Mindenkinek, ami jár (3. hangulatkeltő novella)

Óvatosan gyújtotta meg az utolsó gyertyát. Mielőtt a pálca fellobbantotta volna a kanócot még egyszer végigjáratta tekintetét a pentagramma rúnáin és a többi gyertya elhelyezkedésén. Mentálisan érzékelte a mögötte felsorakozott csuhás alakokat, de nem érezte szükségesnek, hogy őket is végigmérje az utolsó aktus előtt. Ez csak az ő pillanata volt.

Mikor az utolsó gyertya is lángra kapott egyszerre fénylett fel nagyobb erővel a többi is, elváltozott, szürke fénnyel. Lángjuk megnyúlt és az őket összekötő rúnasorok felragyogtak, ahogy mágikus töltés költözött a jelekbe. A csuklyás idéző hátravetette a csuklyát és meggyötört arcán elégedett mosoly szaladt széjjel. Sárga szemei pajkos fénnyel ragyogtak fel, ahogy visszatükrözték tevékenysége eredményét.

A fanatikusok a falhoz hátráltak, ahogy meglegyintette őket az idézés delejes ereje. Egyikük sem először vett részt ilyen alkalmon, de tudták, hogy ez a mostani kivételes alkalom lesz még az ő parányi életükben is. Az egyik, púposnak látszó csuklyás kámzsája alól négy szem figyelte az eseményeket, de még ez a wirg-szerafista is a falnak vetette a hátát. Látta amint az idéző kétrét görnyed alkotása előtt és vért köpve is kántálni próbál.

Az idézés valóban sokkal többet vett el erejéből, mint ahogy remélte, de nem érdekelte. Zord örömmel gondolt arra, ahogyan elbánt az ellenségeivel és megidézte a Kígyó dühét rájuk. Ez a varázslat, ahhoz képest pedig még akkor is semmiség, hogyha egy igazi Démonherceget próbál megidézni erre a síkra. Halandó testbe zárva is, elméjében lüktetett az elmúlt évszázadok tudása és tapasztalata. Most végre visszatér ahhoz a munkához, amitől egykor Selmo kotnyeleskedése eltántorította.

Zead Succubbus, az Emlékek Völgyének Varázslóiskolájának egykori igazgatója, Mathias Cronqvist követője és hatalmának egykori birtokosa készen állt, hogy a bitorló halála után visszakapja azt, ami jár, azt, ami jogosan őt megilleti. Mi mással bizonyíthatná ékesebben, hogy immáron érdemes egykori valójához, minthogy szövetséget köt egy démonherceggel? Nevét és megidézésének kellékeit a legrégebbi és legtitkosabb pergamenekről olvasta le, olyan nyelveken, amelyek a crantai birodalom idején is kihaltak már.

A gyertyák fényében éledő örvénylés egyre erősödött, alakot öltött és védelmező körön kívülre is elértek nyúlványai. Villámok karistolták végig az idézőterem falát, a padló több helyen megfagyott és a háttérben állók közül egy démonhívő spontán felgyulladt. Zead mégsem hagyta abba a kántálást. Ajkai kiszáradtak a halott nyelv litániáinak szavalásától, teste minden porcikájával a körök mágiáját igyekezett táplálni, hogy mire az örvény eléri tetőpontjára ér elégséges legyen a védelem.

Milyen gyenge és gyarló ez a test … pedig már évek óta nyűtte, de sosem tudta megszokni teljesen. Egy kolonc második bőrnek érezte, egy levehetetlen ruhának. Már az is a múlt ködébe veszett, hogy kinek a teste volt ő előtte. Homályos képei maradtak meg viadaláról Mathias Cronqvisttel, aminek végén a fiatal mágus elorozta hatalmát és személyisége egy részét. Ő pedig … testetlen lidérc lett, míg egy még haldokló testre bukkant a Cronqvist kúria romjai között. Talán Mathias egy férfirokonának a képét öltötte magára, talán ezért lett később a vámpírmágus bizalmasa.

Mindez azonban immáron történelem és mint ilyen, nem számított többé. Karnyújtásra van attól a hatalomtól, ami ezt az elmúlt félszáz évet szempillantássá avanzsálja majd az ő dicsőséges krónikájában. Hamarosan ő diktálja ismét a történelmet és nemhogy Pyarron isteni hatalmú urai nincsenek többé, de a kalandozók sem léteznek már, akik képesek lettek volna megakadályozni tervei valóraválását. A Kígyó biztos jó munkát végzett, szinte sajnálta, hogy nem lehetett ott a végük pillanatában.

