Ayalával a bálban (4.rész)

A küldetés részleteit a tudás istenének egyik leghűségesebb hívétől tudják meg hőseink, Ayala múltjának és hátterének is több részlete kerül napvilágra. Axel és a Szellem igyekeznek közös erkölcsi, faji és filozófiai nevezőre jutni. Addig ameddig sikerül nekik és hogyha nehezen teltek be a leírtakkal a következő részig, ajánlom az egyik orvkadászatból írt kalandot, amelyet Ayala egyik saját kezű illusztrációja díszít. A választott kép a bejegyzés mellé Psycho karakterének, a hallgatag enoszukei tűzszerzetesnek a képe.

IV.

Isidor de Sedierta végigjáratta tekintetét az előtte felsorakozott társaságon. Tekintetében nem látszott megvetés, láthatóan hozzászokott a vegyes összetételű kalandozó kompániákhoz a Tudás istenének szolgálatában töltött esztendők során. Axel azt sem zárta ki, hogyha a grófot ismerte, akkor még maga is megfordulhatott ehhez hasonlóan zavaros összeállításokban.

Az Erigowi Krad Lovagrend tagjai kiképzésük során és már annak előtte is megtanulják gyűlölni a toroniakat. Az igazság pedig az, hogy ez kölcsönös: Toronban sem mulasztják el a kyr hagyományokon élősködő pyar főisten szolgáinak rémtetteit megismertetni a fiatalokkal. Isidorról ráadásul különösen sok szóbeszéd és legenda járt az őrült dalnokok lábán a császárság területén belül.

Axel maga is ismert közülük jópárat: miként érkezett békekövetnek kiadva magát a Zászlóháború zűrzavaros éveiben, csakhogy egy egész helyőrséget és végvárat tegyen a földdel egyenlővé, ezzel is a hazájába beáramló ellenséges sereg útját egyengetve. Miként ragadta el egy ősi hagyományokat őrző boszorkánymesteri rend legféltettebb kincsét, az Elixírt, amely hosszú élettel és örök fiatalsággal ruházta fel. Hasonlóan a grófhoz, Isidor is korban jóval előbbre járt nála, de ennek nem volt jele. Oldalán a könnyűléptű elf lánnyal pedig Axel úgy érezte hozzászokott már az ilyen társasághoz.

Az udvariassági formulák után a lovag hellyel kínálta őket és ameddig elfoglalták azokat ő oldalt felnyírt hajának tetején igazította meg fiatalos copfját mielőtt maga is elhelyezkedett velük szemben. Asztalán zavaros rendben néhány jelentésekkel és jegyzetekkel teli lap alól félszegen bújt ki egy hangjegyekkel telerótt kotta csúcsa, de mikor észrevette Krad paplovagja serényen összerendezte őket az avatatlan szemek elől. Meghúzott egy, a mennyezetről lecsüngő zsinórt és valahol egy néma csengő hangjára válaszolva szolga jelent meg keleti teákkal és déli kávéval a kalandozók legnagyobb örömére.

