– LŐDD A MAGJÁT!!!
– De ha egyszer nincsen neki…
– Olyan nincsen, húzd fel az orrát.
– Mégis honnan?
Még anélkül is, hogy a hátsó hajtóművek négyszeres gyorsításra lettek volna kapcsolva az ikerszarvú hajó a semmiben száguldott irányok, mélység és magasság nélkül. Persze ha nem vesszük azt az inváziós félig gép, félig szubhumán űrhajósereget, ami a pilótakabinból zavart méhkas vergődő szárnyasainak tűnt. Oldalt két anyahajóuk sikított lángolva a közeli kék bolygó sztratoszférája felé, míg az utolsó „hímhajó” még folyamatosan köpte ki magából az újabb vadászokat. Az ikerszarvú hajó körül döngő űrhajó-lények egyre vadabbul rohamozták, nehezen kapta el a hajó elejét egy-egy öngyilkos rohamra indult vadász elől. Mivel a gépállásaik hamarosan elégnek a névtelen planéta légterében így nem volt lehetőségük a visszatérésre, ez indokolta agresszív támadásukat. A pilótafülkében faltól falig csapódva a pilóta azonban nem értékelte ezt a vitézséget. Biztonsági szalagjából a legutóbbi nukleo robbanás hatására kiszedte magát, mert a fulladásos halálnál még mindig emberibbnek érezte az ablakra fröccsenést. Társainak persze nem volt választásuk mikor két kocsányos energiaostor az egyik anyahajóból kinyúlva pozdorjává zúzta a hajójuk gerincét. Ha lett volna szabad keze akkor a kommunikátort is letépte volna a nyakából, de éppen minden végtagjára szüksége volt, hogy a hirtelen irányváltásokat manuálisan stabilizálja a kabinban.
– Egyenesen közeledsz a felszálló egységeikhez! Rád fog zárulni. Takarodj onnan!
– Nincs más, aki hős legyen kicsim.
– Indítjuk a halálvirágot ellenük, pár perc múlva leáll a reaktoruk, csak gyere ki onnan.
– Eddig még mindig megúszták és elszeleltek, az első, hogy belülről lássunk egy fiús hajót.
– Nem mehetsz mélyebbre, mert…
– Mert különben foggal kell kikapcsolnom ezt a szar rádiót – dünnyögte maga elé, ahogy a hajója körül éledt meg a holdnagyságú űrvándor belseje.
Két toronyágyú fordult rá a hajó organikus faláról. Nem kevés ügyességébe került, hogy a gyújtórakéták elől megfelelően közel kerüljön a támoszlopok pulzáló üzemanyag ereihez. Két nagyobb robbanás dobta fel az ikerszarvú hajó farát és arccal a fülke ablakban préselődött. Az orr vészesen a mechanikus sínpályák felé fordult, cserébe a hajtómű, hogy kistabilizálja az irányt még több energiát kapcsolt az oldalszárnyak rakétáira. Mályvaszín csillagok ragyogtak a szemei előtt ahogy a nyomás rácsapott a testére és visszalökte az ülésbe. Feje oldalra bicsaklott a támla alatt és el tudta olvasni a fülkébe ragasztott számtalan matrica egyikét: „Nem ma halsz meg.”
A hajó meredek szögben száguldott ki a szerviz alagútból és bukott le egy nagyobb járatba. Épp időben, hogy a szűk folyosóból kicsapódó hirtelen lángok égő benzinnel fröcskölték be a jelenlétére feléledt őrrobotokat, amik szentjánosbogarakként zuhantak utána a szarvak végén felkapcsolt reflektorok által gyéren megvilágított félhomályos mélységbe.
Kivételesen nem hallotta a lövéseket és a keresőrakétakat jelző éles fémhang sem bántotta a fülét a hangszóróból. Ösztönösen kapcsolta a számítógépet harci üzemmódból pásztázóra, hogy a hajó félig mesterséges irányítása helyett a környező bázisról gyűjtsön össze minden hasznosnak vélt információt a fekete lemez számára. Bár a manuálisra váltott irányítás az első percben majd kitépte kezéből a kart sokéves gyakorlata nem engedte, hogy a „pilótaláz” átvegye felette az uralmat. Megvolt erre a bevett módszere.
