A közelgő hajnal ott hagyta nedves leheletét mindenen, ám az ismeretlen árny mégis akadálytalanul mászott fel az Arrabettci kastélyt övező kőfalon. Ujjai magabiztosan találták meg az apró réseket, teste minden izma összhangban dolgozott. Ha jobb kezével kapaszkodott meg, akkor bal lábával keresett újabb támaszt, melyről tovább tolhatta magát fel. Nem jelentett számára gondot a több embernyi magas fal, sem az őrjáratozó saggia tagok. Jól ismerte a kastély környékét, a belső elrendezést és a benne élők módszereit. Hosszú éveken át figyelt, meglapult és kivárt. Néhány év után már valóban elvesztette minden önálló személyiség vonását és teljesen azonosult maszkjával, melyet parancsra húzott arcára és lelkére. De ezt az elváltozást egyetlen, régen ígért, mentális üzenet szűntette meg. Sötét barna szemein át, újra Ő tekintett Medera-ra és nem a meg nem született szolga… Most eljött az idő, hogy ura parancsát beteljesítse.
A mellvéd alatt megállt, s számolni kezdte szívének minden dobbanását. A kaputól két alak beszélgetése szállt el hozzá. Hogy mit beszéltek nem értette, de hangjukat a szél elhozta odáig, ahol ő lapult. Még tíz szívdobbanás és egy másik őrjárat pontosan felette fog elmenni, hogy leváltsa a kapu felső részén strázsálókat. Szénfekete, testre simuló ruhát öltött magára, arcát és végtagjait, melyeket nem fedte a ruha, korommal kente be. Felsőtestére lószőrből szőtt mellényt vett, hogy a hátasok se neszeljék meg az idegen jelenlétét. Nem volt nála semmi, még fegyver sem.
Aztán meghallotta a közelgők lépteit. Lélegzetét visszafogta és teljesen mozdulatlanná dermedt. Tudta, hogy ha eljön a pillanat gyorsan kell cselekednie. A strázsák figyelme az őrségváltás idején a legfelületesebb, hisz váltótársukkal beszélgetnek. És fel is hangoztak a köszöntő szavak. Jobb lábáról elrugaszkodva lökte fel magát, bal kezével rátámaszkodott a fal tetejére, s átvetette magát a mellvéden. Hangtalanul érte el a padlatot, s egyből leguggolt. Három szívdobbanásnyi időt várt, hogy biztosan nem fedezték-e fel, de érkezte titok maradt. Meggörnyedve indult meg a mellvéd árnyékában, ekkor hallotta meg a kapunál állók hangját.
– Kaput nyiss, a Ramie’cor és a Sien-orta visszaért.
A kapu lassan nyílt ki és csupán annyira, hogy egy lovas férjen át egyszerre rajta. Az árny tovább osont a mellvéden, és az istálló mögötti széna kupacba vetette magát. Hangtalanul érkezett új rejtekhelyére, s nem zavarta, hogy a száradó széna néhol bebújt ruházata alá, beakadt lószőr mellényébe. Óvatosan kémlelt körbe, majd két szökkenéssel az istálló falához lapult. A két lovas az udvar közepén járt, mikor leszálltak hátasukról. A lovász álmosan és ráérősen indult meg feléjük, hogy átvegye tőlük a lovakat. Laire magabiztos és ruganyos léptekkel indult meg a kastély felé, majd pár pillanat múlva eltűnt a fáklyafényes folyosókon.
Scaron, hisz feladatai közzé tartozott immáron, elsőként az őrposztokat járta végig. Minden jelentést végig hallgatott, bár tudta jól, hogy nincs oly botor lélek, ki megtámadná őket.
