7 thoughts on “Vélemények a XII. KalandorKrónikákról”
Viii
Nos… azért nehéz a tegnapi versenyről bármit is írni, mert (a magunk részéről) csak szuperlatívuszokat tudnék, de baráti-, testvér- és ismerős csapatainkat hallgatva inkább egyszerűen jókor voltunk jó helyen 🙂
Csapatunk összetétele igen érdekes volt: Slayers vonulatunk veterán mágiahasználója, Messor mellé csatlakozott Gábor barátunk, akinek ez volt élete legelső pnp rpg-alkalma, nomeg jöttem én egy igen fárasztó karakterrel 😉
Lényeg, hogy mikor kiderült, Amund mesél majd nekünk, igencsak megszeppentünk, cirka 20 éves rpg-múltam ellenére kisé úgy éreztem magam, mint a képregény fanboy, akinek megsúgják, hogy akivel talákozni fog, az nem egy jelmezes dublőr, hanem _tényleg_ a Pókember…
Megszeppenésünk fokozódott az erigowi nyílpuskás által, mikor aránylag a kaland elején kiderült, hogy békés séta közben hopp, majdnem meghaltam 😀
Ami viszont ezután jött, pár bénázásunk ellenére, az tényleg igazi élmény volt. Valahogy, valamikor, de aránylag hamar – és roppant kellemes módon – a tény, hogy versenyen vagyunk, verenymodult oldunk, kockát dobálunk, szép lassan kifakult, elúszott mellőlünk… És egy tökéletes, szinte otthoni életút epizód lett belőle, remek történetmondással, amikor a karakterek teszik az épp aktuális dolgukat, és annyira folynak bele a dolgukba, amennyire kedvük tartja. Mesélőnk partner volt a karakter interakciókban, az akciókban, a külső és belső hülyülésben, nem elemezgettünk szabályokat, alig dobáltunk, egyszerűen zajlott a történetünk.
Igaz, a herceget kiengedtük a pusztába, és így Victorio kezére játszottuk a rangot, továbbá az egyik fejvadászcsapat helyett a veterán kaladozócsapat + a hátterünk ellenségeinek szövetsége halászott a zavarosban, de ez semmit nem vont le a játék értékéből, sőt… Ha belegondolok, egomán karakterem tesz rá, ki a herceg az általa lesajnált Dél egyik lesajnált országában (bár Syburr tele van perverzekkel, ez egy jó pont) de az élmény, hogy ott lóg a pincefalra láncolva, egy szál (kiskorúak miatt) fekete téglalapba öltözve, kialvatlanul, kábultan, miközben keresett-kutatott ellensége, egy zsoldos bahrada a piszkavasat forrósítja az eszmecseréhez… csakhogy pár pillanattal később a rablánctól megfojtva térjen a túlvilágra, Uwell bitójára fellépkedve, nah, ez már igen 😀
Szóval, és szerencsére, mi a városi vonalat folytattuk; a tájfutós részt a kalandban elolvasva, csapatunk erősen el lett volna anyátlanodva odakint.
Lényeg: nagy pozitív élmény volt a találkozó remek szerepjátékos élménnyel, Amund all-in stipistopi a jövőben 🙂
Ami a kaland technikai részét illeti, ezt maximum a mi általuk befutott részig elemezném, hiszen miért mondjak kritikát a másik szálról, ha nem kellett arra mennünk 🙂
Először a jó dolgok: a hely klasszul (és mesélőnk ezt még egy szinttel megfejelte) ki volt dolgozva, annak ellenére, hogy a ződkönyv szinte csak lábjegyzetként említi, és a Dúlásos összefoglaló se sokkal bővebben. Az ember (mi legalábbis) érezte a mediterrán hangulatot, a déli temperamentumot, a nagy, szellős, levegős várost és nomád-shadoni-pyarr-modern-ősi mixtúra minden velejáróját. Az npc-k és motivációik is egyértelmű irányba mutattak.
Ami a mérleg másik serpenyőjébe felhozható (és nem rossz, csak kevésbé jó, + a kaland része, nem mesélőtől függő) az
– ami egy ilyen távoli, kevéssé látogatott, hivatalosan, „hatóságilag” kidolgozatlan helyszín előnye (saját szájízre alakítás) az a hátránya is: ugyan miért akarnak ide jönni a karakterek, és ha már itt vannak, miért érdekelné őket az itteni öröklés sorsa? Persze, be lehet mesélni, pénz, megbízás, becsület, stb. és szvsz egy játékosnak ebben a mesélő kezére is illik játszani, de akkor is kevéssé érzi magáénak az ügyet… hacsak nem helyi, környékbeli.
