Zewir yd Agron: A sziget (harmadik fejezet)

mindig nyirkos, nehéz levegőjű Medera. Közel a határhoz, a tengerhez, s a hegyekhez. Erős kereskedelmi élet, halászat és borászat. A kikötőkben már napkelte előtt bor szagú üvöltések törik meg a némaságot, ahogy a halászok vitorlát bontanak. A tenger felől érkező csípős szél űzi tova az előző éjszaka duhajkodásának minden emlékfoszlányát. Kérges markok és ujjak fonódnak a kötelekre, megfeszülnek a szikár izmok a napcserzett bőr alatt, s a kifutó hajókra felhúzzák a gróf zászlaját. Hangos káromkodások, bajszok alatt mormolt átkok és öblös hahotázások közt csobbannak a hálók a mélykék vízbe, előkerülnek a zsebekből a butykosok is, hogy mire visszatérnek a halászok a partra, az ivókig ne száraz torokkal és teljesen elcsigázottan menjenek a nehéz nap után.
Mikor a nap első sugara előbukkan a horizont mögül már több tucat kereskedő lebbenti fel sátráról a vásznat, hogy több-kevesebb sikerrel túladjon hasznos vagy haszontalan portékáján, s minél több csengő érmét tehessen a nap végén a féltve őrzött ládikába. Alkudozás, esküdözés, félre beszélés, meggyőzés… mindegyik, mint apró penge, mely lassan de biztosan szakajtja fel a gyanútlan vásárló pénzes szütyőjét. Az okos kereskedő jókora részt adományoz a város tulajdonosának. A kofának fizetnie kell, mikor behozza árúját a városba, hogy itt kereskedhet, fizetnie kell a védelemért, fizetnie kell, mert csak így támogathatja az Urat…

De az itt lakók nem panaszkodnak, vagy ha mégis, hát csak magukban. Életük nyugodt, nem emészti az árnyakból egymásra leső gyilkosok harca. A mindennapos kocsmai verekedésektől és az adóságok behajtásától eltekintve ritka itt az erőszak. Bár időről időre akadnak olyanok, kik próbára teszik a Saggia béketűrését.

Egy kézben összpontosul minden, egy akarat mozgatja a várost, s annak lakóit. A gróf kegyelmes atyaként emelkedik Medera felé, kiterjeszti védőszárnyait az itt lakókra. Egy akarat és seregnyi penge.
Napszállta után szerelmes, tüzes vérű és heves ifjak hangjától zengnek az ivók környékei. Lármájuk elnyomja a halkan nyöszörgők siralmát, kik időt kérnek még, hogy megadhassák tartozásukat. A harsány kacajok és ízetlen tréfák a második hold ébredése után néhány órával alább hagynak, nyugovóra tér a város. Nyugovóra, hogy újult erővel kezdhesse elölről a kört.

Ynev szerte neveznek el ivókat, bordélyokat istenekről, angyalokról, de a halál angyalának csak itt, Gorvikban van ivója. Erruh. Vészjósló és sokat mondó. Kőből építették még a város alapításának hajnalán, s talán több halált látott, mint a Szentföld leghírhedtebb csatamezeje. Az ivó feletti két emelt szobái hol kéjes nyögések, hol halálsóhajok terhétől fülledtek. Megfeszülnek és remegnek az izmok, verejtékezik a homlok, kitágulnak a pupillák, kiszáradnak az ajkak, s valaki mámorban, kéjben fürdik, míg más vérben. Bor- és vérgőzös álmok otthona ez a hely, méltó névadójához.
Az ivórész ablakainak többségét rég bedeszkázták, hisz egy rosszabb este is ketten-hárman röpülnek ki rajta, persze nem jó szántukból. De legtöbbször visszatérnek, hogy újra a megmérettetés elé álljanak, és mert örökkön forrongó vérük nem tűrheti a vereség szégyenét. A gorviki vér esszenciája a virtus, s az ezzel járó kitartás.

A düh és gőg mely elönti az elmét, képeket, szavakat, gondolatokat villantva fel, majd némán kúszik az izmokba, hogy tettre sarkalják a testet, melyben ott dübörög Ynev legtüzesebb vére. A legmélyebbről feltörő tűz heve égeti, s cincálja szét azt, ki képtelen uralkodni vérén, s előbb vagy utóbb saját vesztébe rohan.