Az árny tudta, hogy nem léphet a kastély falai közzé, hisz felfedné jelenlétét ideje korán. Számolt is ezzel, hangtalanul, a külső fáklyákat kerülve indult meg mégis a kétszárnyú ajtó felé. Léptei könnyedek és némák maradtak, korommal bekent arcának vonásait nem lehetett kifürkészni, csak szeme fehérjének villanása árulhatta volna el őt. A bejárattól úgy tízlépésnyire lévő fél oszlop mögé bújt. Nem kellett sokat várnia Scaron-ra. Mikor az ifjú a fáklya fényébe ért, az árny megszólalt.
– Fegyvertelenül jöttem el hozzád Sien-orta.
Scaron nem torpant meg, lépteinek irányán és sebességén módosított, s néhány gyors szökkenéssel az idegen előtt állt, baljában a ramiera-val, melynek hegye a betolakodó nyakára szegeződött. Ő is tisztában volt azzal, hogy nem csak a gyorsasága miatt tudta ezt megtenni. Az első lépténél látta, hogy az idegen nem fog mozdulni.
– Fegyvertelenül, de nem békével. – Scaron nem beszélt halkan, hangjára néhány őr is felfigyelt, s megindultak a furcsa páros felé.
– Megölhetsz Scaron, de én csak üzenetet hoztam. – halkan beszélt, suttogott, kezeit jól láthatóan eltartotta testétől, hogy az ifjú is láthassa, ujjai közt nem szorongat pengét – Békélj meg önmagaddal Scaron és érezd igazi nemződ szívverését önmagadban. Ha igazi gorviki vagy, végezz atyád ellenségével… öld meg Railon con Arrabettci-t.
Scaron hirtelen és teljesen váratlanul mozdult. Ujjai közt megpördült a ramiera és a markolattal halántékon ütötte az idegent, ki eszméletlenül és ernyedten esett össze. A két őr ekkor ért oda kivont kardokkal.
– Lassúak vagytok és a fal mögé engedtetek egy ellenséget. Vigyétek a kínterembe, majd napkeltekor jelentkezzetek a büntetésért. – azzal sarkon fordult és elsietett.
Nem törődött az idegen szavaival, azok jelentésével, vagy igazságtartalmukkal, lelkét elzárta, s most csak elméjére bízta az irányítást. Egy fertályóra múlva Laire társaságában érkezett meg a kínterembe, ahol már várták őket. A Holdkos és egy külhoni mágiahasználó, ki évtizedek óta szolgálta a saggia-t, meg a vallatómester már ott álltak a betolakodó felett. Az idegen arcáról lemosták a kormot, de nem kezdték meg a vallatást, míg a Ramie’cor meg nem érkezett.
– Elismerésem ügyességed miatt idegen. – biccentett Laire, mikor a betolakodó elé lépett és végig mérte. – Az északi falat megmászni hajnalban, elkerülni az őrséget szép teljesítmény…
Szavai elakadtak és közelebb lépett a leláncolt férfihoz.
– Ismerlek… – súgta az őszülő vadász – … te vagy a Gróf lovainak gyógyásza majd tíz éve…
Nem folytatta mondandóját, a vallatómester felé fordult.
– Vetkőztesd meztelenre. – adta ki parancsát, majd Scaron mellé állt. A vallatómester egy görbe pengéjű kést kapott fel eszközökben gazdag asztaláról és néhány határozott mozdulattal felszaggatta az idegen ruházatát, aztán puszta kézzel tépte le azokat. A ló-gyógyász mellkasán egy tenyérnyi régi heg éktelenkedett.
– Nyúzás. – jelentette ki a vallatómester, majd visszaállt a helyére. Laire lemondóan megrázta a fejét, s visszasimította azt a néhány tincset, mely az arcába hullt.
– Parancsolód ravasz embernek tűnik. Évekkel ezelőtt ide küldött, hogy itt élj, hogy velünk élj, hogy ki ismerj minket, de előtte címerét lenyúzatta rólad. Aztán mikor eljött a pillanat, fegyvertelenül jöttél, gyilkos akarat nélkül. Mágikus véd műveink elsiklottak feletted, őrségünket kijátszottad. – a Ramie’cor újra elhallgatott, ajka lassan vészjósló mosolyra húzódott.