– mikor kiderült, hogy a kisherceg _egyedül_ megy a tájfutó versenyre a kráni határhoz, és hogy ezt mind a herceg, mind a családtagok helyeslik, kb. az a kérdésem támadt magamban, hogy itt mindenkinek elment az esze?? _Krán_ határáról beszélünk, nem Alsógilisztáséról… de ha az ember ebbe az irányba kezdene – a józan ész nevében – tapogatózni, a család helyeslésébe fejel bele. Ha pedig emellé nem Élet a parti, hogy szegény kis pofoznivaló herceg, majd veled megyünk, segítünk, akkor marad (összekötve a Syburr iránti max semleges hozzáálással) a jólvancsesszétek meg, haennyieszetekvan 😀
Ugye, ahogy néztem a kalandot, ha el is megy ebbe az irányba valaki, már az se igazán esélyes, hogy megtudja, a „Kyel pap” suttogta derék Grimaként a főnök fülébe ezt az utat, de ha ki is derül, nincs tovább: a pap szava a kalandozók gyanújával szemben? Ugyan már…
Szóval, az Élet parti jellemzően elmegy a dzsidvásba a sráccal, a nem élet meg marad… de a nem élet meg miért kezdjen el nyomozni?
No, ehhez kellett egy Amund, meg az általa felhazsnált, kijátszott, intergált csapatháttér, amiből lett aztán mellkaslövés, foltoznivaló hasztin, falra láncolás, chippendale az Ellana-főpapnőnek, hatvanas erejű nyisdkiazajtót mentálmozaik, teljesített bosszú, és egy nomád nemes, aki úgy gondolta, szerette annyira nevelt fiát, hogy a kalandozókkal ellenséges kereskedőház feje megérdemel ajándékként egy mérgezett éjjei pillangót, ha már ez a szíve vágya 😀
No, így az 1500-as grafománia haátrányomról tanúbizonyságot téve, csak annyit mondanék, hogy nagy buli volt… viszont egy esetleg kevésbé felkészült mesélővel, a Kéktúra irányvonalt választva, az iszonyat statos hernyóemberrel a végén lehet, hogy tök mást írnék most.
Players csapat(kráni Ranagolita ügynökök) story end?! Nekem legalábbis.
” Éjközépkor a hercegecske sátrában tanyázó hero Kyel papot akartuk Ranagol oltárára küldeni,leütve,elkábítva,megkötözve,elhurcolva az éj leple alatt,csak mert rangos áldozatnak véltük. 🙂
A légelementál leemelte az alvó atya nyakából a szent szimbólumát a sátorban,majd óvatosan indultam.
U.ork tolvaj/harcosom(tank),félmeztelen,fegyvertelen,kötéllel a hátán,beoson lopózva,láthatatlanság varázslattal turbózva,az öreg papot leütni.De az ütés előtt szétszaggatva a testét,kitört belőle az aquir lény,észlelve közeledtemet.
Először el akartam futni,de aztán győzött bennem a harcos,nem volt akkora mint én.Az első ütést még bevittem neki orvul, láthatatlanul,-aquir vér festette zöldre öklömet-,de utána egyből eloszlatta a mágiát,megmérgezett,és béna,mozgásképtelen testemet aztán 1 kör alatt lezúzta mint egy alien! 🙂
Halálba dermedt vigyorral,utolsó lélegzettel elsuttogott szavaim:-Ennyit tudsz?Akkor is bevertem a képed egyszer te aquir fattyú!
Aztán követett a Ranagol pap is istenünk színe elé,a következő körben.”
Én itt kiszálltam,és mentem,de a csapat tovább haladt a történetben….
Jó(gizda) volt!!!!
🙂
Gizda volt nagyon. 😀 A csapat másik felem meg elmenekült. A herceget megmentettük, de nem sokat teljesítettünk a modulból. Minket csak Ranagol akarata ösztönzött, de az elég volt. Utána még végigmentünk a zarándok úton, mert nem hagyhattuk annyiban, hogy az aquir kereket oldjon. Így futottunk bele néhány csontiba, szellembe, meg egyéb nylánkságba. Nem purgáltuk ki őket, mert nem éreztünk rá semmi késztetést. Legyen ez a gyenge, gyarló pyarroniták baja. De sajnos nem jutottunk a végére, mert lejárt az időnk.
Jól éreztem maga. Rég vettem részt játékosként versenyen, és egy élmény volt. Mind vitatkozni a KM-mel a szabályokról, (de természetesen mindig az ő szava a szent) mind játszani, felkenni a felettem álló renagolpapot a falra, mert megbaboázta egy boszorkány, és annyira szerelmes lett, hogy hisztizet… 😀
Egy szóval: Köszönöm.
Általában nem szoktam itt a honlapon leírni a véleményem, de van egy két gondolatom, kérdésem a szervezőkhöz, így ennyi közös játék után.
A kalanddal kapcsolatban az a szerencse ért minket, hogy a modul szerzője mesélt nekünk, persze kifogástalanul.
A bemesélés egyszerű és kiváló volt, hiszen gorviki csapatot hoztunk, tehát meg volt a motiváció (sok pénz).
Sajnos azonban x-dik alkalommal járunk úgy, hogy viszonylag nyomozós(káosz,halál ranagolita csapat) csapatot hozunk, és az a feladat hogy valakire vigyáznunk kell. Ez még a megfelelő motiváció miatt bevállalható.
