„Az Építő megáldja az övéit és azok dolgos háza népét, de elátkozza azokat akik tudatos szándékkal és tétlenül az árnyékok között rejtőznek inkább.”

A kutya vigasztalanul ugatta az eget. Megérezte azt, ami ezután következett. A hamis hangokkal teli város feletti torony láthatatlan emeletei felett szikladarabok és téglák hullottak ki a semmiből. Az eddig oly jól álcázott varázst tulajdon gazdája zilálta szét, hogy az életére támadó kalandozóknak szó szerint kirántsa lába alól a talajt és összeszedhesse erejét az előttük álló küzdelemre.
A szőke hajú férfi felszisszent, amikor a hatalmas padlólap kimozdult alóla. A többiekre nézett, akik kétségbeesetten próbáltak szilárd talajt fogni legalább méh néhány pillanatig. Megvetette őket, művészete lehetővé tette neki, hogy az ilyen helyzetekben is maradéktalanul helyt álljon.
A falak rohamosan növekvő résein berobbanó szélroham magasba ragadta a arany fürtjeit és élvezte, hogy hajába túr a szél. Élvezettel lehunyta a szemét és elmosolyodott, ahogy az ismerős melegség szétáradt a testében. A mellkasából kiinduló érzés egy pillanat alatt söpört rajta végig és eleven lánggá változtatta őt, hajfürtjeit pedig az ég felé lobogó kígyókká.
A törpe először megdöbbent, de fajtájához méltó alázattal viselte a sorsát. Magában a hírös tarini mondást kezdte el felemlegetni: „Aki magasra mászik …”  de hirtelen fontosabb gondolatok szöktek az agyába és óvón a kisfiút kereste tekintetével. Meglepődés és megnyugvás lett rajta úrrá, ahogy a közelben lebegve találta egy védelmező aura fénykörében.
Biztos még annak a varázsitalnak lehetett a hatása, amit a gladiátor belediktált próbaképpen a fiúba. Szerencséjük, hogy valami fenemód hatásos főzet volt, ami bátorsággal töltötte el a kétségbeesés határára sodródott fiút és láthatóan más csodálatos képességekkel. Az előtte zuhanó kesehajú férfi után nézett és elgondolkodott, hogy mit tett volna, hogyha a fiúnak valami baja esett volna az italtól.
Axel Ragaennek nem voltak szabad pillanatai a gondolkodásra. Társaival ellentétben neki nem voltak meglepő trükkjei a tarsolyában arra az esetre, hogyha a torony széthullik alattuk. Inaszakadtából rohanni kezdett a lassan ellebegő varázsló felé a széthulló sziklák nagyobb darabjain ugrálva.  Szokatlan terep volt, a poros arénákhoz képest mindenképpen. Igaz, ugyanezt gondolta később a boszorkányok kéjvermeiről is.
Ha jól számított és a varázslót valóban egy olyan aura védi, ami lelassít minden fizikai támadást, akkor van esélye túlélni a zuhanást. Korábban látta a társai hajítófegyvereit lelassulni és lecsúszni a mágus körüli levegőből és ezt akarta kihasználni. Karcsú remény volt, de a legjobb alakú, ami éppen a keze ügyében volt. Erre tett fel mindent.
A törpe látta a gladiátor kétségbeesett próbálkozását és elértette szándékát. Visszafogta hajítóbárdját és inkább minden mentális energiáját a zuhanás lassítására, testsúlya csökkentésére használta fel. Így is csak reménykedett benne, hogy elég lesz, ameddig az utcák szintjére érnek … vagy ameddig megölik a varázslót. Ebből a gondolatból erőt merített és amögé manőverezett a levegőben.
Axel ugyanekkor rugaszkodott el ordítva az utolsó még a mágus közelében zuhanó kődarabtól. Az Építő tanításai jutottak eszébe a tettről és az eredményről. Hogy az Építő nem a tettekben lakozik, nem cselekszik helyettünk és általunk sem: munkáját csupán a tetteink eredményében vizsgálhatjuk és csodálhatjuk meg. Az ég és föld között valósággá váló katekizmus, ezen az istenektől és halandóktól távoli helyen  lángot gyújtott a gladiátor tompa elméjében is.