– Vessetek be mindent a vallatás közben, ő az egyetlen nyom, hogy megtudjuk, ki akarja a vesztünket. Szenvedjen, de ne haljon meg.
Mélyen ülő szemei előbb a Holdkosra, majd Scaron-ra villantak.
– Minket vár a Con-corga. – egyszerre indultak meg a pincéből, hogy a Gróf elé járulhassanak.
Scaron emelt fővel, de mégis elcsigázottan lépdelt Laire mögött, a Kos mellett. Elméjében újra és újra visszhangoztak az idegen szavai. Mérlegelve a szavak súlyát, a hanglejtést, a betolakodó szemének villanását, arcának kormos vonását. Aztán elsötétül előtte a világ, erőtlenül rogyott össze, mint mikor küldetésből jön haza. De ez a mágikus álom más volt. Nem volt egyedül, ott bent nem volt egyedül.
Sötét volt és ő ott állt a semmi közepén, a fekete és végtelen, anyagtalan háló az ő szívének verésére hullámzott, majd a hullámzás ritmusa megtört, szétzilálódni látszódott a rend, mely lassan újra helyre állt. Ám az anyagtalan szövet pulzálása gyorsabb volt, egy másik élet ütemét is visszhangozta. Az ifjúra úgy telepedett a mélysötét, mintha össze akarná roppantani őt. Nem bírt mozdulni, s torkából néma üvöltés szállt a semmibe.
– Ne erőlködj. – sziszegte egy ezerszólamú hang, mely minden irányból körbe fonta őt – Eljött az idő, hogy megtudd miért születtél erre a világra, s ki vagy te valójában.
Izmai úgy remegtek, mintha csak a csontról kívánnának leválni. Erei pattanásig feszültek, szájából, orrából és füléből lassan vér kezdett szivárogni.
– Belderro-ban láttad meg Ranagol egét és nem kaptál nevet. Egy szolgálóm Medera-ba vitt, hogy sajátjaként neveljen, s mikor Railon con Arrabettci emberei adómentességért összegyűjtik a gyermekeket, oda adjon nekik. Az én vérem vagy…
A sziszegő hang egyre erőteljesebb lett, mint mikor jégsapkás bércek közül tombolva indul meg a szélvihar. Scaron számára már a lélegzetvétel is oly kínnal járt, melyet ép elme fel nem foghatott.
– Eljött az idő, hogy ahhoz légy hűséges, kinek életed köszönheted. Öld meg az Arrabettci Saggia fejét és haza térhetsz.
Aztán a hang eltűnt, tovaszállt vele a fájdalom és a sötétség is. Nem maradt más, csak ezernyi érzés, kérdés, melyet egyetlen pillanat szült háborgó lelkébe. Izmai elernyedtek, teste sem remegett tiltakozón, úgy érezte, hogy végre megpihenhet. De váratlan nyugalma csupán pillanatig tartott, a végtelen sötétség újra ráomlott. Ez a fájdalom más volt, mint az előző… Épp úgy lüktetett, mint amikor esküje után lelkébe vésték a Saggia billogját. Lüktetett a jel hosszan és fájón, szinte követelve magának Scaron-t.
Elsőként a fény zavarta, kezeit megpróbálta arca elé emelni, de erőt nem érzett magában. Tudata másodjára a szomjúságot fedezte fel, melytől nyelve nem forgott, ajkai fájón összetapadtak. Bőréhez hideg szövet tapadt, tucatszor átizzadt inge, feje alatt kemény csomóvá állt a párna. Újra mozdulni próbált, de egy tenyér óvón a vállához ért.