– ENJOY THE SILENCE –
Az archívumban találomra kiválasztott évszázad véletlenszerűen lejátszásra állított albuma elnyomta a turbinák hörgését, a számítógép orális jelentéseit és a kintről áradó sötétség érzését. A színes kijelzőkről tudta, hogy a legnagyobb hőforrás felé tart és rövid időn belül el kell érnie, addig pedig, csak a csendet kell élveznie.
A reaktor terem falairól ezer apró képen verődött vissza a hajója képe. Kristályos anyaga mindent visszatükrözött, úgy az ikerszarvú hajót mint a terem közepén plafontól padlóig vonagló inhumán lény vergődését. A hímhajók eddigi ismeretlen energiaforrása őrült sípolásra késztette a pásztázó rendszereket, nem talált rá statisztikát, szavakat. A pilóta is hasonlóképpen volt ezzel.
A többszázéves lény testét csövek, kábelek futották be, karjainak és lábainak csonkjai valahol a falban értek véget. A számítógép parancsot várva villogtatta üres karakterét, az óriás testéhez képest apró hajó körberepülte a reaktort. Mikor a szemekhez ért hatalmas fehérséget talált a halántékig metszett nyílásokban, bogara nem volt a különös lénynek, mégis mintha fejének apró mozdulataival érzékelte volna a hozzá képest légynagyságú objektum létezését.
A számítógép buzgón válaszra várt, mikor érzékelte, hogy a pilóta és a lény valamilyen alig érzékelhető módon kommunikálnak. Képes volt felfogni és érzékelni a biológiai lények közötti metakommunikációt, de lefordítani nem tudta magának, elraktározta csak a fekete lemez számára.
A hajó éles fordulattal eltávolodott a vonagló testtől és megfelelő távolságba állva élesítette az utolsó két rakétafejét. A hajó körül pörgő energia gócok lassan irányba álltak és bár közülük kettő súlyosan megsérült az egyik falnak ütközéskor a pilóta tudta, hogy elegendő lesz. Az oldaljáratokból kiömlő feketeség nem egyszerűen az élőhajó által küldött védekezés volt hanem annak utolsó kétségbeesett próbálkozása, hogy a láthatóan mindenre elszánt hajót megállítsa attól amire készült. Dehogyis tudta, hogy egy ember vezeti odabentről, fel sem fogta volna ezt.
A hajtóművek utolsó rohamra indultak és úgy tetszett az ikerszarvú hajú felágaskodik a nulla gravitáción. Mögé sötét palást gyanánt robbant be az ellenséges fémlények hada és követték mikor rakétáival kilőtte a hajó testéből az óriáslény karjait és lábait. Egyszerre dermedtek meg, fekete villámok cikáztak egyikből másikig ahogy vésztartalék energiáikat próbálták felélni, de csak egymásét és egymást emésztették el. A pilóta még el is mosolyodott mikor a szarvakkal együtt belerobbant a hatalmas lény testébe és húst szakítva csontot törve megfeneklett a gigantikus bordák között. A hajó pusztulása körülöttük csak tompa robbanások és elfojtott, fémen csikorduló fém sikoly volt immár. A hajó energiái kékesen villantak a pilóta véráztatta homlokára majd végleg kihunytak, hogy kiszívják a megmaradt levegőt a kabintestből. A lejátszó valahol a Waiting for the night – magasságában állt meg. A számítógép ezt nem érezte illetlennek.
– Mi történt a pilótával? – nézett fel a fiatal nő a fekete lemez olvasóból.
– Miután bevontattuk ezt az eltorzult húscsomót, ami a robbanás után maradt a törmelék között megtaláltuk a Vic Viper roncsait és a pilótát is, azóta jégen van.
– Mi volt a neve?
– Akkoriban még nem használtunk neveket hölgyem, egyszerűen csak Vic Viper 3-as volt. Vic 3, ha jobban tetszik.
– Miért nem ébresztették fel?
– A lemez alapján megállapítottuk, hogy parancsmegtagadást hajtott végre. Így büntetése is az lett volna mint a regisztrált kívánsága súlyos sérülés esetére.
– Mégpedig?
– Örökálomba helyezzük a Csillagfront bázison.
– Most is álmodik?
A Vic Viper kék villámként hasította az üstökös vetette jéghullámokat, közeledett az inváziós robotsereg flottája felé. A másik két vadász már bejelentkezett, ő mosolygott csak némán az üveg túloldalán ragyogó csillagok felé és aktiválta a rakétafejeket.