De amikor van egy másik szál, ahol nyomozni kell, ki lehet a titokzatos felbújtó a herceg kiiktatásával kapcsolatban, nem értem, miért küldenek el minket a pusztába dungázni, ahelyett hogy a számunkra sokkal testhezállóbb feladatot kapnánk.
A mi karaktereink hátulró mellbe típusú gyerekek nem facetoface harcosok, így nem értem miért kell hogy „beléptek és ott van szemben a főenemy”, nem lehet lopózni hátbaszúrni, meglepni stb. de ez minden eddigi kalandban így volt.
Miért?
Miért kell nekünk nem harcra orientált csapatként harcba bocsátkozni minden alkalommal?
Miért nem lehet egyszer egy nyomozós kalandot játszani, ahol a játékmenet komoly %-át nem a fight teszi ki?
Szerény véleményem szerint ez a szerepjátékról szól, nem arról hogy két szerencsés kockadobásnak köszönhetően leütöttem a bigbosst és húdeboldogvagyok, én vagyok a faszagyerek, verem a mellem mindenkinek, hogy én vagyok a legkirályabb szerepjátékos.
Hol van itt a szerepjáték?
Játékostársaimmal már egymás karakterét szívattuk, hogy feldobjuk a játékot, mert a pusztán senkivel sem tudtunk komoly párbeszédeket folytatni, intrikázni.
Persze most mondhatnám, hogy húdelealáztuk az aquir fattyút, mert momentuma sem volt ellenünk(csend varázs köré, fejvadász a fején állva szúrta le), ami majdnem igaz is lenne de sajnos egy fej elhullott a csata közben egy 00-ás dobásnak köszönhetően.
Száz szónak is egy a vége: jó lenne már egy olyan kaland ahol valóban szerepjátszani kell, nem pedig 3 órán keresztül harcolni.
A pénzverők nevében azt hiszem írhatom, hogy jól éreztük magunkat, köszönet érte mindenkinek… főképp Komatrének…
4 Uwel paplovag volt a csapat, akik kemény kézzel vonszolták végig a pusztán a kis herceget, tanították ímmel-ámmal erre arra… vívni, kopjával harcolni, öklözni, belharcolni, erdőt járni, vadászni, főzni, jobbágyokat oltalmazni, vallás gyakorlást tiszteletben tartani, menekülni, ön feláldozni, tréfálkozni… de arra nem tudtuk megtanítani, hogy ne rinyáljon úton útfélen 😛
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a km-i segedelem nélkül, csak egyikünk élte volna túl a kalandot… aki láthatatlanul a leggyorsabban futott 😛
kedvenc jelenetek:
km.: ok. Akkor a Zombirajongók magukkal hurcolják Ádámot a Masterhez… Brain…
km.: A kétkezes csatabárd lepattan rovarszerű fejéről… játékosi megjegyzés: vagy inkább homlokredővel rá szorított 🙂
játékos.: Akkor gyomron döföm az egyik zombit s mutatom a parancsnoknak, hogy meg sem érzi…
km.: Jó katona.
játékos.: Akkor kibelezem s mutatom, hogy nem is vérzik!!!
km.: Jóóó katonaaa
Kedvenc kimaradt jelenet:
A király méltatlankodik utóda méltatlansága végett…
játékos: azért nem mindenki tud így lóról hányni felség ,)
stb.
Élvezhető játék volt. Érdekes helyszíneken… érdekes karakterekkel… Konec 😉
a találkozók előtti péntekek már-már rituálé számba mennek nálam. Délután bejárjuk a vállalkozó kedvű szervezőtársakkal a szokott helyeket nyomtatni és elmegyünk a díjakért, aztán mindent átcipelünk az Afri Caféba, miközben a modulról és sok minden másról is beszélgetünk. Külön öröm az ilyesmi abban a rekkenő hőségben ami most volt.
Utána megpihenünk kicsit odalent, a másnapi rendezvény színhelyén és újra a nyakunkba vesszük a várost. Rátalálunk néhány értékes boltra, eszünk a város egyik legfinomabb gyrososánál, utána pedig kimegyünk a zuglói vasútállomásra, ahová általában a vidékről (debrecenből) érkező ismerősök jönnek.
Mire hazaesek akkor általában még van néhány vészhelyzetes email vagy telefon amit el kell intézni, de aztán csak összeállnak a dolgok (vagy nem). Elheverek az ágyon és 69 eyes zenére még egyszer alaposan végigolvasom a kalandot és memorizálom a kapott csapat előtörténetét amennyire lehet.
Szeretem ezeket a péntek estéket, doom jazz zenére összepakolom valamennyire a lakást, a teknősöket is kitisztítom aztán berakok valami VHS-t. Ezalkalommal megtréfált és nem akart színt adni. Hangulatos volt fülledt melegben ezeréves videót szerelni, miközben kint esett, de végül megnéztem a Vadon hercegnőjét … századszorra is.
