The Hunter – Jack London után szabadon

Régen volt olyan film amiről érdemesnek éreztem volna egy bekezdésnél többet írni. A tavalyi évről átcsúszott film azonban ilyen. Egy férfi magányos(?) harca a természettel, a világgal és önmagával mindig is az a téma lesz ami megérint. Mindig is így volt ez.

Willam Dafoe a Halhatatlanok Titkos társaságának tagja. Azoké a színészeké, akik folyamatosan változó hivatalos életrajzzal, de változatlan formában élnek köztünk és a halandók heccelésére alkalomról alkalomra filmszerepeket vállalnak el.

Nem tudom mi a céljuk, nem tudom, hogy a Max von Sydow és Udo Kier kiegészítette hármas milyen küldetéssel érkezett a Terrára, de értékelem, hogy több évszázados (évezredes) tapasztalatukkal gyarapítják fajtánk kultúráját. Úgy sejtem halálom után az életemet kiértékelő Rutger Hauertől kapom majd meg a választ erre a kérdésre.

Akárhogy is legyen, mindig figyelemmel kísérem ezen színészek alkotásait. Hihetetlen érzékkel választják, meg ugyanis a perifériára szoruló filmeket és alakítanak bennük életre szóló szerepeket. Munkájukat nem kíséri feltétlenül díjeső és reflektorfény, de ilyesmi elvárásaim gyerekkorom óta nincsenek a filmekkel kapcsolatban.

Így akadtam A vadász című filmre is. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a mellékelt plakátra, hogy tudjam, nekem ezt látnom kell. Nem, nem olvastam kritikákat el előre és az előzetesre sem volt szükségem. Willam Dafoe 40 éves korúra visszafiatalodott szakállas arccal golyós puskát markolva figyel egy hóviharos erdőben. Mintha csak az én zenémet játszaná hirtelen a gép a kocsmában …

A történet szerint egy professzionális orvvadászt a titokzatos Red Leaf Biotechnikai cég bérel fel Dafoe képében, hogy megtalálja, leölje és mintákká gyalázza az utolsó feltételezett Tasmán Tigrist. A kihalt faj utáni hajszát azonban hamarosan nehezítik a szállás kényelmetlenségei, a vadon maga, a fakitermelő városiak és a hippi zöldek ellenségeskedése majd egy konkurencia feltűnése is.

Hogy mindezeken keresztül a történet egy értékes jellemrajzot tud bemutatni nekünk a főszereplőről az igazán a film érdeme. Kevés szóval, rengeteg csodálatos tájképpel és a zene megfelelő felhasználásával annyi mindent sikerült a filmbe zsúfolni amit talán még sosem (az animéknek pedig már csak manapság nem) sikerült.

A halhatatlanon kívül a többi színész, főleg a színész gyerekek is fantasztikusan játszanak. Máskor a vérbe tudnak idegesíteni az erőltetett gyerekszereplők, de itt a jelenlétük is húsbavágó tud lenni, amikor a főhőssel együtt kezdjük megismerni a Tasmán Tigris árnyékában széthullott családot.

Akár egy torz tükörképnek is felfogható a film ezen része annak a filmes szabálynak, hogy a sikerfilmben lennie KELL gyerekeknek és állatoknak. Persze nem is fenyeget az a veszély, hogy a regényből lett film túl nagy sikernek örvendene, hiszen hazai megjelenésről mindezidáig szó sincsen és csak kevesen beszélnek róla. Törjük meg a csendet.

Egy ilyen markáns filmről igazából kár is sokat tépni a számat ismertető gyanánt. Aki szereti a természetben játszódó, elgondolkodtató és csavaros filmeket, ami drámának is felfogható, de akár thrillernek is ne habozzon a film megtekintésével. Komoly alkotásról van szó, magam részéről évek óta nem is láttam komolyabbat. Pedig ugyebár a Fehér Pokol sem egy régi darab nálam … de nézzünk szembe a tényekkel: Dafoe komoly előnyökkel indul, nem lehet mindenki halhatatlan űrlény-színész.