„Kezdődik!” – szállt végig a termen a suttogás és Zead érezte is az erővonalak megváltozásából. A gyertyák között született örvény mágikus forgószéllé erősödött, aminek nyers mana hullámaiból, mint vékony selymen át nyomakodott ki a túloldal, egy másik sík anyaga. Előbb csak kiseb, majd egyre nagyobb hólyagok fakadtak az örvény oldalán, egyre finomabb képet rajzolva ki magukról, mintha csak egy cserépműves munkaasztalán készülne eleven mágiából egy torz műremek.

A zabolátlannak tetsző erők kavargásában egyre felismerhetőbb képek derengtek fel. Előbb karok vagy karmok nyúltak ki az örvényből, majd arcok jelentek meg, bestiális, farkasarcok acsarogtak manából gyúrt maszkjukon keresztül az idéző felé. A mana süvítésén keresztül morgás és ugatás hangjai ütöttek át, de minden ilyen erősödő próbálkozásnál óvón felfénylettek a rúnák a pentagramma kerületén. Zead kántálása nem maradt abba, bár homlokán gyöngyözött a veríték és úgy tetszett a bőre sok helyen hámlani kezdett.

Az örvény hirtelen állt meg és mint egy óriás rovar báb felágaskodott az idéző fölé, a rúnajelekbe töltött energia vörösre festette a jeleket, ahogy az eddigi legnagyobb impulzust kellett visszaverniük és sisteregni kezdett a kő alattuk. Zead torkaszakadtából üvöltötte az idézőlitánia utolsó sorát, a rúnák pedig felsikoltottak. A manából szőtt rovarbáb kiszakadt és ahogy felsejlett a szövete azonnal cafatokra robbant, beterítve a termet egy másik sík anyagával, ami hamuként szállingózott szét a teremben.

A pentagramma közepén immáron csak egy alak állt, háttal megidézőjének. Hosszú hollófekete haja egészen ezüst színben játszó köntöse hátáig ért. Lassan, kimérten fordult körbe és halványzöld pillantása a bebörtönzőjét kereste. Hamuszürke, valószerűtlenül szép arcán gonosz vigyorral talált rá a kör külső kerületén helyet foglalt Zeadre, akinek vonásait még mindig a megerőltető idézés fájdalmai torzították el. Az ezüst köpenyes alak szembefordult a teremben összegyűlteken és hátratett kézzel készült kilépni a körből.

–          Megállj! – kiáltott rá Zead minden erejét összeszedve – Nem léphetsz ki a jelek körén!

–          Ismerős vagy nekünk … ismerős az erőd. Tudjuk ki vagy, emlékszünk rád.

–          Akkor emlékeznetek kell az egyezségünkre is. Megtettem, amit kértetek.

–          Olyan régen is volt, amikor mi megkértünk. Vajon érvényes még a megállapodásunk?

–          Ne játssz a türelmemmel, tudod, hogy a börtönömben vagy és nincs módod ellenkezni.

–          Kinek képzeled magadat? Halandó vagy és elvesztetted az erődet. Ugyan mi hasznunk lehetne egy ilyen egyezség megkötéséből?

–          Az, hogy ez a halandó emlékszik még, hogy hol található a Hetedik Kapu.

A démonherceg tekintete elfelhősödött. Látszott, hogy komolyan elgondolkodik a hallottakon.

–      Mi a biztosíték rá, hogy igazat szólsz?

–      Teljesítettem a próbát. Csapdába csaltam mindegyiket. Mathias elbukott és azok a kalandozók, akik képesek voltak dacolni erejével, az én erőmmel nem árthatnak nekünk többé.

–      Ez teljesen biztos? Korokkal ezelőtt is azt hittük, hogy a halandó fajok veszélytelenek.

–      Szavamat adom tábornokom, hogy végük. A Kígyó Átkát szabadítottam rájuk. A tervünk első felvonása véget ért, készen állok a folytatásra.

–      Akkor indulhat a második szakasza. Alaposan megbolygattad a világotok sarokvasait Zead Succubbus – a kortalan arc végighordozta tekintetét az idő mögött összegyúlt kompánián és végül visszatért a boszorkánymesterhez – Kész vagy ismét tábornokodként elfogadni és elfoglalni helyed a Seregben?

–      Ez a leghőbb vágyunk Ligeroe, Gyötrelem Ura.

–      Olyan régen ejtették ki nevünket ezen a síkon, hogy azt hittük az érzést is elfeledtük.

–      Kérlek uram, újítsd meg gyenge szolgáddal szövetséged Paktumát …

A démonidéző karját nyújtotta védelmező rúnák alkotta mágikus fal felé, aminek másik oldaláról Ligeroe nyújtotta porszürke kezét, mintha csak csókra nyújtaná egy szolgájának. Elégedett mosolya kegyetlen idők eljövetelét ígérték …

–          Ne most Elsbeth? – a kámzsa mélyéről jövő suttogás a mellette állónak szólt, de a mögöttük állók is elértették a jelentőségét. A csuklyás fanatikusoktól kicsit hátrább álló kompánia nem volt annyira elfoglalva a démonherceg érkezésével, mint a többiek, de lehet éppen azért, mert nem is ugyanazzal a céllal érkeztek ide.