A rendezvény formailag nagyon szépen zajlott. Végül tartalékmesélőnk is volt egy ideig és 10-re a legtöbb csapat el is tudta kezdeni a játékot rendben. Szükséges ez a háttér ahhoz, hogy szervezőként is tudjak nyugodtan mesélni egy ilyen rendezvényen. Szerencsére ehhez a csapatom is partner volt.
A Slayers II egy relatíve új formáció volt, a kampány nyertes Slae-Yeorth veterán tagjaiból és új játékosból verbuválódva. Ritkán mesélek szívesen varázslónak (soha már), de Kálmán olyan visszafogottan játszotta, hogy nagyon meg voltam vele elégedve. Vii metroszexuális pankrátorának képe hamar Johnny Bravo-ra változott, ami mindig öröm és a „harcművész-testvér” is kiosztott néhány elgondolkodtató pofont az ellenségnek.
Érdekes dolog ez a mesélés találkozókon. Vannak olyanok, akik ezt is maximálisan a játéklehetőségnek fogj fel, ők azok a mesélők akik meg is kérdezik mennyi részvételi díjat fizessenek. Vannak a tapasztaltabbak, akik sok-sok ilyen alkalom után már tisztában vannak ennek a fonákságaival, de lelkiismeretesen eljárnak mesélni, amikor csak lehetőségük van rá.
Én inkább mindig úgy látom ezt, hogy van egy kalandmesterek csapat, amelynek tagjai különböző asztaloknál ülve és együtt játszva a csapatokkal időről időre megosztják élményeiket egymással. Így miközben mesélek az asztalnál gondolatban tudom, hogy a balra vagy jobbra ülő csapatok a történet melyik pontján tartanak, milyen nehézségekkel találkoznak éppen és ez egy érdekes „mátrixos” hatást kelt.
Mindezt azért emeltem ki ennyire részletesen, hiszen ez valóban az utolsó Kalandorkrónikák volt. Szépen beért az a rengeteg áldozat és igyekezet, amit ezért a sorozatért tettünk. Visszatérve a klasszikus pontozáshoz, teljesen önfeledten szórva ki a díjakat a végén, este az értékelő lapokat hallgatva a Duna vízén ringatózva kellemes érzés kerített hatalmába ezzel.
Ettore remekül megfogalmazta ezt az érzést korábbi hozzászólásában. Én is azt érzem, hogy nagyon szépen be tudtuk fejezni ezt a hosszú történetet. Ez tényleg olyasmi, amit nem nagyon lehet előre megtervezni. Jó érzés lesz visszagondolni a Kalandorkrónikákra, mikor majd a következő versenysorozatot rendezzük és tartjuk meg éppen. Hiszen a Krónikák tovább folytatódnak.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy nagyon örültem neki, hogy a mostani kifejezetten „találkozó” lehetett. Régen látott barátok jöhettek el mesélni, új ismerősök csatlakoztak szép számmal játékosként és mesélőként az eseményekhez. Ez mindig abban erősít meg engem, hogy a verseny külsőségei mellett ezek valóban inkább találkozók a szerepjátékosok számára. Köszönöm nektek, hogy eljöttetek.
Nos, átolvastam a kalandot és a hozzászólásokat, s így leülepítve az élményeket nyilatkozom. A kalandmodul tetszetős jól felépített, hangulatos. A játékot alapvetően élveztem, a hangulat is jó volt. Ami kissé zavaró volt számomra, az pár apróbb körülmény:
-kicsit zajos volt a hely, ahova sikerült ülnünk, pech. Az alapzsivaj volt kicsit kellemetlen, valószínűleg rossz akusztika miatt. Többször nem igazán értettem a mesélőt sajnos. Ez szimpla balszerencse volt, senki sem hibáztatható.
-kicsit szétzilált volt a csapat, részben a fenti okokból, részben az összeszokottság híján. Ez játékosi részről volt hiányos felkészültség, pedig igyekeztem felkészíteni a csapatot. Okulunk belőle.
-nagyon hiányoltam a mesélői felkészülést; Sok időt vett el a kalandból az ismertetés, s nem is voltak így beépítve a kalandba a karakterek, pedig a modult átolvasva sok remek lehetőséget találtam rá. Nagy kár érte. Nem bántásból mondom, de mindenképp megéri rászánni a felkészülésre azt a kis időt, nagyon meghálálja. Mi is sokat készültünk a kalandra, mesélői részről is elvárható egy kevés ráfordítás…
Krad paplovag inkvizítorunknak szinte semmi szerep nem jutott a gyakáson kívül, pedig azért érezhető, hogy több szerep jár neki, pláne egy ilyen kalandban. A démonvadász törpe ikreket is szépen be lehetett volna illeszteni, s az elf varázslót is, bár még ő lett a legjobban integrálva a kalandba (ő elvette a vak lányt, akit a kereskedő hurcolászott 🙂 ).
