Hangulatkeltő: Kelet felé már virrad is…

„Kelet felé már virrad is, az ég pereme sugaras,
a városfalra fölrepül, kukorít a kevély kakas.
Lejárt a vízióra már, de a korhely tivornya áll,
dal halkul, hold, csillag kihuny, a hajnal a városra száll.
A hal alakú kulcs forog tízezer kicsi kapuban,
a Palota, a Vár fölött a szarka száll, varjú suhan.”

Bana-Misingsei, a falak, a költészetek, és az egymással viaskodó iskolák városa… és persze még oly sok minden másé is, hiszen az egyik legnagyobb város messze a birodalomban. A legendák szerint óriások építették falait, nem csoda hát hogy bevehetetlennek mondják.  Három gyűrűjével és megannyi algyűrűjével, vízi útjaival, és páratlan felvonó rendszerével méltán vált híressé birodalom szerte. Vándorok érkeznek messzi vidékekről, a gyorssodrású folyókon suhanva, vagy sokökrös fogaton vánszorogva, messzi pusztákról, vagy a mennyek kapujáig érő hegyek öléből, olykor haragvó tartományokból, olykor magából a császárvárosból, de a kíváncsi szemek árja elapadhatatlan.

Még csak a külső falat hagytuk a hátunk mögött, ahogy a keleti folyamon felfelé hajózunk, mellettünk az elővárosi gazdaságok legelői és istállói sorakoznak, de az alsó gyűrű falai már alig állják a zsibaj útját. A mulatság ideje közeleg amott, a napvilág is átfordulóban már, az égi császárnak csak a koronája kandikál elő a falak mögül, lassan nyugovóra tér. Ezzel egy időben ébred az éjszaka úrnője, a csalfaság óráit hozva el. Nyílik is már a vízi kapu, és szökőárként szakadnak ránk a pezsgés és a hangzavar hullámai. Kétes érzés ez, még egy sokat látott katona számára is. Egyszerre izgalmas, félelmetes és borzongató, hívogató balsejtelem, akárcsak az a sötét kapualj amott, ami női kacaj visszhangjára zárja száját.

 „Míg éltem én, benn a Városba jártam,
most holt vagyok s itt hagytak ők a sárban.
Reggel kocsiztam s így értem haza:
föd a Halálnak Sárga Tavasza.
Mikor fehéredett az alkonyóra,
a négy lovam, hintóm megállt velem.
Eztán a nagy Mindennek Alkotója
se bírja visszaadni életem.
Test, lélek eltűnik, többé nem érez,
haj, fog kihull, lassanként semmivé lesz.
Mióta ember él, így volt örökkön:
el nem kerüli senki ezt e földön.”

Lassan közelítette meg a terem kijáratát, vértől csatakos haját füle mögé söpörte, és úgy hallgatózott be a fémajtón. Semmi nesz, csak a már megszokott vízcsepegés hangjai. Elhúzta a reteszt és az ajtó nyílott is. Egy megkönnyebbült sóhajjal gyarapította ezért, a nedves falak között játszó hangok sorát. Óvatosan nyitotta az ajtót és már fordult is be, hogy minél hamarabb maga mögött hagyhassa cellájának előszobáját. Lánccsörgés és csípős, émelyítő szag fogadta tolakodva, ahogy betoppant a következő terembe. Egy keskeny hídon állt, ami feltételezhetőleg keresztülvezetett a termen. A félhomályban látta is a mennyezetről logó vastag láncokat, és halotta az össze-összekoccanó kampók csilingelését… biztosan a léghuzat mozgatja őket. Pár pillanattal, és pislantással később jött rá, hogy az émelyítően csípős szag a lába alól jön, hiszen körülette kétes eredetű folyadék párolog… nem akarta megtudni, hogy mi lehet. Bizonytalanul indult meg, és mivel látni aligha láthatta a terem körvonalait, próbálta a hiányosságot hallásával kiegészíteni. Kevés bizalmatlanabb és taszítóbb helyen járt élete során, pedig megfordult már kétes vidékeken. Ezek a lassan himbálódzó láncok pedig… mintha csak kísértetek mondanák a magukét.

Ahogy egyre haladt előre, tekintetével is kotorászott a sötétben, egy hasonló fémajtó körvonalainak tompa fényét tapintva ki a távolban… és még valamit, egy bizonytalan árny foszlányai suhantak át, pillantásának ujjai között. – Minden mennyek atyjának a nevére, csak nem bódította el ez a förmedvény, ami lábai alatt bűzölög?! – Remélte, hogy csak képzelődik. Szisszenést halott, nem tudta biztosan, hogy merről, de azért megperdült. Kétes eredetű maró folyadék csapódott az arcába, ami azonnal falni kezdte bőrét. Üvöltve roskadt a kőre, majd arcához kapott, de ez nem segített, mindössze annyit ért el vele, hogy a kezét is marni kezdte a matéria. Látását és tapintását is elvesztve így, pár pillanat alatt. Saját visításától pedig már nem halhatta, hogy nehéz lábak közelítenek szenvedő alakja felé.

A Tábor 5. napján (augusztus 15) sorra kerülő versenymodul hangulatkeltőjét olvashattátok az imént. Mivel ez lesz majd az idei tábor egyetlen fix kalandja, így ezt (remélhetőleg) mindenkinek lesz alkalma majd lejátszani, tehát erre nem szükséges itt és most, külön jelentkezni. A karakteralkotás, a már jól megszokott, és hamarost ismét kikerülő 12.000 Tp-s lészen. A kaland címe: Veszélyes Elemek – Keleti fény, helyszíne: Niare, időpontja pedig p.sz. 3712. Minden egyéb szempontból, a VI. Vándorkrónikák Tábor kiírásában, és programjában szereplő információk a mérvadóak.