Több évnyi kiképzéssel és gyakorlással is nehéz volt visszafogni a mélyben tomboló fenevadat Scaron-nak, mikor évekkel ezelőtt Laire beszélgetésre hívta. Az őszülő vadász tekintete baráti volt, szinte már olyan, mintha tulajdon fiát hívta volna el, hogy megbeszéljék a családi ügyeket. Aztán Laire vonásai megkeményedtek, ráncai elmélyültek, s mélyen ülő sötét szemeiből tovatűnt minden érzelem, helyükbe csak a sötétség költözött.
– Apád meghalt. – jelentette ki váratlanul, baritonja közönyös volt, mintha csak parancsot adott volna ki. Hosszú csönd támadt szavai nyomán. Mély, feneketlen némaság, melyet csak egy alig hallható, bizonytalan hang követett.
– Árva vagyok, ezért lettem a Saggia része. – szólalt meg Scaron, ki akkoriban került Medera-ba, mint teljes jogú gon-corga. Szavai erőtlenek voltak, elméje vadul kereste a megoldást a kialakult helyzetre, lelkében furcsa gomolygást váltottak ki a szavak.
– Hét évnyi adómentességért adott el apád, még gyerekkorodban. – a szavak forróbb lángot keltettek életre, mint bármely kovács kemencéje és fújtatója.
– Hogy tudod, maradjon a mi titkunk…- folytatta Laire. – Azt akartam, hogy tudd, honnan indultál és ki is vagy te, mert egész képet kell kialakítanod magadról, ahhoz, hogy a legjobb lehess. A Kiválasztás után jöttem rá, hogy mi a te gyengéd.
Hangja szelíddé vált, de nem nyájassá. Őszintén szólt minden szava, arcának legapróbb rezdülése. A tökéletes mester volt, s nem csak kiemelkedő harci tudása miatt. Lényéből sugárzott valami, ami tiszteletre méltó volt.
– Scaron… egész gyermekkorod óta arra okítottak a corga-ban, hogy tipord el az érzelmeid, zárd ki magadból, hogy mindig tisztafejjel tudj tervezni és cselekedni. És ez igaz is, de emberek vagyunk, s éreznünk kell. Nem kell nagy rést nyitnod a védfaladon, de engedj némi behatást, engedj néha a vérednek…
Aztán elment, nem szólt többet erről, hagyta, hogy az ifjú vadász maga dolgozhassa fel a kapott információt az apjáról, az igazságról, s önmagáról. Lassabb, s kétségtelenül nehezebb az effajta okítás, ám mégis eredményesebb, hisz a diák, a maga erejéből lép előrébb vagy hullik porba.

Az apja halálának ténye, csupán pár napig foglalkoztatta az ifjút. Nem tekintette vérének azt, ki oda lökte őt. Ki úgy mondott le róla, akár egy tárgyról… némi pénzért.
De Laire okítása termékeny földbe hullt. Hónapok, sőt, majd egy év kellett hozzá, hogy Scaron rájöhessen mestere igazságára. Lassan megnyílt az élet felé. Hagyta had áramoljon ereiben az érzés. Lassan, lépésről lépésre ismerte meg az örömöt, a vágyat, a kéjt, haragot, dühöt. Megízlelte az édeset és a keserűt, úgy tekintett minden benyomásra, mintegy pengére, melyet a lehető legjobban meg kell vizsgálni, hogy megismerhesse és végül tökéletesen forgassa és uralja azt. Nem feledte gyermekéveinek tanítását sem, megtalálta az egyensúlyt. Egyik érzelemnek sem hagyott nagyobb teret, mint a szükséges. Nem engedte ki őket az irányítása alól, s elméje végig tiszta maradt.
Nem hozta ő sem szóba többet, de biztos volt benne, hogy a Ramie’cor látja rajta a változást, a fejlődést.

