Létezés savanyú foltja én
E fénytelen város kies táján
Halk szóval élesztem az
Éjszaka elmúlt parazsát
Benne összeolvadni a holnappal
És kesztyűt dobni múlt napoknak
Erősebb szívvel állni a tetőknek
Gyászos földabrosza felett
Földtelen hollókirályok társaim
Mellettem gubbasztanak és csak
Csodálják hamis dalomat,
Nekik károgásnak tűnhet csak
Mint folyó válik szét lábainknál
Megannyi fényes, kerge uszadék
Mélyükön otthonuk felé rohanó
Békés bolondok kergetik egymást
Csak én virrasztok, másra gondolva
Szárnyaimat fázósan magam köré
Hajtogatom és ha torkom elszorul
Régi, bús dallamot dúdolok magamnak
El nem űzöm álom-ellenségeimet,
A fájdalom balsors-seregét kapuimtól
Tudom, végül majd lehunyom szememet
És megadásul békésen közéjük zuhanok
Vádló tekintetek kísérik majd repülésem
Gyengébb tollaim kapaszkodnak csak
Roncs valóságom bádog kürtőibe
De átszelem a hangos mélységet végül
Méltatlan szavakkal rebbennek majd szét
A gyertyaláng lét örök kritikusai és szemük
Mégis majd a tetők magasát kutatja, honnan jött
Hol egyesül a csillagos égbolt fakó világukkal