Összességében azért nem volt rossz, várom a nyári tábort! 😉
Nos… azért nehéz a tegnapi versenyről bármit is írni, mert (a magunk részéről) csak szuperlatívuszokat tudnék, de baráti-, testvér- és ismerős csapatainkat hallgatva inkább egyszerűen jókor voltunk jó helyen 🙂
Csapatunk összetétele igen érdekes volt: Slayers vonulatunk veterán mágiahasználója, Messor mellé csatlakozott Gábor barátunk, akinek ez volt élete legelső pnp rpg-alkalma, nomeg jöttem én egy igen fárasztó karakterrel 😉
Lényeg, hogy mikor kiderült, Amund mesél majd nekünk, igencsak megszeppentünk, cirka 20 éves rpg-múltam ellenére kisé úgy éreztem magam, mint a képregény fanboy, akinek megsúgják, hogy akivel talákozni fog, az nem egy jelmezes dublőr, hanem _tényleg_ a Pókember…
Megszeppenésünk fokozódott az erigowi nyílpuskás által, mikor aránylag a kaland elején kiderült, hogy békés séta közben hopp, majdnem meghaltam 😀
Ami viszont ezután jött, pár bénázásunk ellenére, az tényleg igazi élmény volt. Valahogy, valamikor, de aránylag hamar – és roppant kellemes módon – a tény, hogy versenyen vagyunk, verenymodult oldunk, kockát dobálunk, szép lassan kifakult, elúszott mellőlünk… És egy tökéletes, szinte otthoni életút epizód lett belőle, remek történetmondással, amikor a karakterek teszik az épp aktuális dolgukat, és annyira folynak bele a dolgukba, amennyire kedvük tartja. Mesélőnk partner volt a karakter interakciókban, az akciókban, a külső és belső hülyülésben, nem elemezgettünk szabályokat, alig dobáltunk, egyszerűen zajlott a történetünk.
Igaz, a herceget kiengedtük a pusztába, és így Victorio kezére játszottuk a rangot, továbbá az egyik fejvadászcsapat helyett a veterán kaladozócsapat + a hátterünk ellenségeinek szövetsége halászott a zavarosban, de ez semmit nem vont le a játék értékéből, sőt… Ha belegondolok, egomán karakterem tesz rá, ki a herceg az általa lesajnált Dél egyik lesajnált országában (bár Syburr tele van perverzekkel, ez egy jó pont) de az élmény, hogy ott lóg a pincefalra láncolva, egy szál (kiskorúak miatt) fekete téglalapba öltözve, kialvatlanul, kábultan, miközben keresett-kutatott ellensége, egy zsoldos bahrada a piszkavasat forrósítja az eszmecseréhez… csakhogy pár pillanattal később a rablánctól megfojtva térjen a túlvilágra, Uwell bitójára fellépkedve, nah, ez már igen 😀
Szóval, és szerencsére, mi a városi vonalat folytattuk; a tájfutós részt a kalandban elolvasva, csapatunk erősen el lett volna anyátlanodva odakint.
Lényeg: nagy pozitív élmény volt a találkozó remek szerepjátékos élménnyel, Amund all-in stipistopi a jövőben 🙂
Ami a kaland technikai részét illeti, ezt maximum a mi általuk befutott részig elemezném, hiszen miért mondjak kritikát a másik szálról, ha nem kellett arra mennünk 🙂
Először a jó dolgok: a hely klasszul (és mesélőnk ezt még egy szinttel megfejelte) ki volt dolgozva, annak ellenére, hogy a ződkönyv szinte csak lábjegyzetként említi, és a Dúlásos összefoglaló se sokkal bővebben. Az ember (mi legalábbis) érezte a mediterrán hangulatot, a déli temperamentumot, a nagy, szellős, levegős várost és nomád-shadoni-pyarr-modern-ősi mixtúra minden velejáróját. Az npc-k és motivációik is egyértelmű irányba mutattak.
Ami a mérleg másik serpenyőjébe felhozható (és nem rossz, csak kevésbé jó, + a kaland része, nem mesélőtől függő) az
– ami egy ilyen távoli, kevéssé látogatott, hivatalosan, „hatóságilag” kidolgozatlan helyszín előnye (saját szájízre alakítás) az a hátránya is: ugyan miért akarnak ide jönni a karakterek, és ha már itt vannak, miért érdekelné őket az itteni öröklés sorsa? Persze, be lehet mesélni, pénz, megbízás, becsület, stb. és szvsz egy játékosnak ebben a mesélő kezére is illik játszani, de akkor is kevéssé érzi magáénak az ügyet… hacsak nem helyi, környékbeli.