– Pihenj még. – a hang ismerős volt, s Scaron elméje vadul kutatta a hanghoz tartozó arcot. Jó néhány pillanatba telt, mire felsejlett előtte Laire arca. Laire arca és hangja, de a vállán egy kicsi, finom női tenyeret érzett. A Sien-orta elméjén csak átsuhant a gondolat, hogy biztos még egy cseléd is van bent kettőjükön kívül, de nem is törődőt vele.
– Inni… – sóhajtott az ifjú alig hallhatóan, s mire felfoghatta volna kérését, már érezte nyelve tövében a meleg folyadék epe keserű ízét. Nem nyelt nagyot, de így is érezte, ahogy végig égeti belülről a főzet.
– Rosszabb, mint a kikötőkben mért lőre, de azt mondják ettől jobban leszel. – A Ramie’cor hangja bizalmas volt. – Távozhatsz. – jelentett ki a szolgának, ki a gyógy főzetet hozta be, majd közelebb lépett az ágyhoz.
Scaron először csak a körvonalát látta mesterének, majd lassan kitisztult a kép. Mestere haja hátra volt kötve, egyetlen erős varkocsba, ruházatának minden darabja fekete volt. Ramiera-ja mezítelen pengével nyugodott az övében. De az ifjú tekintete máson állapodott meg. Az övre font kendőkön. Fekete, a harc és háború színe. A legsötétebb vörös, amit a Szentföldön csak elő tudnak állítani, vér és gyilkosság jele. És végül a sárszín, melyet egy gorviki csak a végső esetben tesz láthatóvá. Az árulás és csalódás színét nyíltan csak akkor hordják, ha bosszújúk annyira elvakult, hogy bárkivel harcra kelnek, amennyiben az illető az áruló és közéjük áll. Egyszerre ennyi kendőt az hord, ki maga is érintett az ügyben és csak akkor fűzi mindet az övébe, ha ölni kíván.
– Árnyháború…? – nyögött fel Scaron, ahogy megpróbált könyökére támaszkodva felemelkedni. Elméjébe sokkalta több kérdés fogalmazódott meg, de megtanulta, hogy mindig a legkevesebb kérdezéssel érdeklődjön. Laire közelebb lépett az ágyhoz, fejével nem intett, de nem nézett Scaron-ra.
– Merénylet történt a Con-corga ellen. – jelentette ki az őszülő vadász, miközben tekintetével az ablakon túli világot pásztázta. Scaron-t nem az lepte meg legjobban, amit hallott, sokkalta jobban zavarta, az, hogy Laire ezt olyan nyugalommal jelentette ki, mintha nem is történt volna meg.
– Te tetted. – mélyen ülő szemei cinkosan villantak az ifjúra – Miután eszméletedet vesztetted, néhány lázálmos nap után magadhoz tértél és merényletet követtél el a Gróf ellen.
Scaron szólni sem tudott, minden összedőlni látszott, minden amire nevelték, amivé tették veszélybe került. A lehető legsúlyosabban szegte meg esküjét, elárulta a Saggia-t. Egész testében zsibbadni és izzadni kezdett…
– De a Gróf túlélte, szöknöd kellett. – folytatta Laire teljes közönnyel – Az Arrabettci Saggia vérbosszút fogadott ellened, több tucat gon-corga-t küldött utánad. Mindegyik övén e három kendő, mindegyik pengéje a te véred akarja. Vartdart sziklás meredélyein előnyre tettél szert, a kopók nyomodat vesztették és te tovább menekültél. Nem a határ fele indultál, de mire a vadászaink ezt észlelték, elég nagyra növelted a távolságot magad és az üldözőid közt. A Saggia néhány kéme felismert pár városban, de nem tehettek semmit, hisz kilétükről fellebbent volna a fátyol. Mindenki számára érthetetlen okból az ország belseje felé haladtál.
Néma csönd ereszkedett rájuk, Scaron visszahanyatlott az ágyba és lehunyta a szemeit. A kezdeti értetlenség után lassan tisztulni kezdett a kép, ám az újabb és újabb kérdések nem hagyták nyugodni.
