csak a befejezéshez, hogy ne úgy üljön neki senki (ahogy én tettem), hogy kiéhezett vadként ráugrik és pár óra alatt szétcincálja. Talán, amikor majd újraolvasom a sorozatot később a helyére kerülnek az itteni képek és ha csak az volt a cél, hogy Cleavernek egy szokatlan, eddig nem látott befejezést adjon az író búcsúzóul, akkor sikerrel járt.

Dan Wells: Már nincs vesztenivalód (regénykritika)

Vélemény, hozzászólás?