„Életed egyetlen gondolatról egyetlen gondolatra haladva éld.”
Még nem nyertem vissza teljesen az öntudatomat, mikor a társaim már kötelékeit eltépve fogvatartóinknak estek. A mindig visszafogott khál asszony önmagáról megfeledkezve emelte fel az első hamis papot és roppantotta el a nyakát. Teste a halál pillanatában visszanyerte eredeti alakját és szürkebőrű, torz teremtményként rogyott a földalatti pince egy közeli sarkába.
Következő pillanatban fény lobbant és egy újabb társam szabadult meg a béklyóktól. Eleven lángok rohantak szét a karjain abban a pillanatban, amikor a másik két meglepett alakváltó felé fordult. Őt a 23-as alany követte, aki elméje erejével taszította felhoz támadóinkat. Láttam rajtuk, hogy élvezték amit csinálnak.
A hírhedt pyar szerzetes és én, még mindig gúzsban, sokatmondóan összenéztünk. Az elmúlt napok eseményei lassan kúsztak vissza elménk megszokott részeibe és foszlányokban rakódtak le bennünk, hogy lassan összerakhassuk a teljes képet, ami ebbe a meglehetősen szorult helyzetbe kényszerített minket. Ideje volt válaszolni az utolsó bennünk összeálló kérdésre is.
A cellák mellett haladva nemsokára a kötelék utolsó darabjaitól és megszabadultunk. Nem minden bűntudat nélkül találtunk rá megkínzott és hidegvérrel meggyilkolt hajdani megbízónkra, aki csak haza akart térni. Önhibáján kívül azonban már nem volt hová. Ezen gondolkodtam akkor is, amikor egy közeli teremben megtalált felszereléseinkbe öltöztünk vissza.
Az ódon kúria első emeletén talált őröknek szegeztem a kérdést, hogy vajon ők tudják e miféle szörnyetegeknek is dolgoztak valójában. Ellenséges magatartásukból arra kellett következtetnem, hogy tisztában vannak tetteik súlyával és készek szembenézni annak jelentőségével. Én ezt feltétlenül értékelem is mindig, akár rólam, akár lehetséges opponenseimről legyen is szó.
Kirepültek a kardok a hüvelyükből és dühödten rohantak nekem. Elégedetten nyugtáztam szándékukat és a folyosón álló társaim felé fordultam. Bal kezemmel tisztelettudóan behajtottam az ajtót előttük és egy utolsó, ádáz mosoly küldtem feléjük a levegőben úszó támadóim háttere előtt. Az, amire készültem az nem való gyengébb lelkületű kalandozók tekintetének sem.
Az ajtó halkan csukódott és én azzal a mozdulattal, amivel visszafordultam kivontam a míves slan-kardomat. Előzékenyen intettem annak, aki már közelebb ért és hagytam, hogy felnyársalja magát futtában a kardomra. A másodikkal nem volt alkalmam ennyit kivételezni és a vízszintesen kitépve a pengét a testből metszettem le a fejét, csakhogy a harmadik rohamozó mellkasába döfhessem.
A testek egy pillanatra még a roham adta lendületben maradva lebegtek körülöttem, de aztán, mert így akartam, a végtagok és más testrészek egyszerre kezdtek el a padló felé zuhanni és a bő vérfolyam, mintha csak erre várt volna, szinte kirobbant a meggyötört és megcsonkított testekből.
„Dalolj velem, te
Csendes, kedves idegen.
Nem jön a holnap.”
Sikerült időben odaérnünk az íjászversenyre, mármint, hogyha annak lehet nevezni, hogy háromszoros nevezési díjjal engedtek csak a porondra lépni. A macskaköves tér valóban megtel az alkalomra és az előre várható résztvevők is sokkal többen voltak, mint arra számítottam. Volt köztük ismerős arc, bár a nagy rohanásban nem tűnt fel azonnal, hogy honnan. Az íjam csomagját kibogozva nyugtáztam a szomszédos pályán felálló elfeket.
Az első kettő sikeres kvalifikáció után a tömeget már az sem nagyon érdekelte, hogy kontyba fogott hajamtól a szandálomig sötét, alvadt vér borított. Talán a műsor részének hitték, talán a Kalandozók Városának lakói sokkal rosszabbat is láthattak már az Íjászok Terén rendezett alkalmakon. Nem tudhatom.
Nekem éppen csak annyi időm volt magamra, hogy két jelzés között kitöröljem a szemembe csorgó véres verejtéket, egyébként a kecses riyaji-íj kifeszítésére koncentráltam. Ahogy képzeltem, aszimmetrikus kidolgozottsága és a technika, amivel célra emeltem alapvetően kiemelt az alulról ajzó résztvevők közül. A mozgó célpontokon túl voltunk már, de senki sem lazított. Tudtuk, hogy mi következik …
A lángoló házra gondoltam, amit lélekszakadva magunk mögött hagytunk, kalandozó módra. A társaimra gondoltam, akik lélegzetüket visszafolytva vagy éppen harsogva várták a következő lövésem sikerét. Szinte tudtam, hogy a kétes hátterű „szponzorom” félmosollyal szemléli igyekezetemet. Nem akartam neki csalódást okozni, amikor a következő, páncélozott célpont felé fordítottam az íjamat. Még két hüvelykkel megterheltem az ínt a biztosabb átütés végett.