– A gróf értesített engem arról, hogy a Filozófusok nevében és helyett, díszes társaságot küldd majd, de erre azért én sem számítottam.
– Dwoon verőlegényeket várt talán vagy shadoni kóborlovagokat? – kérdezte epésen a villámmester.
– Talán … talán – gondolkodott el a lovag majd egy kávét és teát húzva maga elé a tálcáról hátradőlt puritán székében – talán a gróf kivételesen tudja, hogy mit csinál.
– Tud valami pontosabbat mondani az estélyről és a célszemélyről? – Axel szerette volna olyan rövidre zárni a beszélgetést amennyire lehet – Illetve az is érdekelne, hogy kinek állhat érdekében az ereni nemes meggyilkolása.
– Ahogyan azt önök is tudják Eligor Herceg visszatérésével igencsak megélénkült az ereni külpolitika. Az ország térnyerése történelmi és etnikai okokból is fontos a Szövetség számára azonban … félünk, hogy a hirtelen változások meggondolatlanok is egyben. Északon a Dúlás nem fejtette ki annyira hatását mint délen és sok helyen Krad egyháza még mindig nem olyan erős, mint az egy főistentől elvárható. Névleg természetesen megtörtént a váltás, de sokan még mindig Kyel-t tekintik döntőbírájuknak és hívei szavának is nagyobb súlya van, mint a tudással rendelkezőknek.
– Tehát a jobb kéz nem mindig tudja, hogy mit csinál a bal. – summázta mosolyogva az enoszukei tűzszerzetes a lovag mondandóját saját magának, akinek keveset mondott a sok ismeretlen isten felemlegetése.
– Így is lehet fogalmazni – hagyta rá Isidor – vagy úgy ahogyan van, hogy engem kevésbé érdekel és érint a nagypolitika, mint az, hogy istenemet a tőlem elvárható legteljesebb körültekintéssel szolgáljam – hosszas gondolkodás után végül a teás csészét emelte ajkához – A szóban forgó nemes két nap múlva érkezik a városba, a bál estéjére ér ide, addig nem is számítok semmilyen fennakadásra. Az azonban bizonyos, hogy ellenségei már a kertek alatt ólálkodnak.
– És ezt miből tudhatjuk ennyire biztosra? – kérdezte a Szellem, aki szeretett az információk forrásáról is meggyőződni, hogyha tehette.
– A toroni diplomácia tudományos célokra rengeteg szállítmányt hozott Shulurból Erigowba – nézett mereven a lovag Axelre – arra hivatkozva, hogy Rusenor éjszakájának csillaghullása idén egészen élénk és gazdag lesz. A közös kyr hagyományokra hivatkozva és az évek óta tartó és biztosnak látszó békére hivatkozva engedélyt kaptak a város uraitól, de az már most egészen biztos, hogy az eddig kisszámú helyi küldöttségük legalább a duplájára nőtt és közöttük több Ikek fejvadász is akad, akik vörös kámeás fejpántjuk alapján a küldetésben járnak- …
– Az Ikrek a császár közvetlen irányítása alatt állnak – morogta Axel kedvetlenül – hogyha pedig ők akarnák az ereni nemes vérét venni, akkor azt szemből, nyíltan és felszólítás után tennék.
– Hát ilyen lovagi kvalitásokkal bírnak ezek a shuluri mestergyilkosok? – kérdezte Isidor, de Axel nem lelt szarkazmust a hangjában – Magam is találkoztam velük korábban, de nem mindegyiknek volt alkalma, hogy csillogtassa a tudományát.
– Nos, a legjobbakkal biztosan nem találkozott. A Kígyó, a Farkas. a Kopó és Pók legendás harcosok hírében állnak mind a mai napig.
– A Kígyó Taba-el-Ibarában tűnt el, a Pók Davalonban halt meg, a Kopó tudomásom szerint gro-ugonban telepedett le a Farkas pedig … ő egy egészen másik történet azt hiszem. Ismerem az Ikrek legendáit és azt is, hogy csak azoknak a története forog közszájon, akikre már a klán nem számíthat többé: lebukott ügynökök vagy üldözött renegátok. Lényegében halottak.
– „De a tetteik örökké hirdetik majd örökkévaló lelkük nagyszerűségét” – idézte Axel a Tharr poklára indulók elbocsátó litániáját.
– A lényeg – folytatta Isidor –, hogy nagy valószínűséggel ők fenekednek a Zászlóháborús veterán diplomatán rajtaütni a jelentések szerint. Egyébként egy igazi világfiról van szó, aki hazájában is rengeteg ellenséget szerzett. Kicsapongó életmód, elfvadászatok, istenkáromlás és sok minden más akadt a rovásán mire a toroniakkal szembeni harcok során megváltotta bűneit a Piderák bevételekor.
– Bocsánat – zökkent ki a bárdlány az eddigi megfigyelő szerepléből – elfvadászatokat említett?
– Sajnos igen – komorult el Isidor – Eligor eltűnése alatt a nemesség egyes tagjai kegyetlen játékot űztek a területeiken élő hosszúéletűekkel szembeni kegyetlenkedésből. Mára ezek természetesen tiltottak, ahogy a Szövetség területén mindig is azok voltak.
– De mégis akkor hogyan engedhették meg, hogy ilyenek történjenek? – a lány őszinte értetlenséggel kérdezte a lovagot – Maguk itt nemes eszméket valló lovagok és papok százai a szomszédban Erenhez képest!
– Meg kell értenie, a háború utáni évek igen zajosak voltak. Toroni utóvédharcosok akadályozták gerillaként seregeink hazatértét, akik pedig megszolgálták azt a békét, amiért a vérüket ontották. A magunk háza táján is rendet kellett tennünk, a győztes háború utáni idő olyan volt, mint egy haonwelli másnap a Dal Havában. Mire eljutottak hozzánk ennek a szokásnak a hírei már nem tudtunk tenni semmit a megakadályozásuk ellen. De higgye el, megpróbáltuk. Most is minden évben több tonnányi aranyat juttatunk a károsultaknak a toroni hadisarcból.
– Megtanulhatták volna már ezer év alatt, hogy a holtakat nem hozza vissza a pénz! – csattant fel a lány és helyéről felpattanva kiviharzott a teremből. A lovag sajnálkozva nézett utána, Axel szó nélkül követte. Valahol még örült is, hogy hamarabb kijuthat a lovag vallató tekintete elől.