–          Várj még Kemyron, amikor megkötik a szerafista alkut lecsapunk a mágusra. De egyikőtök se felejtse el, hogy a bárd-pap szerint élve kell elfognunk.

–          Hai – válaszolt hátulról egy másik kámzsás, de a köpenye alól érkező hangból ítélve már előkészítette a csupasz pengéjét.

–          Csak én vagyok ilyen rohadt szomjas? – a negyedik kámzsa alól szinte hörgésként hangzott a nyugati férfi hangja, különös módon úgy tűnt, hogy két láb helyett hármon áll és a harmadik kifejezetten tömör, szögletes.

–          Készüljetek, a szövetkező szöveg végén járnak – sziszegte elfojtott hangon a lány – Ne feledjétek, a dzsad nem fog örökké odakint várni ránk!

–          Jól van, de akkor háromra essünk végre nekik – Kemyron lassan oldani kezdte a durva kámzsa kötelékeit.

–          Egy, de szomjas vagyok – hallatszott Aga öblös hangja és két kézre fogta a harci kalapács nyelét.

–          Ni – Utsutso zavarában elfelejtett közös nyelvet használni, de hogy nyomatékot adjon elszántságának slan-tőrével hasította végig a zsákruhát.

–          Három! – sikoltotta a fiatal lány és felső ruhájából varázsbottá bűvölte az anyagot.

A démonherceg és szövetségese egyszerre tekintettek fel a paktumkötés végeztével. Megdöbbentek az eléjük táruló látványtól, ahogy a csuklyások sorfalán, mint kés a vajon vágják magukat át egy csapat kalandozó küllemű figura. Egy tiadlani kardművész rövidebb pengével szeletelte a szektásokat, miközben a leghamarabb magukhoz térő és varázsolni kezdő boszorkánymestereket egy harci kalapács némította el örökre. A kvartett másik két tagja, egy fiatal varázslónő és egy vakítóan fehér páncélos lovag már az idézőkörnél jártak és mielőtt Zead bármit is tehetett volna már egy Drake királysági abbit penge feszült a torkának.

– Ki vagy te leány? – kérdezte tehetetlenül a démonherceg.

– Elsbeth Belmont vagyok, a Belmont klánból. Azért jöttünk, hogy bosszút álljunk barátainkért, akik ennek a démonimádó varázslatának a fogságába estek.

– Ez igazán szép tőletek. De az az igazság, hogy fontosabb dolgok vannak készülőben, mintsem a ti személyes sérelmeiteket figyelembe vehetnénk. Szükségünk van erre a halandóra terveinkvéghezviteléhez.

– Tudunk a terveidről és azt is elmondhatom, hogy ameddig mi élünk a Birodalmad halott marad!

– Úgy … akkor igazán megértheted, hogy nem hagytatok sok választást a számunkra. – Egy újabb lépést tett a börtöne falai felé és ahol a rúnáknak kellett volna meggátolnia ott akadálytalanul lépett ki a körből – Elég volt a színjátékból pondrók, olyan játszmába ártjátok magatokat, amihez semmi közötök!

Kiterjesztette hatalmát a teremben és a falak egy része eltűnt, felsejlett a másik sík kontúrja a démonherceg mögött, a Gyötrelem Síkja. A földalatti katakombában kapu nyílt a másik világra, ami végtelen messzeségbe engedte látni a torz fákkal tarkított szürke pusztaságot és a távolban meredező hegyeket. Meglegyintette őket a démoni világról származó keserűség és bánat, hamupernye szállingózott a kövekre. A falak mentén, de még a túloldalon démonok tucatjai várakoztak uruk parancsára. Sytixek támaszkodnak négy karjukkal a láthatatlan falnak és acsarogtak farkasfejükkel, urukra hasonlító Xingek méregették a szobában lévők erejét, még a hüvelyükben pihenő démoni pengékkel.

–          Elsodorlak titeket haragommal és gyűlöletemmel, hogy a világok végeztéig okulhassátok milyen is a valódi GYÖTRELEM!

–          Pedig én milyen kíváncsi is vagyok rá … – a szobába lépő idegen még azon a falon lévő lépcsőn érkezett, amit nem tett magáévá a Gyötrelem Síkja. Végigment a kétrét görnyedt kalandozók között, akiket levert a lábukról az idegen világ ereje – … mert szomjazom a gyötrelemre.

–          Mi vagy te? Miféle fajzat képes gátat szabni erőnknek? – a herceg megdöbbent, hogy az idegen beszélte az ő démoni nyelvét, ezzel párhuzamosan a két világot összekötő híd is gyengülni kezdett.

