Hangulatkeltő novella (V. Fanfár a Hősökért) – Odafent és odalent

Az ólomszínű égen szinte nyögve törték át magukat a nap utolsó sugarai. A megnyúlt árnyékok, és a vérző láthatár lassan csorgott felfelé, hogy minden más színt kiszorítva lassan átadja helyét az éjszakának.
Felfelé tekintve hatalmas ősi fák próbáltak egymás fölé kerekedni, hogy többet szakíthassanak a napsütésből, mint társaik. Lombjuk sötétzöldje szinte plafonként magasodott az erdőben, törzseiken a fény felé kapaszkodó liánok és dús növényzet élősködött, különféle virágok és gombák telepedtek meg. Leveleik között mégis elegendő napfény szűrődött át ahhoz, hogy a földhöz közelebbi régiókban is elementáris erővel uralkodjon a buja, zöld növényzet. Az erdőben a növényzet a szokásosnál vadabbul burjánzott, a mókusok pedig az átlagosnál jóval nagyobbra – és vérszomjasabbra nőttek.
Errefelé ösvényeket nemigen lehetett találni. Csak az ismerhette a járást, aki a hegységben élt, de épeszű szerzet amint megérezte a meleg és nedves levegőt, amit a keleti szél hozott a Quiron-tenger felől, messzire elkerülte a vidéket.
Egy páfránybokor rezzent össze a félhomályban, amint a nála alig magasabb két törpe elhaladt mellette. Az egyiknél harcikalapács, és kispajzs volt, a másiknál csatacsákány. Szemüket szúrósan szegezték környezetükre, időről-időre gyanakodva tekintgettek körbe.
– Vissza kéne érni sötétedés előtt…
– Nem mindegy az? Nappal sem jobb a helyzet.
– Látszik, hogy még ott figyel a tojáshéj a seggeden. Majd három halál után, nem leszel ilyen flegma. Vagy emlékezz csak Gantrikra, mert az is megeshet, ami vele történt, te is úgy akarsz járni? Legénykedett aztán most már nem jó másra, csak őrző-védőnek. – egy kis szünet után megenyhülve szólalt meg – Na gyere, lépjünk ki. Most már igazán ennék is valamit. Nara vár minket vacsorára.
– No hát azt nem hagynám ki a világért sem, nemhogy pár mocskos szájú aquir korcsért. – azzal mindketten megszaporázták lépteiket, és tovább haladtak a kaptatón észak felé.

*

Nara ráérősen készítette a vacsorát, tudta, hogy férje, s barátjuk legjobb esetben is hajnaltájt érnek csak vissza, hiszen nem egy-két óra visszaereszkedni a mélybe még a csónakokon sem. Vacsorának tulajdonképp csak megszokásból hívták, mivel lefekvés előtt lett elfogyasztva. Hagyomány volt, hogy őrségváltáskor, mikor visszaérkezik Krep a városba, ő „vacsorával” várja, ezzel is megünnepelve a gondmentes hazatérést.
Az ablak mellett üldögélve várta, hogy a tészta megkeljen, s meglepődve látta amint a Tanácsteremből kiszűrődő erős fény megtöri a városon ülő súlyos sötétet.

*

A nagy teremben fáklyák szolgáltatták az elsődleges fényforrást, de több helyen drágakövekkel ékesített tükröket helyeztek el, amely megtízszerezte a fényt, és még hatalmasabb méretűvé, még tekintélyesebbé tette a termet. Középen egy jókora gránittömbből formált körte alakú asztal állt. Nem lábakon, hanem a szintén fényesre csiszolt gránitból faragott székek számára ovális helyeket vájtak ki. Így nem bontották meg a fenséges kőzet egységét, s egyben azt is jelezték, hogy ehhez az asztalhoz mindenkor kizárólag hét törpe ülhet le.
Most is annyian ültek körülötte. Minden törpe között jó egy láb hely volt, s így kényelmesen ráláttak egymásra. Az asztal közepén kancsóban valamilyen áttetsző ital állt (alighanem víz, de ezt sosem lehet bizonyosan tudni), körülötte poharakkal. Zaharr ült a körteforma csúcsánál. Jobbján és balján két törpenő, két oldalukon egy Tooma és egy Kadal-pap foglalt helyet. Zaharral szemben egy sötétbarna hajú s szakállú törpe egy görényforma állattal a nyakában, és egy hatalmas vörös, egyik karja helyén kampóval – óriás a törpék közt.
– Nemrégiben hárman jöttek át hozzánk követelődzni. Csak Tchort találták itt – az állatos törpére nézett –, aki rövidúton kitette a szűrüket. – Zaharr megdörzsölte a homlokán éktelenkedő sebhelyet, melyet még pár évezreddel ezelőtt szerzett egy Valóvérűvel vívott küzdelem során. Mint a Tanács névleges vezetője, büszke volt a sebhelyre, s egy-egy felhőtlenebbül töltött este során, szívesen mesélte a történetet (természetesen mindig újabb, és újabb színfoltokkal ecsetelte.)
Vedlys, aki a jobbján ült eddig, kortyolt egyet az előtte lévő pohár tartalmából, majd felállt. Hangja tiszteletet keltőn csendült fel a falak között, s hat szempár egyszerre fordult felé:
– Nem is érdemes hosszabb időt pazarolni rájuk, hiszen nemrégiben kimutatták a foguk fehérjét. Kissé persze sajnálatos, hogy nem bírnak a vérükkel, van elég gondunk agyatlan fajtársaink nélkül is. – Kis szünetet tartott, s közben lehunyta szemeit. Mikor újra felnyitotta, mintha két smaragd izzott volna fel. Hangja parancsolóan zendült. – Az idegennek igaza volt. Eljött az ideje, hogy a biztonság kedvéért megszerezzük a Fejet.