Fényből a Sötétségbe (1. hangulatkeltő)

Nem ismerte fel a helyet ahol ébredt, de még csak a síkot sem. Sóhajtás szakadt fel a tüdejéből és megszédült, amikor felülni próbált. Mozdulatai éteri port kavartak fel körülötte, nem létezett fent és lent ideát. Tudata az utolsó emlékekbe kapaszkodott, hogy valahogy értelmezze a helyzetet.

Emlékezett a hőre, az egész testén lángoló nafta táplálta tűzre. Nem a fájdalmában, a vereségtől való félelmében ordított. Hogy ismét alul maradhat a küzdelemben a Kalandozókkal szemben. Még egyszer nem viselné el, nem lenne még egyszer ereje hamuból újjászületni.

Emlékezett a vad törpékre. Eszelős, víg és kegyetlen törpékre, akik a mélyben lakó isteneik erejével sújtottak le rá a Vértenger kapujában. Sohasem tapasztalta még az északi törpe istenek dühét, csak legendákat hallott a Beriquelről származó nép varázshatalmáról.

Az arca elé emelte a kezét, de nem látott rajta égésnyomokat. Sima, fehér kar, az ujjain a Cronqvist pecsétgyűrűvel. Utoljára akkor viselte ezt mikor a Dúlás idején hadba indult. Nem emlékezett, hogy melyik vériszamós csatában hagyta el. … Lehetséges lenne?

Az arcát tapintotta végig és ahol egy barázdált, gonosz vénember arcnak kellett volna lennie fiatal bőrt talált, sima arcot és egy hitetlenkedő mosolyt. Feltekintett az idegen sík valótlan egére, amin csillagok gyanánt ragyogtak a távoli mágikus gócpontok. Kacagása törte csak meg az éteri csendet és asztrál-, mentállények sokaságát vonzotta magához … többek között.

–         Nem helyinek tűnsz – a hang közelről jött, mégis távolinak tűnt. Mathias a szédülés ellenére féltérdre küzdötte magát, hogy szembenézhessen az idegen sík követével. Mégis meglepődött. A közelben álló férfi egy ragyogó faltöredéknek támaszkodott, félmeztelen bronzszoborként tornyosult a vámpírúr fölé, kopasz fejének felé fordulása és az eleven mosoly azonban egyértelművé tette, hogy nem élettelen. Mathias ösztönösen maga köré bűvölte megmaradt mágikus hatalmából elemi erőből emelt pajzsát.

Fehér derengés az égbolt, körülöttük sápadó romok. Odafent fénylények lebegtek türelmesen, szabályos-szabálytalan  alakzatban várták mit kezdenek egymással odalent. A két férfi lábuknál gomolygó füstben állt a valótlan síkon. Egyikük testét mágikus burok fedte, másikukat túlvilági bizodalom vértezte.

–         Ezen a helyen ez is kevés lenne – az idegen felé lépett és rányitotta kéken ragyogó túlvilági szemeit – Nem utolsósorban pedig teljesen felesleges.

–         Mi ez a hely? – dacosan fenntartva a védműveket Mathias rádöbbent, hogy ha akarna sem tudna elmenekülni erről a helyről … bárhol legyen is az.

–         A ti világotokban a Kárpiton Túlnak neveznék. Máshol az Örök Vadászmező ez, valójában inkább végtelen ciklusok sorozata. Én már nem is emlékszem honnan jöttem valaha. Minden Kör végén elfelejtünk mindent.

–         Ki uralja ezt a síkot akkor? – Mathias érzékelte a távolban, hogy nagyobb mágikus kisülések torzítják a teret, de szabad szemével sem látott el a gomolygáson túlra.

–         Két örökkévaló entitás, Káosz és Kozmosz. Az ő háborújukban játsszuk el újra és újra a szerepünket. Ha itt vagy, az azt jelenti, hogy a sorsod a Káosz seregébe osztott neked lapot.

–         Én nem maradok itt sokáig. – Mathias kezdett kétségbe esni, a sík újszerű szabályainak megértésén túl felsejlett neki, hogy milyen hatalmas lények is lehetnek az entitások, akiről az idegen beszélt.

–         Persze, van módja annak, hogy kijuss innen. Igázságtalan volna is másféleképpen. – a ragyogó kék szemű férfi a fejét ingatta – ehhez azonban az kell, hogy valakinek hiányozz ott, ahonnan jöttél, hogy valakinek fontos legyen a te életed és halálod – mereven Mathias szemébe nézett aki úgy érezte azúr lángok emésztik fel a szívét – Van olyan halandó, akinek fontos vagy Mathias Cronqvist?

Mathias nem tudott válaszolni. Komolyan elgondolkodott. Ahonnan jött, a világ aminek emléke egyre csak halványult benne nem szolgált sok fogódzóval. Emlékezett Leonra, a barátjára, akit elárult. Tycondriusra, aki legyőzte, megölte és hamvait elhelyezte a Szent Város ereklyevermében, Hetedikre, aki megszerezte onnan és mindent megtett, hogy életre keltse. Vheviára, akit elrabolt az otthonából és a lény mégis önként maradt mellette. Szövetségeseire gondolt, akik a Setét Toronyban várják visszatértét az élők birodalmába.

Rányitotta harmadik szemét az előtte álló idegenre és az megszűnt az lenni a számára. Látta a halhatatlan isteni atyát, aki halandó asszonnyal nemzett utódot, látta a háborút a féltestvérekkel az apjuk hatalmáért és a trónért egy szigorú szabályokkal teli világban. Látta a másikban a reményt, hogy valaki eljön érte és fivérének nevezi, kiszakítva ebből az örökkévalóságig tartó küzdelemből.

–         Nem maradunk itt örökké Sarevok! – érzékelte a közeledők energiáját és lehúzva az elemi erő védelmét kezet nyújtott az új szövetségesének – Ameddig kell harcolunk az arctalan entitások kedvére, de nem veszítjük el a reményt, hogy fontosak vagyunk a mi világunk számára.

A füstfellegek közül két színes figura bontakozott ki, egyikük a kezében slan-pallost pörgetett, szőke haját a síkok közti szél cibálta kócosra. A másik majomszerű figura, kezében két veszedelmes pengével. Harsányan kiáltottak és megállva a levegőben rohamra indultak a földön állók ellenében. Nem volt kétség, hogy Kozmosz seregébe tartozók e.

Mathias egy mozdulattal a felettük ragyogó fénynyalábokat rendezte veszedelmes ostorszíjakká és a majomszerű felé kígyóztak. Sarevok kezében megjelenő háromkezes pallos csilingelve fogadta a támadó azonos nagyságú pengéjét. A kis pengékkel a fiú átvágta magát a kígyózó fényeken, csak hogy a vámpírúr helyén a földbe csapódjon, Mathias már a fal tetején termett és a semmiből ragyogó denevér rajt idézett a támadójára. Kacagott, mert élvezte amit csinált és kacagott, mert hitt abban, hogy valakinek fontos odaát, hogy valaki érte jön és nincs mitől tartania ezen a helyen. Sarevokra átterjedt a jókedve, aki egy smaragd ösvényt meglovagolva üldözte a védekezésbe vonult szőke ifjút. Mathiasnak önkéntelen jöttek szájára egy régi dal vagy csak egy dráma kulcsszavai: „Örökké nem eshet.”