Vajon a házban hagyott zsoldos kardművész magához tér a füstszagra? Elképzeltem, ahogyan felül és halott társa testén át meggyilkolt munkaadója maradványait pillantja meg. Tekintete hamarosan bizton az általam elé készített fehér kendőbe csavart papírvágó késre vándorol. Talán mosolyog is, talán megkönnyebbülést érez. A lángok melegét a bőrén hamarosan felváltja a hasfalához feszített kés hidege, ahogyan a feladatra koncentrál.
A nyíl átcsapódott a bábúra aggatott mellvérten és a hegyével éppen megérintette a táblát, de a bíró hamarosan igazolja a találatomat. Bólintok, a tömeg őrjöng és feltekintve a csalódott elfeket látom elkullogni a pástról. A fák ágairól leénekelt nyílvesszőik nem bírtak a hegyek anyagából kovácsolt vértekkel. Meglepetésemre egyedül maradok azzal a fickóval, aki pár napja egy késdobálóban hangoskodott.
Ő most józan és hogy nem hajító tőrt látok a kezében felismerem a tapasztalt íjász mozdulatait. Fürgén simítja végig a visszacsapó íj gerincét, talán mintha suttogna is valamit az áttetszőnek látszó ínnak is. Tegezéből kecses, ezerszer gyakorlott mozdulattal vesz elő újabb vesszőt és a tollakat a végén hitvesi csókkal illeti. Felvonom a szemöldökömet, ahogyan felismerem ellenfelemet.
A következő és utolsó célpontunk felé fordulok, a ragyogó mágikus védelemmel ellátott tábla felé. Két kézzel emelem az íjat és a vesszőt, ellenfelem elölről és alulról húzza fel. Célra tartunk és elengedjük a vesszőket először, másodszor, harmadszor és negyedszer is. Világossá válik, hogy légelementálok örvénylenek a pálya felett láthatatlanul, de számunkra nagyon is érezhetően.
Félszemmel oldalra sandítok és látom az ellenfelem arcán gyöngyöző verejtéket, hogy koncentrálni próbál, de legalább annyira vágyna egy pofa italra … vagy valami egészen másra. Hogy a teste egy láthatatlan démon által okozott kínoktól gyötrődik, aminek neve: függőség. Nem esik nehezemre kitalálni, hogy ez a verseny az utolsó esélye, hogy hozzájusson, bármi is az. Mérlegelek és döntök, utoljára húzzuk fel az íjakat ezen a napon.
A két nyílvessző ugyanabba a légörvénybe csapódik és összekeveredve suhan tovább. Más szögben repülnek ki belőle, csakhogy két különböző úton jussanak a célpont közelébe. Ott azonban egy újabb elementál a gyorsabb vesszőt eltéríti és messzire hajítja, de a másik után csak kapkodni tud. Ez is elég, a mozdulataival keltett fuvallat oldalirányt sodorja a vesszőt, keresztül a mágikus védelmeken és bár a végével ütődik neki a táblának, onnan pont a középpontba fúródik.
A tömeg néma, de én ismerem ezt a némaságot már. A következő pillanatban olyan hangorkán tör ki, amit talán régen tapasztalt ez a tér. A másik pályán álló íjász összerogy, pedig az ő nyílvesszője érte el végül a célt. Mellé lépek és gratulációra nyújtom a karomat. Ő csak motyog, de mosolyog már, amikor feltekint. Szememmel néma kihívást intézek felé: jövőre ugyanekkor, ugyanitt.
Társaim kissé csalódottan fogadnak és a szponzoromnak sem felhőtlen az öröme. Megértem őket, az elmúlt napokban túl sok mindenen mentek keresztül velem együtt. Diadalt arattunk az árnyékok között és a végén mégis csak a napvilágnál aratott győzelemnek jár ki az ünneplés. Tudjuk és el is fogadjuk ezt, csak olykor nehéz tudomásul venni ilyen pillanatokban.
Vert hadként hagyjuk el a teret és csak arra tudunk gondolni, hogy mihez kezdünk ezután. Megbízóink halottak és nem lehetünk biztosak benne, hogy végül hagytunk e olyan haragost magunk mögött akinek eszébe jutna levadászni minket. A kikiáltók a győztes nevét harsogják: Egylövés Ragor, Ilanorból … Elmosolyodom, hogy társaim ne lássák. Ez is győzelem.
„Mennyi hamis fény
Ragyog az ég tornácán.
Ne siess hajnal.”
(a történet Goldgruber „Kacat” Árpád kalandmester formabontó ‘Brilliáns meló’ meséjéből született)