Ha engem látsz eltakarod igaz arcodat,
Mosolyod nem nekem tartogatod már.
Sírokról riadnak fel a varjak hogyha
Emlékeidben felidézel engem.
Őrzöl egy képed magadban rólam,
Úttalan útón járó koldusról talán
Rongyokba csavart becsületével
Keresi helyét a csalfa csillagok alatt
Mert minden úton jártam már,
Időtlen időkig bolyongtam,
Győzelmeim mégsem hoztak soha,
Békét vagy diadalt.
Én ismerem igazi arcodat is
A sár és könny maszkja alatt
Amit a városok városa elől rejtesz
Amit az emberek elől eltitkolsz
Miért, mond ó miért, van az,
Hogy csak egyedül, távol
Minden ismerőstől és baráttól
Lehetünk csak igazán önmagunk
Miért lehet egy a jelenből a múltba
Menekülő koldus tekintete tisztább
Mint bárkié aki felnőttsorba lép
És miért vesztjük el önuralmunk
Korona és palást gyanánt hullik le,
Jogar és vándorbot a támaszunk
Gyűrűnk lesz a hamis bilincsünk
Nyakunkba vesszük a kígyó láncát
A kapukat, ami kivezet ebből
A világból, a kötelmek alól
Mégis csak az az ima nyitja
Amit igaz szívvel mondunk
– C. B.