„Mert akikhez szólnak és mégsem hallják olyanok, mint akik ott sincsenek. Amikor pedig az ő hangjukat hallatják kezeltessenek éppúgy, mintha senki sem mondott volna szavakat.”
A földalatti barlangban csak a falak emlékeztettek arra, ami. A padlón érintetlen mozaikok és vérrel fröcskölt jelek mutatták az utat a mélyebb cernek fel. A mennyezet a magát élőnek mutató város igazi arcát festette égboltozatnak: évezredek óta leromlott házakban és azokon kívül kóborló inkább holtakat mint élőket csak a lelkük helyén lobogó karmazsin gyertyaláng különböztette meg a környezetüket jelentő portól. Axel elvette tekintetét a látványtól: Elántor mindent megváltoztatott benne.

A barlang közepén áttetsző üvegbúra oromlott. Mélyének lakója a az álmokban szóló, legyengült és vérző isten kuporgott. Önnön szentségeitől megfosztva egy halandó kéreg börtönében zárta szabadítóit és egyben gyilkosait. Korok óta táplálta életerejével a város létezéshez makacsul ragaszkodó lakóit: halhatatlan lénye kérészéletűek önző vágyának lett csak a foglya.
A rúnákkal meggyalázott kövön szikrákat fialva húzta maga után a krómozott csatabárdot. Végtelenül fáradtnak érezte magát, társai szavai csak tompán jutottak el a tudatáig. Közösséget érzett az üvegbörtön foglyával, pedig összehasonlíthatatlan volt az az idő amit itt töltöttek ezen a helyen. Felettük azonban ugyanazon vörös fénnyel háborgó fellegek gomolyogtak … és olykor ez elég.
Nyögve emelte csapásra a csatacsillagot és csapott rá a búrára először, majd  másodszor is. A szavak ideje lejárt. Dühvel és gyűlölettel sújtott a börtön nemlétező rácsaira. A magyarázat és a kifogások ideje is messze volt már. Ahogy az üvegen egyre nagyobb repedések rohantak széjjel a rab elhitte, hogy valami valóban véget érhet. Belülről esett a saját vérétől iszamós falnak.
Az Építő nem a teremtés és nem a pusztítás istene. Eszköze neki, mind a kettő, amivel az építés művét végzi el. Mint mester a vésővel, úgy formálja ki a hangtalan anyagból az életet és mint kalapáccsal ad végső alakot a teremtésben forró életnek. Mi, akik eszközeinek csak egyik vagy másik végét látjuk nem érthetjük munkáját annak teljességében és körszerű szépségében.
A legyengült és haragvó isten kiszabadult. Üvöltésére és dobbanására megreszkettek a falak.  Axel kezéből kifordult a csatacsillag, nem volt képes megtámaszkodni vele a kövön és így a padlóra zuhant. Kaleidoszkópszerűen látta a hamis égbolt alatt lassan összeállő lángfellegeket, amelyekből lassan … valószerűtlenül lassan … tűzkönnycseppek kezdtek zuhogni és égették, marták a testét.
Oldalra gurult, valahol a tudata peremén érzékelte társai erőfeszítését, ahogy az istennel küzdenek. Nem kellett rájuk néznie, hogy annak lerongyolódott csapatnak lássa őket, amivé az elmúlt napokban váltak. Hol van ez az arénák vérmocskos valóságától … hol van ez a boszorkányok illatos hálókamráitól. Távol került mindattól ami hétköznapi és való … ó, nagyon távol került a kegyelemtől.
Végre kitapintotta a fiú karját. Megkapaszkodott benne és féltérdre ereszkedett. A fiú ijedten ránézett és ő biztatóan bólintott neki.  Az elmúlt napokban megtanultak bízni benne … jól van. Nem érzett bűntudatot azért, amire tenni készült. Vele sem voltak sokkal kegyesebbek amikor annyi idős volt, mint a fiú. Erősen megszorította a fiú karját, hogy akkor se szabadulhasson, amikor már akar majd.