Az eső nem csillapodott éjközépre sem, s az ivóban a füst és szeszszag elegye mellé az ázott ruhák orrfacsaró bűze is hozzátette a magáét. De a szagok sem tudták elkedvetleníteni a kocsma közönségét. A pódiumon két lantos pengette hangszerét, s adták elő Gorvik legremekebb talpalávalóit. A szerelmes nótáktól kezdve, a hősi balladákig mindent tudtak. Az ifjabb muzsikus hangja tiszta volt, akár egy hegyi forrás vize, ott rezgett benne az ártatlanság és naivság fátyla, de barna szemeiből furfang és elevenség látszott. Féloldalas mosolyától elpirultak a lányok, de még az asszonyok is. A duó idősebb tagjának, talán az apja lehetett a másiknak, a hangja betöltötte az egész ivót. Erős volt, mély s kicsit rekedtes, de senki úgy nem énekelt a Szentföldön, mint ő. Valaha tán katona vagy fejvadász lehetett, hisz karján és nyakán oly sebek nyomai maradtak meg, melyet csak penge hagyhatott. És ki valóban mestere a kardforgatásnak, annak a sebhelyek tökéletesen elmesélik a történéseket. Izmai pattanásig feszítették ingjének minden szálát, tekintetéből megfontoltság sugárzott, még a legbúsabb dalok közben is. Mintha őt is egy corga-ban nevelték volna, hol tiltott minden érzelem…
Édes volt a bor, melyet magának kért Scaron, s kellemes a zene. Elméjében hiába kavargott megannyi gondolat, testében mégis nyugalom áradt szét. Mozdulatlanul ült és a két muzsikust figyelte. A húrok rezgését a lantokon, az énekesek mimikáját, szemük csillanását. Senki nem kívánta megzavarni őt, hisz övébe volt fűzve a bíbor kendő. Néha-néha elkapott egy-két kósza pillantást, de azokból csak be nem vallott félelem sugárzott. A kendő nyelvezetet ugyan a pornépnek nem okítják, de tapasztalták már, hogy milyen jelektől kell óvakodniuk. És ez előző Sien-orta számtalan okot adott a félelemre. Minden megmozdulása ellenséges volt és dölyfös. Elvette mit megkívánt, legyen szó bármiről. Lányokat becstelenített meg, s szájhősök vagy épp védtelen ártatlanok torkát metélte el, ha kedve úgy tartotta. Szinte megérdemelte a halált, hisz ostoba volt és mértéktelen. Mohóságát talán csak önimádata múlta felül, de meghunyászkodott és kezes kutyaként simult a gróf lábához, akár egy gerinctelen dzsad. Scaron nem gyűlölte, csupán feleslegesnek ítélte meg létezését.
A gondolatok úgy fonódtak egymásba, mint a frissen sült kalács darabjai, de érzékei élesek maradtak. Nem kellett hátra pillantania, hogy tudja megérkezett Laire. A muzsika ugyan nem hallgatott el, de egy kósza pillanatra minden duhajkodó hang elcsöndesedett, s a legtöbb vendég az érkező felé pillantott. De Laire nem törődött senkivel és a kocsma vendégei sem kívánták magukra vonni az őszülő vadász figyelmét. Voltak ugyan, kik távozóra fogták, ám a legtöbben maradtak, hogy továbbra is évezhessék az alkohol, a csinos és tüzes lányok mámorát és a jó zenét.
– Kedvelem ezt az ivót. – a mester hangjában némi cinkosság csendült, ahogy leült az ifjú mellé és tekintetét a muzsikusok felé fordította.
– Mester… – súgta köszöntését alig hallhatóan Scaron, de némi mosolyt megengedett magának, mikor Laire leintette.
– Most a barát van itt és nem a Ramie’cor. – Tekintetét nem fordította el a zenészektől, s kedvtelve hallgatta a bús melódiát. Merengéséből még az sem rázta fel, mikor az Erruh tulajdonosa saját kezűleg rakta le a kristály poharat asztalukra.
– Megtisztelő uram, hogy újra itt láthatlak. – a tulajdonos groteszk látványt nyújtott, akár egy gro-ugoni goblin. Nyájas hangleejtése és reszelős hangja, behódoló, meggörnyedt testtartása, ferde orra, sárgálló kusza fogai és mindig pénzéhes tekintete oly visszataszító volt, hogy az a hír járta róla, hogy a nők még pénzért sem fekszenek vele össze. De marcona verőlegényei és korbácsa mindig elég romantikusnak tűnt a szerencsétlen leányok számára, hogy ne akarjanak ellenkezni vagy legalábbis tűrjenek..
– Kívánjanak az urak bármit, lehetőségeimhez mérten… – ám mondatát nem tudta befejezni, mert öt erős ujj fonódott a torkára.
– Tisztulj innen Korin, nem hallom tőled a muzsikát. – súgta higgadtan és kimérten Laire.
Korin szinte rohanvást távozott a menedéket nyújtó söntés mögé, hogy nyakát simogatva, máson verje le megaláztatásának szégyenét.