– mikor kiderült, hogy a kisherceg _egyedül_ megy a tájfutó versenyre a kráni határhoz, és hogy ezt mind a herceg, mind a családtagok helyeslik, kb. az a kérdésem támadt magamban, hogy itt mindenkinek elment az esze?? _Krán_ határáról beszélünk, nem Alsógilisztáséról… de ha az ember ebbe az irányba kezdene – a józan ész nevében – tapogatózni, a család helyeslésébe fejel bele. Ha pedig emellé nem Élet a parti, hogy szegény kis pofoznivaló herceg, majd veled megyünk, segítünk, akkor marad (összekötve a Syburr iránti max semleges hozzáálással) a jólvancsesszétek meg, haennyieszetekvan 😀
Ugye, ahogy néztem a kalandot, ha el is megy ebbe az irányba valaki, már az se igazán esélyes, hogy megtudja, a „Kyel pap” suttogta derék Grimaként a főnök fülébe ezt az utat, de ha ki is derül, nincs tovább: a pap szava a kalandozók gyanújával szemben? Ugyan már…
Szóval, az Élet parti jellemzően elmegy a dzsidvásba a sráccal, a nem élet meg marad… de a nem élet meg miért kezdjen el nyomozni?
No, ehhez kellett egy Amund, meg az általa felhazsnált, kijátszott, intergált csapatháttér, amiből lett aztán mellkaslövés, foltoznivaló hasztin, falra láncolás, chippendale az Ellana-főpapnőnek, hatvanas erejű nyisdkiazajtót mentálmozaik, teljesített bosszú, és egy nomád nemes, aki úgy gondolta, szerette annyira nevelt fiát, hogy a kalandozókkal ellenséges kereskedőház feje megérdemel ajándékként egy mérgezett éjjei pillangót, ha már ez a szíve vágya 😀
No, így az 1500-as grafománia haátrányomról tanúbizonyságot téve, csak annyit mondanék, hogy nagy buli volt… viszont egy esetleg kevésbé felkészült mesélővel, a Kéktúra irányvonalt választva, az iszonyat statos hernyóemberrel a végén lehet, hogy tök mást írnék most.
KK rulez 🙂
Hellasz!
Players csapat(kráni Ranagolita ügynökök) story end?! Nekem legalábbis.
” Éjközépkor a hercegecske sátrában tanyázó hero Kyel papot akartuk Ranagol oltárára küldeni,leütve,elkábítva,megkötözve,elhurcolva az éj leple alatt,csak mert rangos áldozatnak véltük. 🙂
A légelementál leemelte az alvó atya nyakából a szent szimbólumát a sátorban,majd óvatosan indultam.
U.ork tolvaj/harcosom(tank),félmeztelen,fegyvertelen,kötéllel a hátán,beoson lopózva,láthatatlanság varázslattal turbózva,az öreg papot leütni.De az ütés előtt szétszaggatva a testét,kitört belőle az aquir lény,észlelve közeledtemet.
Először el akartam futni,de aztán győzött bennem a harcos,nem volt akkora mint én.Az első ütést még bevittem neki orvul, láthatatlanul,-aquir vér festette zöldre öklömet-,de utána egyből eloszlatta a mágiát,megmérgezett,és béna,mozgásképtelen testemet aztán 1 kör alatt lezúzta mint egy alien! 🙂
Halálba dermedt vigyorral,utolsó lélegzettel elsuttogott szavaim:-Ennyit tudsz?Akkor is bevertem a képed egyszer te aquir fattyú!
Aztán követett a Ranagol pap is istenünk színe elé,a következő körben.”
Én itt kiszálltam,és mentem,de a csapat tovább haladt a történetben….
Jó(gizda) volt!!!!
🙂
Sziasztok!
Gizda volt nagyon. 😀 A csapat másik felem meg elmenekült. A herceget megmentettük, de nem sokat teljesítettünk a modulból. Minket csak Ranagol akarata ösztönzött, de az elég volt. Utána még végigmentünk a zarándok úton, mert nem hagyhattuk annyiban, hogy az aquir kereket oldjon. Így futottunk bele néhány csontiba, szellembe, meg egyéb nylánkságba. Nem purgáltuk ki őket, mert nem éreztünk rá semmi késztetést. Legyen ez a gyenge, gyarló pyarroniták baja. De sajnos nem jutottunk a végére, mert lejárt az időnk.
Jól éreztem maga. Rég vettem részt játékosként versenyen, és egy élmény volt. Mind vitatkozni a KM-mel a szabályokról, (de természetesen mindig az ő szava a szent) mind játszani, felkenni a felettem álló renagolpapot a falra, mert megbaboázta egy boszorkány, és annyira szerelmes lett, hogy hisztizet… 😀
Egy szóval: Köszönöm.
Sziasztok!
Általában nem szoktam itt a honlapon leírni a véleményem, de van egy két gondolatom, kérdésem a szervezőkhöz, így ennyi közös játék után.
A kalanddal kapcsolatban az a szerencse ért minket, hogy a modul szerzője mesélt nekünk, persze kifogástalanul.
A bemesélés egyszerű és kiváló volt, hiszen gorviki csapatot hoztunk, tehát meg volt a motiváció (sok pénz).
Sajnos azonban x-dik alkalommal járunk úgy, hogy viszonylag nyomozós(káosz,halál ranagolita csapat) csapatot hozunk, és az a feladat hogy valakire vigyáznunk kell. Ez még a megfelelő motiváció miatt bevállalható.