– Egészen Corione városáig el is tűntél előlünk, de ott újra felismert egy emberünk. Mire reagálhattunk a hírre, te újra eltűntél…
A Ramie’cor nyugodt volt végig. Soha nem emelte fel hangját, s érezhető volt, hogy oda figyel minden szavára.
– Miért? – Laire nem tudta, hogy az ifjú vadász kérdése mire vonatkozik, de elmosolyodott. Ez a gesztus nem illett bele a pillanatba, talán csak itt, Gorvikban.
– Öltözz fel, megvárom. – az őszülő vadász ráérősen oda lépdelt az ablakhoz és hanyagul a falnak dőlt. Ki nem ismerte, az is megmondta volna, hogy a férfi mélyen a gondolataiba temetkezik.
Scaron ereje lassan vissza is tért, talán épp a keserű főzetnek köszönhetően. Nem szédült, ahogy azt, már mágikus álmaiból ébredve megszokta. A mozgás nehézkes volt ugyan, de mire magára öltötte ruháit végtagjaiból tovatűnt minden fájdalom és zsibbadtság. Mikor ingjének utolsó gombját is begombolta Laire felé lépett, de az már ellökte magát a faltól és az ajtó irányába indult.
– Hol van a kendőm? – Scaron kérdése hallatán, mestere megtorpant, de nem nézett hátra.
– Egy árulónak nincs kendője. – szinte súgta, majd kilépett a szobából és céltudatosan megindult a folyosón. – Kövess. – parancsolta ellentmondást nem tűrőn.
Az ifjú könnyen utolérte mesterét, de végig mögötte maradt. Nem tudta, csak sejtette, hogy mi következik. Várta, de egy része tiltakozott ellene. Nem is oly rég szembesült azzal, hogy a csali szerepét osztották reá. Megbékélt vele, hisz tudta, hogy azzal csak a Saggia-t segíti. De egy árulás, melyet el sem követett?
Amerre jártak üres volt minden. Sehol egy őr, sehol egy szolgáló. Teljesen kiürítették a dél-keleti szárnyat, a fészek legfelsőbb szintjére vezető titkos feljárón mégis sötétebbek voltak az árnyak, melyek úgy táncoltak a mécses gyér lángjától, mintha örömüket lelnék benne. A Gróf épp úgy várta őket, mint amikor Scaron hazatért Abadana-ból.
Laire ura mellé lépett, s alig észrevehetőn biccentett. Az ifjú letérdelt a Con-corga előtt, fegyverét a földre helyezte markolattal az ura felé. Nem szólt senki sem. A néma pillanatok lassan vánszorogtak, s ebbe a szobába nem szűrődött be semmilyen hang a külvilágból. Az ifjú hallotta, ahogy ura csettint egyet a nyelvével, mintha csak kedvére lenne a csönd. Aztán libbent a súlyos köpeny és a csontos ujjak a vállára fonódnak.
– Állj fel Sien-orta. – súgta a vénség, s oly közel hajolt Scaron-hoz, hogy orruk majdnem összeért. – Meséld el nekem, meséld el az egészet, hogy mit álmodtál…
Szinte csak sóhajtotta a szavakat, hangja mégis nyugalmat hozott az ifjúra. Lelkében elcsendesült a háborgás, a kétség.
– Egy hang szólalt meg. Fájt. Azt mondta, hogy Belderro-ban születtem, az ő sarja vagyok és hogy áruljam el az uramat. Hogy áruljam el a Saggia-t.
Most mondta ki először hangosan, s így még rosszabbnak hatott az egész. Émelygés tört rá és izzadás.
– De te nem vagy áruló Sien-orta. – súgta a Gróf, s csontos ujjait az ifjú álla alá csúsztatta, hogy felemelje Scaron fejét és egymás szemébe nézhessenek.