– Te ott! Te gusztustalan ronda állat! Halld szavam. Nem mi voltuk bebörtönzőid és kínzóid, nem mi fontuk béklyóidat. Akaratunk ellenére hoztak minket ide, ugyanolyan foglyok lettünk itt mint te magad. Vigyél vissza minket oda, ahonnan jöttünk és te is megbékélhetsz végre.
A lény zavarodott tekintetével felé fordult. Ez jó, legalább a figyelmét sikerült felkeltenem. Lassan zsibbadó jobb karjával  maga elé lökte a fényesen csillogó fegyverét. Kifújta a levegőt tüdejéből és igyekezett összeszedni minden maradék erejét. Ez már félút, innen már minden csak sokkal nehezebb lehet.
– Adj … életet … az életetekért – okádta maga elé a szavakat háromkarú szörnyeteg. Nem lepődött meg a válaszán, valami hasonlóra számított. Bólintott és maguk közé lökte a lassan ocsúdó fiút. A szörnyeteg arcán széles vigyor rohant szét és elfogadta a felajánlott áldozatot. Axel nézte ahogy erejét pótolva lakmározik a fiúból, de csak a vésőre és a kalapácsra tudott gondolni.
Akkor is ez a kép lebegett előtte, amikor később a szörny által nyitott kapun átlépve egy havas fennsíkra jutottak. A törpe jött mögötte és csak azután a valaha volt isten. Jóllakott volt, hosszú idő után, talán emiatt lankadt el a figyelme. Ha nem a csontrepesztő pofon, de a hóba égett rúnajelek megtörése mindörökre a köztes síkok poklába taszította a lényt. Sem itt, sem ott nem létezett már.
Igaz ezért a diadalért egy haldokló világgal, egy ártatlan fiúval és egy lassabb reagálású hullagyalázóval kellett fizetniük. Komoly ár, de a nap végén mégis ez jelenti a győzelmet és az életet számukra. Lehetne rosszabb is gondolta, ahogy az előttük álló többhetes  gyalogútra nézett a havas hegyek között. A furcsa rackla lovasra és a kutyává változott sárkányára nézett.
– Gondolom törpe uram nincsen magánál ilyenkor valami jófajta dohány.
„Az Építő kíméletlensége az értetlenségből ered. Akaratának belátása olyan feladat, ami egy egész életet kitesz. Nem lehet megállni hát  napfényes delén és kijelenteni, hogy kegyetlen és rossz úr ő. Bölcsessége teljes színében és fényében csak a telünk beköszöntével mutatkozik meg előttünk, amikor a szüret kincseivel pincénkben pihenni tértünk.”
A második kapu aranyló homoktengerre köpte ki utasait. A zavarodott mágus és a dühös boszorkánymester szinte egyszerre zuhantak ki rajta. Homokot köpve tápászkodtak fel és időbe tellett mire mindent port kirázott a szőke fürtjei közül. Még Ibara heves napja alatt is fűtötte az indulat és a bosszúszomj, mindenre megesküdött, hogy ellenségeit holtan, kiterítve fogja látni. Hozzá is kezdett volna azonban körülnézve egy sokkal sürgetőbb érzés kerítette hatalmába: a szomjúság. Nem minden rosszindulat nélkül fordult kaján vigyorral kéretlen útitársa felé, aki csak akkor tápászkodott föl. Mosolyába pedig két hegyes szemfog is vegyült …
(A cikksorozat következő részében a vallás hetedkori elterjedéséről és a választható kasztok és szférák részleteiről lesz szó, újabb tanokkal az Építő híveit illetően)
Új Hit: Az Építő (1.rész)
Gulandro m.a.g.u.s., novella, szabályok 6 hozzászólás

6 thoughts on “Új Hit: Az Építő (1.rész)”

Vélemény, hozzászólás?