A lányt csak az épület sarkánál érte utol. Zúgott a feje a lovag mondandójától, de értette, hogy a lányt még komolyabb aggodalom szállta meg. A vállára tette a kezét és mellé lépett. Egy kis tér tárult eléjük, ami éppen csak egy kútból és egy fából állt, ami körül szolgálólányok hordták a vizet és gyerekek játszottak fogócskát ameddig anyjuk a vödröt cibálja fel a mélyből. A lány révülten nézte őket, miközben ujjával egy dohánycsíkot tekert egy vékony papírba.
– Tudod, hogy nekem is vannak gyerekeim? – kérdezte a férfitől, anélkül, hogy ránézne.
– Azt hiszem, hogy említetted már – kutatott Axel az emlékei között – fiú és lány is.
– Két fiam és egy lányom – bólintott Ayala és elmosolyodott – mondhatni elfhez képest szokatlanul termékeny voltam: száz éves koromtól kezdve három évszázadonként szültem egyet. Általában csak ezer éves korunk után vállalunk utódot és akkor is csak egyet.
– Ők most hol vannak? Merre járnak? – kérdezte Axel, akit egy kicsit mellbevágott három nálánál felfoghatatlanul öregebb lény gondolata, mint Ayala kicsi gyerekei.
– Nem tudom – vallotta be a bárd és meggyújtotta a cigarettáját – a gyerekek túlságosan rám ütöttek azt hiszem. Elhagyták Sirenart évtizedekkel ezelőtt én pedig utánuk indultam a világba. De mégsem találtam meg őket, nem érzem, hogy merre kellene mennem, nem tudom élnek még vagy bajuk van e. Fajtám szégyene vagyok, egy rossz anya.
– Ne mondd ezt, ez nem így van. – csitította a férfi átkarolva a vállát a lánynak – ha máshogy nem is, de tetteink híre biztosan eljut hozzájuk, amiből tudhatják, hogy anyjuk úton van értük és keresi őket.
– De miféle életmód ez? Miféle világ a tiéd? Elfekre vadásznak, kedvtelésből kegyetlenkednek. Mi magunk sokszor alig élünk meg abból, amit egy küldetés után kapunk vagy éppen nem kapunk. Alig nyaljuk meg sebeinket és máris újabb helyre megyünk, így hogyan találna meg minket bárki, aki keres? Ezek az erdők mások, mint ahonnan én jöttem. Te is jártál ott, láttad! Azokban az erdőkben lehet ÉLNI mert maguk is élnek, itt pedig mintha halott lenne a természet mert kőbarlangokkal építitek be a legszebb helyeket és tavakat is, mint valami eszement gliádok!
– Gliá … micsoda? – kérdezte Axel, akit váratlanul ért csendes társa kifakadása.
– Hagyjuk, nem számít – fogta halkabbra Ayala, amikor észrevette, hogy néhány gyerek és anya is érdeklődve feléjük tekinget – kérlek menjünk vissza, ki szeretném pihenni magamat.