– Az Arrabettci-k jele mélyen beléd égett Sien-orta… – Scaron tekintete felcsillant, s arcán egy pillanatra a megkönnyebbülés fátyla suhant át. – … nem tudhatjuk, hogy fel tudják-e törni rosszakaróim a pecsétet, vagy sem, így lépnünk kell. Állj fel fiam és ne hagyd a földön heverni azt a csodás fegyvert.
Lassan lépdelt vissza trónusához a vénség, ráérősen és nyugodtan. Láthatóan nem tartott attól, hogy az ifjú rá támad. Mikor ismét szembefordult Scaron-al és leült trónusára, vénséges arcára torz mosoly húzódott, hályogos szemei az előtte álló tekintetét fürkészték.
– Bár a Testvériség megtiltotta a klánok közti háborút, de ha híre megy annak, hogy rám támadtál… – mondatát nem fejezte be, csak legyintett, s riasztó vigyora nem múlt. – Corma-Dina az egyetlen hely, hol népünk farkasai nem tépik egymást, hisz van más, közös ellenség és cél.
Kimérten, ugyanakkor mégis szórakozottan simított végig szakállán.
– Csak mi hárman tudjuk az igazat, egykori társaid, vadászaim csak annyit tudnak, hogy elárultál minket. Üldözni fogunk, ahogy azt a törvényeink diktálják. És üldözni fognak az ellenségeim emberei is, bár nekik nem az élted kell először, hanem az, amit a Saggia-mról tudsz. Éld túl mindkét háborút és térj vissza atyád nevével, vagy fejével. Ezt követeli az esküd és ezt parancsolom én is…
Ez volt a búcsú, melyet a Con-corga-tól kapott. Scaron mélyen meghajolt ura előtt és fegyverét az övébe tűzte.
– Akaratod szerint. – súgta hűségesen, s mire felegyenesedett Laire már ott állt mellette. Több szó nem hangzott el, s ő némán követte az őszülő mestert.
Ugyan arra mentek, amerről érkeztek, s most sem találkoztak senkivel a ház népéből. Útjuk célja nem az a szoba volt, melyben magához tért Scaron, hanem a Ramie’cor szállása. Ki tágas, gazdagon berendezett szobát képzel el a ranghoz, nagyot téved. Laire szállása kicsi volt és sivár. Egy ágy, egy fegyverállvány, egy szekrény és egy láda fért csupán el az ablaktalan szobában. Laire kulcsra zárta maguk mögött az ajtót.
– Nem erre a jövőre neveltelek, de Ranagol ezt adta neked, viseld büszkén.
Míg beszélt, ládáját kinyitotta és egy előre elkészített csomagot vett elő belőle. A szürke posztót, mely összefogta a holmikat, szétterítette az ágyon, így láthatóvá vált minden, mit rejtett. Két kard, keresztmarkolatokkal. Kitűnő, éles pengék, melyeken nem hagyott nyomott a fenőkő, kényelmesnek tűnő, bőrrel bevont markolatok. Tűzgyújtó eszközök, sebfertőtlenítő kenőcsök két tégelyben, néhány mű szakáll és bajusz, s hozzávaló gyantás ragasztók egy fa dobozkában és némi festék.
– Mi lett a hírhozóval?- találta meg Scaron a hangját, míg mesterét és leendő felszerelését figyelte.
– Mikor te elájultál, meghalt. Egy szót se tudtunk belőle kiszedni. – jelentette ki közönyösen az idősödő férfi, de nem nézett tanítványára.
– Hajnalban távozol, az istállóban addigra felnyergelek egy hátast útra készen. Pár napi élelem, víz és némi arany is lesz a nyeregtáskában. –Laire hangjában némi gyász rezdült, mintha érezné, hogy Scaron el fog bukni, ám több jelét nem adta sajnálatának.
– Most pedig pihenj le… itt. – adta ki parancsát és az ajtóhoz lépdelt. A zár hangos kattanással nyílt ki, de némán záródott be, mikor a Ramie’cor elhagyta a szobát…