De amikor van egy másik szál, ahol nyomozni kell, ki lehet a titokzatos felbújtó a herceg kiiktatásával kapcsolatban, nem értem, miért küldenek el minket a pusztába dungázni, ahelyett hogy a számunkra sokkal testhezállóbb feladatot kapnánk.
A mi karaktereink hátulró mellbe típusú gyerekek nem facetoface harcosok, így nem értem miért kell hogy „beléptek és ott van szemben a főenemy”, nem lehet lopózni hátbaszúrni, meglepni stb. de ez minden eddigi kalandban így volt.
Miért?
Miért kell nekünk nem harcra orientált csapatként harcba bocsátkozni minden alkalommal?
Miért nem lehet egyszer egy nyomozós kalandot játszani, ahol a játékmenet komoly %-át nem a fight teszi ki?
Szerény véleményem szerint ez a szerepjátékról szól, nem arról hogy két szerencsés kockadobásnak köszönhetően leütöttem a bigbosst és húdeboldogvagyok, én vagyok a faszagyerek, verem a mellem mindenkinek, hogy én vagyok a legkirályabb szerepjátékos.
Hol van itt a szerepjáték?
Játékostársaimmal már egymás karakterét szívattuk, hogy feldobjuk a játékot, mert a pusztán senkivel sem tudtunk komoly párbeszédeket folytatni, intrikázni.
Persze most mondhatnám, hogy húdelealáztuk az aquir fattyút, mert momentuma sem volt ellenünk(csend varázs köré, fejvadász a fején állva szúrta le), ami majdnem igaz is lenne de sajnos egy fej elhullott a csata közben egy 00-ás dobásnak köszönhetően.
Száz szónak is egy a vége: jó lenne már egy olyan kaland ahol valóban szerepjátszani kell, nem pedig 3 órán keresztül harcolni.
Üdvözlettel:
WANTED csapat
Üdv.
A pénzverők nevében azt hiszem írhatom, hogy jól éreztük magunkat, köszönet érte mindenkinek… főképp Komatrének…
4 Uwel paplovag volt a csapat, akik kemény kézzel vonszolták végig a pusztán a kis herceget, tanították ímmel-ámmal erre arra… vívni, kopjával harcolni, öklözni, belharcolni, erdőt járni, vadászni, főzni, jobbágyokat oltalmazni, vallás gyakorlást tiszteletben tartani, menekülni, ön feláldozni, tréfálkozni… de arra nem tudtuk megtanítani, hogy ne rinyáljon úton útfélen 😛
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a km-i segedelem nélkül, csak egyikünk élte volna túl a kalandot… aki láthatatlanul a leggyorsabban futott 😛
kedvenc jelenetek:
km.: ok. Akkor a Zombirajongók magukkal hurcolják Ádámot a Masterhez… Brain…
km.: A kétkezes csatabárd lepattan rovarszerű fejéről… játékosi megjegyzés: vagy inkább homlokredővel rá szorított 🙂
játékos.: Akkor gyomron döföm az egyik zombit s mutatom a parancsnoknak, hogy meg sem érzi…
km.: Jó katona.
játékos.: Akkor kibelezem s mutatom, hogy nem is vérzik!!!
km.: Jóóó katonaaa
Kedvenc kimaradt jelenet:
A király méltatlankodik utóda méltatlansága végett…
játékos: azért nem mindenki tud így lóról hányni felség ,)
stb.
Élvezhető játék volt. Érdekes helyszíneken… érdekes karakterekkel… Konec 😉
Ahoy,
a találkozók előtti péntekek már-már rituálé számba mennek nálam. Délután bejárjuk a vállalkozó kedvű szervezőtársakkal a szokott helyeket nyomtatni és elmegyünk a díjakért, aztán mindent átcipelünk az Afri Caféba, miközben a modulról és sok minden másról is beszélgetünk. Külön öröm az ilyesmi abban a rekkenő hőségben ami most volt.
Utána megpihenünk kicsit odalent, a másnapi rendezvény színhelyén és újra a nyakunkba vesszük a várost. Rátalálunk néhány értékes boltra, eszünk a város egyik legfinomabb gyrososánál, utána pedig kimegyünk a zuglói vasútállomásra, ahová általában a vidékről (debrecenből) érkező ismerősök jönnek.
Mire hazaesek akkor általában még van néhány vészhelyzetes email vagy telefon amit el kell intézni, de aztán csak összeállnak a dolgok (vagy nem). Elheverek az ágyon és 69 eyes zenére még egyszer alaposan végigolvasom a kalandot és memorizálom a kapott csapat előtörténetét amennyire lehet.
Szeretem ezeket a péntek estéket, doom jazz zenére összepakolom valamennyire a lakást, a teknősöket is kitisztítom aztán berakok valami VHS-t. Ezalkalommal megtréfált és nem akart színt adni. Hangulatos volt fülledt melegben ezeréves videót szerelni, miközben kint esett, de végül megnéztem a Vadon hercegnőjét … századszorra is.