Visszatértek az ispotályba ahol társaik már maguk is berendezkedtek a szűkös celláikba. Megegyeztek, hogyha már a szállás ilyen puritán, akkor legalább a kosztjuk ne legyen az és ebédidőre közösen átvonultak az Ezüst Pegazus Fogadóba. Itt egy törpe bányász éhségével lakomáztak, csak Ayala és Axel nem tett ki a rendelések kapcsán. A lánynak látványosan nem volt étvágya, Axelt pedig zavarta ez, így csak sorra kérte ki az aranyszínű égetett szeszeket.

Látva a lány komorságát Szellem mellé csusszant a hosszú asztal melletti padon és felemlegetve saját elf származását, bár csak egyik szülője volt hosszú életű mesélt Ayalának egy haonwelli kalandjáról, ami láthatóan hasonlóan felzaklatta őt, de kimérten és tárgyilagosan elmondta, hogy sok ereni elf megmenekült a kegyetlenkedések elől, hogy elfek és emberek közösen munkálkodtak azon, hogy kimenekítsék őket a veszedelemből, hogy a Szövetség többi országában új életet kezdhessenek.

Axel zavartan nézte őket, ő mindig úgy érezte, hogy kilóg a színesebb kalandozók társaságából. A lány szemébe nézve még a legintimebb pillanataikban is ráncos vénembernek látta magát, a Szellem társaságában pedig nem is értette mit keres mellette a lány, mikor egy ilyen felfoghatatlan szépségű és ápoltságú férfi is akad mellette. Mély sóhajjal itta ki a poharát és amikor látta, hogy a haonwelli nerton szavai hatni kezdenek és a lány elkezd végre rendes húsokat rendelni egy nyögés kíséretében felpattant és kilépett a fogadóból.

Úgy érezte súly nyomja a mellkasát és mint mindig ilyenkor dohány után kezdett kaparászni a zsebében. Váratlanul lépett ki az ajtón és talán éppen ezért vette észre, hogy a tér szemben lévő oldalán egy incognós hírvivő hirtelen irányt változtatott és besietett egy szűk utcába. Axel mereven figyelte ameddig rágyújtott, mert friss emlékei szerint az egy sikátorba vezetett. Megnyugtatta a gondolat, hogy árnyékuk bizonyosan nem helyi és ráadásul kezdő.

Mozgást észlelt az oldaláról, de a dzsad illóolajok illata megelőzte gazdáját, a Szellemet. Hangtalanul lépett Axel mellé és haját megigazította, mert már belépéskor is összekócolta az alacsony ajtófélfa.
– Az a történet, amit a lánynak mondtál el … igaz? – kérdezte Axel.
– Igen, igaz. Csak éppen nem teljes – vallotta be a Szellem és láthatóan az volt az oka, hogy nem beszélt szívesen otthonáról – amikor legutóbb ott jártam tapasztaltam, hogy mivé válnak azok, akik vagyonukat a jó szándékú embercsempészetből szerezték. Sosem hittem volna, hogy elfvérűek képesek olyan … kegyetlenségre.
– Talán az sem biztosíték mindenre – morogta Axel maga elé.
– Talán – bólintott a Szellem – tudom, hogy nem viseltetsz jó érzéssel a fajtájával szemben, de a lány iránt érzel. Ebben biztos vagyok.
– Biztos, mi? – kérdezte Axel, de a következő pillanatban feltűnt a hamis futár a tér túlsó oldalán – Szavad ne feledd, Szellem. Ezt a beszélgetést egy másik alkalommal folytatjuk.
– Hová mész ilyen hirtelen? – kérdezte a Szellem, aki értetlenül figyelte, amint a másik megindul és lépés közben nyilat helyez a frissen vásárolt számszeríja vájatába.
– Csinálni azt, amihez legalább tényleg értek – morogta Axel nem törődve azzal, hogy a másik hallja e válaszát – Vadászni.

(folytatása következik)