A Ramire’cor egyetlen hörpintéssel ürítette ki poharából a maradék bort, majd felállt és megindult az emelet felé. Scaron, mint hűséges árny követte mesterét fel a második emeletre. Ezen a szinten hat szoba volt csupán, de csak három volt kibérelhető. Az egyikben a tulajdonos lakott, a mellette lévőben a három martalóca, míg a folyosó végén a két lantos kapott szállást. Laire a lépcső melletti szobába nyitott be, s amint beléptek Scaron orrát egyből megcsapta az a jellegzetes szag. Jó pár napja nem volt nyitva az ablak, s mindenhonnan fémes szag szivárgott. Vér szaga.
A mester komótosan sétált be a szobába, mint aki jól ismeri ezt a helyet. Keze minden felesleges mozdulat nélkül találta meg a lámpást és lobbantotta lángra az apró kanócot.
Minden csupa vér volt. Mintha csak valaki több vödörnyi vörös festéket locsolt volna a falakra, az ágyra, a deszkákra, mindenhova. Laire vállmagasságba emelte a lámpást, hogy annak langymeleg narancs fénye mindent megvilágítson.
– Mit látsz? – kérdezte érdeklődve és lassan elkezdett körbe sétálni.
Megdöbbentő látvány volt, ami Scaron elé tárult. Egy rendezett, szinte már mutatós szoba, melyet mindenhol vörösre festett a vér. Homlokán és hátán úgy csorgott végig az izzadtság, mintha most lépett volna be a viharból. Tétován lépett, mint aki csapdától tart. Tekintete mohon követte a lámpás fényét, kíváncsian lesve a legapróbb részletet is.
– Ez rengeteg vér. – súgta elrévedve, s mutató ujját végig húzta a falon. – Nem friss, talán négy-öt napos lehet.
Laire az ifjú felé nyújtotta a lámpást, majd hátrébb lépett. Hagyta, hogy legkiválóbb tanítványa kedvére vizsgálódhasson.
Scaron lassan járt körbe, meg-megállva minden apróság mellett.
– Ez valami játék? – kérdezte, de nem pillantott mesterére, figyelmét az egyik szék kötötte le, melynek csak lábai és a háta volt véres.
– Ehhez kötözték ki az áldozatot… – súgta, majd Laire felé pillantott.
– Marrion vére mind, az elődödé. – a gyér fényben még öregebbnek tűnt, mint valójában. A lámpás lángja nyugodtan járta táncát, az árnyak kontúrja elmosódott volt, Laire vonásai mélyebbek és ridegebbek.
– A tetőn keresztül hozták ide be. Senki nem látta, hogy kik voltak, senki nem hallott semmit.
Scaron tekintete vadászkopóként kereste az árulkodó nyomokat. De nem voltak nyomok.
– Láttam már olyat, ki idomította a vért. Két éve Abrado-ban, egy Holdkos bűntette meg az egyik szolgáját. – Scaron visszalépet Laire mellé az ajtóba, s onnan szemlélte tovább a helyiséget.
– Ezt nem tehette népünk gyermeke. A Giribichi Nagytanács egy holdhónapja betiltotta az Árnyháborút, mert megindulnak a Vértestvériség egységei is Corma-Dina-ra.
A Ramie’cor elhallgatott és jobbját Scaron vállára tette.
– De egy parancsot kiadni és a merényletet kivitelezni két különálló dolog. A külhoni fegyverforgatók kezét nem kötik a mi törvényeink, szokásaink, nehezen fellehetőek és visszanyomozhatóak. – Laire hangja alig volt hallható, mintha csak magát kívánná meggyőzni saját igazáról.
– Valaki a Saggiank vesztét akarja, úgy hogy kiléte soha ne derüljön ki. Tudod mit jelent ez Scaron?
Az ifjú kilépett a folyosóra és elfújta a lámpást. Ide már alig hallatszott fel a lentről jövő lant játék és a vendégek hangja. Homály uralkodott és nyugalom ezen az emeleten.