–          Vagyok aki vagyok. Vagyok bolond esti szél, vagyok senki bolondja. Vagyok világod pusztítója és vagyok nincstelen koldus. – a csuklyás alak kezében vándorbot kopogott a kövön és amerre járt visszaperelte a valóságot. Hátratekintett a fiatal Belmont lányra és halántékig metszett kék szemeiben vidám fény villant fel – Azt hiszem indulnotok kellene.

A lány utána nem tudott visszaemlékezni teljesen arra, ami ezután történt. Homályos képek maradtak meg a rohanásról ki a katakombákból. Képek a hajítókardjait a dzsenn varázslók testéből szedegető gorviki lovagról, aki elmosolyodik, amikor megpillantja őket. Emlékezett a mosolyra, amivel a kocsin gubbasztó dzsad gladiátor köszönti őket és a saját hangját hallja, amikor azt kiáltja: – Indulj, Rahim!

A kocsiban várakozó aszisz bajvívó és fiatal boszorkány előzékenyen besegítik őket és átszállnak az érkező másik hintóba. Ellenkező irányba indulnak el, a tudata peremén felsejlik, hogy ez az ő ötlete volt üldözőik megtévesztésére. Érzi a macskaköveket a kocsi alatt, hallja Rahim kiáltásait amivel a lovakat ösztönzi vágtára. Látja, ahogy a három férfi felváltva rugdossa a felpeckelt szájú és hátrabilincselt kezű foglyukat. A bárd-papra gondolt, akinek a foglyot kell elszállítaniuk a kikötőben, a mágikus börtönre Amrenben, ahol egyszer és mindenkorra biztonságban tudhatják a fenevadat.

Az északi szerint ha életben marad azzal gyengíthetik a vele paktumra lépett démonherceget. Remélte, hogy az északi ügynök bárd-pap jól gondolkodott. Az otthonára gondolt, a szép Új-Pyarronra. Talán végre békét lelhet ott. Elkapta Kemyron pillantását és erőt merített a férfi mosolyából. Minden rendben lesz, minden a legnagyobb rendben. Hiszen az amund koldus tekintete is ezt ígérte.

–          Nagy áldozatot hoztál a barátaidért.

–          Nem nagyobbat, mint amit ők tennének értem.

–          Miért keresed ilyen vigasztalanul a végzetedet?

–          Vezeklésképpen, hogy egyszer már majdnem hagytam a világra szabadulni a gonoszt.

–          Ez azért nem hangzik olyan borzalmasan. Sokat változtak a halandók mióta …

–          Legyőztek és a saját síkodra börtönöztek be.

–          Igen, legutóbb nem működött ez a közösködés a démonurakkal.

–          Miért gondoltad, hogy most sikerülni fog?

–          Mert van amit nem tudtok ti sem halandó. Mert világotok sorsát nem csak ezen a helyen írják.

–          Nem értem …

–          Nem is kell megértened. Közeledik a háború, és ha ideér mindent elsöpör, ami az útjába kerül.

–          Mi örökké itt leszünk, hogy szembeszálljunk az enyészettel, amit a fajtád jelent a számunkra!

–          AZT MAJD MEGLÁTJUK, AMIKOR SZÉTSZAGGATJÁK A VILÁGODAT MINT MI TÉGED!

A falnál várakozó démonok egyszerre tülekedtek be a szobába. Az amund koldus mozdulatlanul állt és mereven a démonherceg szemei közé nézett. A farkas szörnyek és a démoni pengéket suhogtató harcosok egyszerre rohanták le és pillanatok alatt darabokra tépték. Vándorbotját sem emelte maga elé védekezően, de egy kard vágta ketté, köpönyegét farkasfogak tépték, hogy a húsához férjenek. Azonban akármit is tettek vele, a termet, ami egymáshoz csatolta a két világot nem tudták elhagyni. Az a Gyötrelmek Síkjára került és így a lépcső egy csupasz kőfalhoz vezetett immár. Nem is találtak mást a hangzavarra kiérkező városőrök.

A szemben lévő ház tetején egy magányos alak állt, fehér köpenyben, fekete kalapban. Kezében élőfém húros lantot tartott és csendben, hogy ne zavarja az alant nyüzsgő őrség munkáját és a körülötte csapongó szelet pengetni és szavalni kezdett. Megtehette: a lányt és a kísérőit már készen várta a hajó és Antoh főpapnője Amrenben már készen várta őket. Mindent elrendezett. Mindenki megkapta, ami jár, azt, amit jogosan érdemelt. Vagy mégsem?

 „Egy városban, ahol élni nem érdemes,

Álmok nélkül üres az éjszaka.”