A rendezvény formailag nagyon szépen zajlott. Végül tartalékmesélőnk is volt egy ideig és 10-re a legtöbb csapat el is tudta kezdeni a játékot rendben. Szükséges ez a háttér ahhoz, hogy szervezőként is tudjak nyugodtan mesélni egy ilyen rendezvényen. Szerencsére ehhez a csapatom is partner volt.
A Slayers II egy relatíve új formáció volt, a kampány nyertes Slae-Yeorth veterán tagjaiból és új játékosból verbuválódva. Ritkán mesélek szívesen varázslónak (soha már), de Kálmán olyan visszafogottan játszotta, hogy nagyon meg voltam vele elégedve. Vii metroszexuális pankrátorának képe hamar Johnny Bravo-ra változott, ami mindig öröm és a „harcművész-testvér” is kiosztott néhány elgondolkodtató pofont az ellenségnek.
Érdekes dolog ez a mesélés találkozókon. Vannak olyanok, akik ezt is maximálisan a játéklehetőségnek fogj fel, ők azok a mesélők akik meg is kérdezik mennyi részvételi díjat fizessenek. Vannak a tapasztaltabbak, akik sok-sok ilyen alkalom után már tisztában vannak ennek a fonákságaival, de lelkiismeretesen eljárnak mesélni, amikor csak lehetőségük van rá.
Én inkább mindig úgy látom ezt, hogy van egy kalandmesterek csapat, amelynek tagjai különböző asztaloknál ülve és együtt játszva a csapatokkal időről időre megosztják élményeiket egymással. Így miközben mesélek az asztalnál gondolatban tudom, hogy a balra vagy jobbra ülő csapatok a történet melyik pontján tartanak, milyen nehézségekkel találkoznak éppen és ez egy érdekes „mátrixos” hatást kelt.
Mindezt azért emeltem ki ennyire részletesen, hiszen ez valóban az utolsó Kalandorkrónikák volt. Szépen beért az a rengeteg áldozat és igyekezet, amit ezért a sorozatért tettünk. Visszatérve a klasszikus pontozáshoz, teljesen önfeledten szórva ki a díjakat a végén, este az értékelő lapokat hallgatva a Duna vízén ringatózva kellemes érzés kerített hatalmába ezzel.
Ettore remekül megfogalmazta ezt az érzést korábbi hozzászólásában. Én is azt érzem, hogy nagyon szépen be tudtuk fejezni ezt a hosszú történetet. Ez tényleg olyasmi, amit nem nagyon lehet előre megtervezni. Jó érzés lesz visszagondolni a Kalandorkrónikákra, mikor majd a következő versenysorozatot rendezzük és tartjuk meg éppen. Hiszen a Krónikák tovább folytatódnak.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy nagyon örültem neki, hogy a mostani kifejezetten „találkozó” lehetett. Régen látott barátok jöhettek el mesélni, új ismerősök csatlakoztak szép számmal játékosként és mesélőként az eseményekhez. Ez mindig abban erősít meg engem, hogy a verseny külsőségei mellett ezek valóban inkább találkozók a szerepjátékosok számára. Köszönöm nektek, hogy eljöttetek.
Hello!
Nos, átolvastam a kalandot és a hozzászólásokat, s így leülepítve az élményeket nyilatkozom. A kalandmodul tetszetős jól felépített, hangulatos. A játékot alapvetően élveztem, a hangulat is jó volt. Ami kissé zavaró volt számomra, az pár apróbb körülmény:
-kicsit zajos volt a hely, ahova sikerült ülnünk, pech. Az alapzsivaj volt kicsit kellemetlen, valószínűleg rossz akusztika miatt. Többször nem igazán értettem a mesélőt sajnos. Ez szimpla balszerencse volt, senki sem hibáztatható.
-kicsit szétzilált volt a csapat, részben a fenti okokból, részben az összeszokottság híján. Ez játékosi részről volt hiányos felkészültség, pedig igyekeztem felkészíteni a csapatot. Okulunk belőle.
-nagyon hiányoltam a mesélői felkészülést; Sok időt vett el a kalandból az ismertetés, s nem is voltak így beépítve a kalandba a karakterek, pedig a modult átolvasva sok remek lehetőséget találtam rá. Nagy kár érte. Nem bántásból mondom, de mindenképp megéri rászánni a felkészülésre azt a kis időt, nagyon meghálálja. Mi is sokat készültünk a kalandra, mesélői részről is elvárható egy kevés ráfordítás…
Krad paplovag inkvizítorunknak szinte semmi szerep nem jutott a gyakáson kívül, pedig azért érezhető, hogy több szerep jár neki, pláne egy ilyen kalandban. A démonvadász törpe ikreket is szépen be lehetett volna illeszteni, s az elf varázslót is, bár még ő lett a legjobban integrálva a kalandba (ő elvette a vak lányt, akit a kereskedő hurcolászott 🙂 ).
Összességében azért nem volt rossz, várom a nyári tábort! 😉