– Az Arrabettci Saggia egyike a nyolcnak amelyik a Nagytanácsban helyet kapott, nincs olyan klán vagy tarantolo aki meg merne minket támadni. – Scaron egy pillanatra elhallgatott, de némasága csupán egyetlen szívdobbanásnyi ideig tartott. Elméjébe úgy villant a felismerés, akár a ramiera pengéje egy holdfényes éjjelen.
– A Nyolcak soha nem támadhatnak egymásra… ez… ez lehetetlen. – súgta zavarodottan, de Laire gyorsan mozdult. Jobbjával befogta Scaron száját és a füléhez hajolt.
– Nem lehetetlen, megtörtént már. – sziszegte az őszülő vadász. – Négy emberöltővel ezelőtt az Arrabettci és egy másik Saggia összefogott egy harmadik ellen. Írmagjukat is kipusztították és a másik öt hallgatott. A Vértestvériség és Ranagol nem tűrheti a gyengéket.
Laire fekete szemeiben, mintha valami örvénylett volna. Valami, amit eddig Scaron még soha nem látott.
– De mi nem vagyunk gyengék. – súgta a Ramie’cornak, kinek vészjósló vicsor terült szét az arcán.
– Erősek vagyunk, így próbálnak meggyengíteni minket. Klánunk másik két Sien-ortáját is kivégezték, pontosan így, mint Marrion-t. Metra-i és Raquwarra-i szervezet élére is új embert kell majd állítanunk. – Laire arcára a mondat végére újfent nyugalom és kimértség költözött. – Gyere, térjünk vissza a kastélyba, holnap napközépkor érkezik a Gróf unokaöccse és addig még van mit megbeszélünk kettőnknek.
Azzal megindult lefelé a lépcsőn, de Scaron nem mozdult. A Ramie’cor is egyből megállt, de nem fordult hátra.
– Gondolom arra vagy kíváncsi, hogy miért te kaptad a rangot? – lassan megfordult és visszalépett az ifjú elé.
– Mert neked van esélyed arra, hogy túléld a csali szerepét. A Gróf kívánta így. Elég erős vagy ahhoz, hogy túléld ezt, de közel sem feláldozhatatlan.
Aztán csönd lett, lent az ivóban is abba maradt a muzsikaszó, talán szünetüket töltötték a zenészek, s Scaron fülében ezernyi szólamban dübörgött vérének áramlása. Egyetlen pillanatig állt mozdulatlan, majd mélyen meghajolt.
– A Saggia-é vagyok. – szavai őszinték voltak, minden félelemtől mentesek. Erre nevelték, hogy vérét és életét adja a klánért. Nem várta ezt a pillanatot, s nem is képzelte el soha. Szembesülni azzal, hogy halálra ítélik és ő nem is ellenkezik, bárki számára elképzelhetetlennek tűnhet. De Scaron-nak nem.
– Túléled. – mosolyodott el Laire és megindult lefelé a lépcsőn. Ruganyos léptei sem korát, sem az elmúlt percek komolyságát nem tükrözték.
Mire leértek már jóval kevesebb vendég volt az ivóban, s azok többsége is a söntést támasztotta. Senki nem foglalkozott velük, vagy legalábbis próbáltak észrevétlenek maradni.
Oda kint már nem esett, de érezhető volt a közelgő hajnali hideg. Az a hideg, mely bármely évszakban csontig hatol, mielőtt a nap első sugarai elérik a várost.
Az istállóban érte őket utol Korin egyik verőlegénye. Nem lépett túl közel a két vadászhoz, tartotta a távolságot.
– Korin úr üzeni, hogy a kikötőben megkezdték az áru kirakodását. – meghajolt, majd sietősen távozott, mint aki büntetéstől tart.
Szótlanul szerszámozták fel hátasaikat, de némaságukat nem a közelgő Árnyháború szülte, csak a megszokás. Nem hajszolták a lovakat, nyugodt tempóban indultak meg a kikötő, majd a Kastély felé.